TEXT 6 Z 14
MYLKA
Slunecnik: Kedves Angyalkám, köszönöm az
összes üzenetet, nem tudtam rögtön
válaszolni. Ahogy kitaláltad, volt valami
dolgom.
Nem! Napernyő vagy – nem tudom, hogy vetemedhettem
ilyen káromlásra – talán elvakítottak a pilláid,
Amikor szavakkal csókoltál, melyekkel legyőztél,
Mint kinek forró késekbe taszítják testét.
De csak közönséges felhők voltak, gomolyok,
Mik pajkosan hemeregnek kék ruhádon,
Mely nem ismeri a tapasztalt szakértőt,
Ki nem tudja búcsúztatni a nappali színt.
Így hevernek, gyúródnak s bizony nem sejtik,
Hogy elhomályosították szemem, sőt, hogy a lábam
Áttüzesedve, mint légy szárnya az ujjak
Megdermedtek és már repülni vágynak.
Csak ölembe fektettem őket,
Pislogtak szemükkel, rázták testüket,
S mint pajkos fürdőforrások
Eltűntek a felhők mögött – a Nap mögött.
Még jó! Érinthetlek
Anélkül, hogy Te – s tudom, sosem akartad –
Nem gondolta, átégette ruhámat a pillantása.
Deák sem számít – bár fényem szelíd
S a szemek nehezen térképezik fel a földet alattam,
Így díszíti fel az éj a csillagokat – apró lyukak
Mik a saját gyermekeimnek nevezik magukat.
Amikor mesélek neked – mindannyian elérzékenyülnek.
És most már jó éjt, elmegyek.
De ne félj – én vissza jövök
Alighogy az Éjszaka újra az égboltra csap,
Itt vagyok – és magadénak tudhatsz!
Mesicnik: Az, hogy a kezed
nyugtalan, én is jól ismerem. Néha a
vágyam engem is ijeszt, mégpedig amikor elveszítem
az eszem, és az ösztöneim kerekednek felül.
Mesicnik: Olyankor becsülöm meg a legjobban azt,
aki kordában tart. Igaz, hogy
de Marina már a vágyakkal folytatott harcban
edzett 🙂
