IV

Az univerzum teljes egészében távolból létezik.
Miközben itt ülök
és ezeket a sorokat írom,
vele együtt tágulok,
pedig mozdulatlanul ülök
az íróasztalomnál.
Minden fény túl későn érkezik hozzánk.
Nézzük a csillagokat,
és azt látjuk, amik voltak,
nem amik.
Talán már rég kihunytak.
Lehet, hogy a fényük
még nem tudja,
hogy nincs hová megérkeznie.
És amikor elmentél,
még sokáig láttalak.
Téged
és azt, ami egykor voltál.
Csak a fényt,
ami belőled áradt,
amikor még kilométerekre
álltál tőlem.
És amikor hozzám jöttél,
az idő meghajlott körülöttünk,
mintha valami olyasmiféle
nehéz dolog közelébe kerültünk volna,
hogy még az órák sem
bírták megmozdítani a mutatóikat.
Az ablakon túl hetek teltek el,
és nálam otthon
egy pillanat éveknyire nyúlt.
Egy óra egy év volt.
Egy éjszaka egy évtized.
Miért fér bele az előtted töltött egész év
mindössze néhány mondatba,
míg egy veled töltött éjszakának
még mindig nincs vége?
Kettőnk között út volt.
Nem üresség.
És végül az egész élet
belefért néhány hónapba,
amelyek megadtattak nekünk.
Ha ez később jött volna,
talán jobban fájna,
mondta apa.
Mennyivel később?
Egy éjszakával?
Tíz év múlva?
Mi mindenek kellett volna még történnie,
hogy az a néhány hónap
életnek neveztethessen?
Nem mondom, hogy elég volt.
Csak hogy megtörtént.
Hogy a naptár mérte a hosszát,
de elfelejtette megmérni a súlyát.
Milyen messze lehet egy ember,
akinek a fénye még mindig
elér hozzám?
És milyen rövid lehet az idő,
hogy mégis magában hordozzon
egy egész életet?
Észreveszem-e,
hogy az az ember már nincs?
Észreveszem-e,
hogy egy csillag kihunyt?