Egy teljesen átlagos bevásárlósetából tértem vissza.
Semmi sorsfordító. Semmi, aminek előre jelentősége lenne. Csak egy szatyor a kézben, a test az úton, a fej még egy kicsit kint, de már otthon is. Az a mindennapi átmenet a világ és a szoba között. Az utca és a fotel között. Ami kint történik, és amit az ember befelé hordoz.
Hloubětín.
Otthon.
Leültem a fotelbe és megnyitottam az Instagramot. És egy robbanás repült a szemembe. Nem egy főcím. Nem egy hír, amit az ember nyugodtan elolvas és hova tesz. Nem egy mondat, ami mellett meg lehet őrizni a távolságot. Egy kép. Hirtelen, fizikai, szinte illetlenül közvetlen kép. Valaki telefonnal vette egy tűzijátékgyár felrobbanását Máltán. Egyszerű felvétel, film nélkül, rendezés nélkül, előre elkészített esztétika nélkül. És talán éppen ezért olyan erős. A távolban valami megnyitult. Láng, füst, nyomás, a táj egy pillanatra kiszakadt a megszokott formájából.
Először a robbanás.
Aztán a lökéshullám.
A aztán az üveg.
És csak utána a hang.
Ez a sorrend beleégett a lelkembe. Mert a hang nem elsőként jött meg. Először azt látod, hogy a világ kettészakadt. Aztán valami láthatatlan közeledik feléd. Egy erő, amelynek nincs arca, de hatása van. Leküzdi a távolságot. Elér az ablakig. És aztán szétrepül az üveg. Az az üveg talált el a leginkább. Nemcsak az volt a baj, hogy szilánkokra tört. Hanem az, hogy egyenesen a kamerába repült. És mivel a kamerába repült, hozzám is repült. Abban a pillanatban ez már nemcsak egy máltai hír volt. Megszűnt valahol ott lenni. Az a kép átlépte a saját keretét. Átlépte a képernyőt. Átlépte azt a biztonságos távolságot, amelyet az ember általában fenntart önmaga és a világ között, hogy egyáltalán működni tudjon.
Hirtelen nem azt éreztem, hogy egy idegen katasztrófát figyelek. Azt éreztem, hogy valami előttem tört össze. Hogy a Máltáról származó üveg a hloubětíni szobámba repül, és a kép belém csapódott, mielőtt még felfoghattam volna. És csak utána jött a megkésett, mély, szinte utólagos hang. Mintha a valóság először az, testet sújtaná, és csak utána adna hozzá magyarázatot.
Először a robbanás.
Aztán a lökéshullám.
A aztán az üveg.
Aztán egy hang.
Aztán egy kattintás.
Málta.
Ez a szó még jobban megállított, mint maga a robbanás. Mert Málta nekem most már nemcsak egy sziget. Nemcsak egy hely a térképen, nyaralás, napsütés, kő, tenger és homlokzatok. Málta egy olyan tér, amelyben könyvet írok Miluj mě do krve. És az a könyv a kezdetektől fogva nemcsak Máltáról mint díszletről szól. Nem képeslap. Nem nyári dekoráció. Ez egy történet a tér, a kapcsolatok és a bizalom megzavarásáról. És pontosan ezt láttam hirtelen abban a videóban. A tér megzavarását. Egy ablakot, amely megszűnik védeni. Üveget, amely az átlátszóság helyett szilánkká válik. Egy távolságot, amely megszűnik létezni. A biztonságot, amely a néző felé esik szét.
És emellett a könyvem. Egy család Máltán, egy tengerpart feletti szálloda, egy üvegfalú társalgó, egy zongorista, aki nemcsak a billentyűket, hanem a hangok közötti csendet is játssza. Petr, aki elmerül a hangokban, mintha valaki kölcsönadott volna neki egy ideiglenes pótéletet. Žaneta, aki elvész a vásárlásban és a tükrökben. Markéta a sziklákon, az este a tenyerében, és egy fiatal algériai, aki a szemével és a hullámok széléről származó sóval nevet. Ez már bennem volt. De még nem állt össze. Ott voltak a képek, a karakterek, a tónus, a tenger, a szálloda, a kapcsolatok, a fáradtság, az érdektelenség, a nyaralás teste, amelynek valójában nem is kellene nyaralásnak lennie. Ott volt a szokássá fáradt szerelem. Ott volt a családi szakadás. Ott volt a kérdés, hogy mennyi érdektelenséget bír el az ember, mielőtt felszakadna a varrás.
De mégis arra a kattintásra vártam. Arra a pillanatra, amikor ez egész összeáll, nem mint jegyzetcsokor, hanem mint belső kényszerűség. És az a kattintás nem az íróasztalnál jött el. Nem abban a pillanatban jött, amikor ki akartam találni. Bevásárlás után jött. A fotelban. Az Instagramon keresztül. A kamerába repülő üvegen keresztül.
És az első dolog, ami a Málta szó hallatán eszembe jutott, Diana volt.
Diana Kassim.
A barátnőm. Írónő. Olyan ember, akit Máltához, az íráshoz, a képekhez, a kultúrák, a nyelvek, a valóság és az abban magunk számára összerakott belső világ közötti mozgáshoz kötök. Tudtam, hogy az utolsó nyomát éppen Máltán keresztül mentettem el. És így a robbanás után nem csupán egy hír nyílt meg bennem. Egy név nyílt meg. És a név néha nem információ.
A név egy ajtó.
Keresni kezdtem az online világban. Nem azért, mert tudtam volna, hogy történt valami. Nem tudom. És nem akarok kitalálni semmit. Az online csend nem bizonyíték. Az online csend lehet csak csend is. Szünet. Magánélet. Fáradtság. Változás. A jog arra, hogy eltűnjünk a láthatárból. A jog arra, hogy ne lehessen minket mindig megtalálni. De abban a konkrét pillanatban ez a csend is a réteg részévé vált. A máltai robbanás. Az üveg a kamerába. Diana. Az online világ csendje. Hloubětín. Fotel. Miluj mě do krve. És hirtelen megértettem, hogy ez nem kiegészítés a könyvhöz. Hogy ez nem véletlen margójegyzet. Hogy ez nem szenzáció, amelyet rá kellene ragasztanom a történetre, hogy drámaibb legyen. Ez egy kulcs az érzéshez. Ahhoz, hogy hogyan kell lélegeznie ennek a könyvnek.
Nem úgy, mint egy detektívregénynek, amely fokozatosan fedi fel a tettest. Inkább úgy, mint egy olyan térnek, ahol valami megsérül, és attól a pillanattól kezdve már semmi sem különül el annyira tisztán, mint azelőtt. A belső a külsőtől. A család az idegentől. A szerelem a szokástól. A vágy a veszélytől. A nyaralás a meneküléstől. Az üveg a szilánktól. A kép a testtől. Talán pontosan ezt kellett látnom. Nem a robbanást mint hatásvadász elemet. Nem a katasztrófát mint cselekményt. Hanem azt a pillanatot, amikor a határ átszakad.
Mert Miluj mě do krve számomra nem a vér mint dísz. A vér nem dekoráció. A vér annak a bizonyítéka, hogy valami behatolt a felszín alá. Hogy valami megnyílt. Hogy a test már nem tettetheti, hogy ez nem érinti őt. És az üveg, ami a kamera felé repül, ugyanolyan fajtájú kép. Valami átlátszó volt. Valaminek el kellett volna választania. Valaminek lehetővé kellett volna tennie, hogy nézzük és biztonságban maradjunk.
És akkor megérkezik a lökéshullám.
És a védelem támadássá változik.
Ez erősebb magánál a robbanásnál. Mert a robbanás ott van. A távolban. A világban. A tájban.
De a szilánkok itt vannak.
Feléd repülnek.
És abban a pillanatban már nem néző vagy.
Abban a pillanatban benne vagy.
Talán az írás is így működik. Hosszú ideig nézel át az üvegen. A saját karaktereiden, a saját témáidon, a saját fájdalmadon, a saját anyagodon keresztül. Látod őket, de még nem értek el teljesen. Egy átlátszó határ túloldalán vannak. Megfigyelheted őket. Leírhatod őket. Járkálhatsz körülöttük.
Aztán történik valami.
Van, amikor gyengéden.
Van, amikor mint egy lökéshullám.
És az üveg darabokra törik.
Egyszer csak már nem kívülről írsz a történetről. Egyszer csak benne vagy. Egyszer csak tudod, hogy a sziklán álló szálloda nemcsak egy szálloda. Az üvegfalú társalgó nemcsak egy szép helyiség. A zongorista nemcsak zenét játszik. Žaneta nemcsak a vásárlásokban tűnik el. Petr nemcsak a hangokba süllyed bele. Markéta nemcsak azért áll a sziklákon, hogy legyen ott egy nyári színpad.
Minden határ.
Minden arra vár, hogy megpattanjon.
Diana nem rejtélyként lépett be ebbe, amelyet meg kell oldani, hanem emberi nyomként. Olyan névként, amely abban a pillanatban bukkant fel, amikor Málta képe megszűnt kép lenni, és beavatkozássá vált. Emlékeztetőként arra, hogy minden olyan hely mögött, amelyet az irodalomban használunk, valódi emberek léteznek. Valódi városok. Valódi életek. Valódi csendek. És éppen ezért kell óvatosan bánnom vele. Nem akarok egy reális robbanásból könyvreklámot csinálni. Nem akarok Dianából az engedélye nélkül karaktert formálni. Nem akarok az online csendből drámai lezárást csinálni. De ugyanakkor nem tagadhatom, hogy valami megváltozott bennem. Hogy a kép pontosan oda érkezett, ahol a könyv már várt. Hogy ez nem egy ötlet volt.
Ez egy ütközés volt.
És egyszer csak tudtam, hogy milyen lesz. Nem az egészet. Nem mechanikusan. Nem úgy, mint a fejezetek listája. De tudtam, mekkora belső nyomása van annak a történetnek. Tudtam, hogy nemcsak a kapcsolatokról szól, hanem a megzavarásról. Nemcsak a családról, hanem az emberek közötti térről. Nemcsak a nyaralásról, hanem annak a szerelemnek a fáradtságáról, amely talán már csak lélegzik. Nemcsak Máltáról, hanem egy olyan szigetről, amelyen a szépség és a veszély nem zárják ki egymást.
Az élet művészetet teremt.
De nem mindig szépen.
Néha a hétköznapokon keresztül alkotja meg. Egy vásárláson át. A hazafelé vezető úton. Egy olyan pillanaton keresztül, amikor semmit sem vársz.
Néha egy olyan emberen keresztül, akit keresni kezdesz, és csak a csendet találod meg.
Néha egy sziget által, amelyet egy könyvpon választottál, és az hirtelen megszólal a valós világból.
Van, hogy robbanáson keresztül.
Van, hogy a lökéshullámon túl.
Van, hogy az üvegen keresztül, ami egyenesen feléd repül.
És van, hogy egyetlen pontos, fizikai másodpercen át, amikor minden összeáll:
Először a kép.
Aztán a nyomás.
Aztán a szilánkok.
Aztán egy hang.
Aztán a név.
Aztán csend.
Aztán a történet.
