TEXT 11 Z 14
ZELENY OSUD
Tudja, mikor érzi magát a Hold a leginkább meztelennek?
Kora reggel, mikor letekint a koronákra
Friss fűzöld nyírfák és a ködök
Ördög simogató foltjai; ám ha tudok
Ismerek ennél is furcsábbat – két fehér hidat
Mik összekötik a feneket – s ha állt valaki
Rajta csodálattal egybeforrva álltak,
Mint Holdhal, mely a városra tekint.
Ez a Zöld sors – meztelenség reggelenként,
De ez az egyetlen pillanat, pillanatocska,
Mikor testünket mutatjuk, ám a dicsőséget
Szerelmesem, a Napernyőaratja le, vándor,
Ugye? Nézni jársz a napfelkeltét
S a halálát – de jön-e valaha bárki
Utánam – s köszöntésre emeli karjait?
Hogy nem akarnak megvakulni? Ezt nem hiszem.
Csak egyetlen pillanat a miénk közösen,
Az, amikor ajkunk a másikat megcsókolja,
Mostohák kezet nyújtanak és összeszorul
A ruhájuk! De bárcsak ez a pillanat
Örökké tartana, csókolni téged,
Bársonyos nyelvedet, mely lángra lobban
Mérföldekre minden redőn, mit elér
Az esteflitterek szigorú szemtükre.
De mint egy álom – úgy cseng az a szerelmi
Elbűvölés, még most is, ha lehunyom
Szemem – hallom a kezek suhanását, emlék-
szem, bújunk egymáshoz mindenki előtt bűn nélkül.
Hát véget vetek ennek az emlékezésnek,
Hisz Felicitas perce volt ez, mégis –
S egyszer csak eljön, s újra megint elvész,
Miért lennének hát sápadt, szomorú arcok?
