A szerző utószava

Ha visszatekintve meg kellene mondanom, honnan is jöttek pontosan Christmas a Hamburger, nem tudnék egyetlen pillanatra, egyetlen mondatra vagy egyetlen képre mutatni. Ez a könyv nem úgy született, hogy leültem és eldöntöttem, írok egy karácsonyi történetet két emberről. Sokkal inkább sokáig állt össze olyan dolgokból, amelyek első ránézésre nem függtek össze: zenéből, filmből, a kínai nyelvből, neurológiai rejtélyekből, Hamburgból, a téli Prágából, egy mobilfordítóból, képekből, amelyeket a fejemben hordtam, és abból a kérdésből is, hogy képes vagyok-e valami hozzáférhetőbbet írni anélkül, hogy megszűnnék önmagam lenni.

Aztán még egy dologból, ami a végén talán a legfontosabbnak bizonyult: a kedves beszélgetésekből a Petremmel, akivel kedves saját beceneveket kezdtünk el cserélgetni egymással.

Christmas és Hamburger mi ketten vagyunk.

Az elején egy talán hétköznapian csengő kérdés állt: képes vagyok-e úgy megírni egy young adult regényt, hogy az ne csak az olvasót szórakoztassa, hanem engem magamat is? Nemcsak ki akartam próbálni a műfajt. Nem akartam utánozni azt a sablont, ahol két ember találkozik, egymásba szeret, valami akadályozza őket, és a végén kiderül, hogy eltűnik-e az akadály. Az izgatott, hogy meg lehet-e írni egy kapcsolatról szóló, törékeny, szinte karácsonyi történetet anélkül, hogy elveszíteném benne a saját írásmódomat. Hogy benne maradhat-e a melankólia, a zene, a furcsaság, a test, a kínosság, a nyelv, a város és mindaz, ami írás közben igazán érdekel.

Nem vagyok benne biztos, hogy a Christmas a Hamburger regény-e vagy kisregény. Terjedelmét tekintve valahol félúton van. Alig kétszáz oldalas, ráadásul képekkel kiegészítve. Számomra ez elsősorban lírai történet. Csak hát nem olyan lírai értelemben, hogy bonyolultan bővített mondatokra és fennkölt nyelvre kellene épülnie. Ennek a könyvnek a líraisága számomra inkább a képekben rejlik. Bizonyos gesztusok ismétlődésében. Abban, hogy egy darabig a fordítón keresztül beszélnek, egy darabig meg a zsebbe dugják a telekfont. Abban, hogy valaki a víz mellett áll. Hogy valaki poharat tart. Hogy valaki nem tudja, mit mondjon, és éppen ezért születik meg valami.

Nagy kihívást jelentett számomra a szöveget a minimálisra csupaszítani. Hagyni, hogy az eddig megszokottnál egyszerűbben lélegezzen. Nem megpróbálni mindent megmagyarázni. Hagyni, hogy a kép végezze el a munka helyett a mondatot. Hagyni, hogy az olvasó saját elképzelésével népesítse be a teret. Ebben az értelemben a Christmas a Hamburger számomra sokkal inkább filmtörténetként van elmesélve, mintsem szóbeli díszességre alapozott lírai prózaként. A kamera néz. A szereplő áll. A telefon világít. A villamos áthalad. A víz folyik. És a jelentést nem mindig kell hangosan kimondani.

Az első igazi lendület máshonnan jött. Belebotlottam egy hírbe egy emberről, aki egy baleset után felébredt, és egy másik nyelven kezdett el beszélni. Nem is annyira a hír szenzációhajhászása fogott meg, hanem az a repedés abban az elképzelésben, hogy a nyelv fix dolog. Más hasonló eseteket kezdtem el keresni. Embereket balesetek után, neurológiai események, fejsérülés, eszméletlenségből való felébredés után. Néha idegen akcentusról beszéltek, néha egy rég megtanult nyelv visszatéréséről, néha meg arról, hogy az agy hirtelen egy a szokásostól eltérő utat nyitott meg. Elbűvölt, milyen keveset tudunk arról, mi zajlik le egy emberben, amikor megszólal. Milyen kevéssé magától értetődő az a mondat, amit kimondunk.

Ebből született a Christmas a Hamburger.

Nem akartam, hogy a kínai nyelve csak egy trükk legyen. Nem akartam, hogy csupán egy olyan sajátosság legyen, amellyel a történet rejtélyként adja el magát. Az érdekelt, hogy mi történik, ha az ember érti a körülötte lévő világot, de a válasz másik nyelven tör ki belőle. Amikor a belső cseh nyelve és a kimondott hangja megszűnik átfedni egymást. Amikor nem némult el, de a környezete számára mégis szinte némává válik, mert olyan nyelven beszél, amelyet a többiek nem képesek fordítás nélkül elfogadni.

Christmas tehát ért csehül, de a száján kínai szó jön ki. Tud írni. Tud telefont használni. Nyúlhat fordítóért. Csak hát a fordító ebben a könyvben nem egy mindennapi technikai eszköz. Ez egy törékeny híd. Képernyő két ember között. Egy hely, ahol a kínos feszültségnek, a csendnek és a vágyakozásnak bele kell férnie egy rövid mondatba. S egyben még mindig nem elég. Mert a szavak megértése még nem jelenti az ember megértését.

Eredetileg talán azt hittem, hogy ez a könyv a gyakorlatban is közelebb visz majd a kínaihoz. Hogy jobban belemerülök, hogy többet tanulok majd néhány szónál. Ez eddig nem történt meg. A kínai inkább nyitott kapuként maradt meg. De végül ez is jól illet a könyvbe. Hamburger sem úgy tanul kínaiul, mint egy diák, aki teljesíti a tervet. Azért tanul meg közelebb kerülni hozzá, mert valaki, aki fontos neki, egyszer csak a nyelv másik oldalán él.

Fontos szóvá vált számomra a liú. Olyan szó, amely magában hordozhatja a maradást, a folyást, a hagyást, az áramlást. A pontos jelentés a kontextustól függően változik. És pont ez érdekelt. Hogy a „maradásnak” nem kell azt jelentenie, hogy megdermedünk. Hogy a közelségnek nem kell kalitkának lennie. Hogy az ember maradhat valaki mellett, miközben tovább halad. Hogy a szeretet nem feltétlenül jelent visszatérést a régi nyelvbe. Talán az újba való belépés hajlandósága.

Ezzel párhuzamosan alakult ki az azonos című Christmas and Hamburger album. A zene számomra ennél a könyvnél nem egy kiegészítő volt, amelyet a végén adnak hozzá, mint valamilyen hangulati dekorációt. Ez volt az egyik módja annak, hogy a történet megszülessen. Az egyes dalok fokozatosan fejezetekké váltak: ZAARE, Too Dark For You, After You Left, Somehow We Do, Pretty Boy, Snow in Your Hair, Something Happened to My Words, Say It Softly, Christmas and Hamburger, ZAARE Lullaby. Minden cím hordozott egy darabot a cselekményből, de még inkább hordozott egy hangulatot. Néha először volt meg a zenei hangulat, és csak utána a jelenet. Máskor jött egy karakter, és a dal visszamenőleg teret nyitott meg neki.

A ZAARE kezdettől fogva több volt, mint egyszerű név. Az identitásaimból, neveimből, nyomaimból, belső rétegeimből állt össze. ZEUS, ALEŠ, ANTONIO, RAJNEESH, ENDRALON. Rövidítés, mantra, kapu. A könyvben a egész történet első hangjaként maradt meg, a kezdet hangulataként, amikor még nem lehet pontosan tudni, mi történik, de a test már tudja, hogy valaminek változnia kell. Hamburger megérkezik Prágába, és még nem tudja megmagyarázni, miért. A test előbb tudja, mint a fej. Ez fontos számomra. Az ember gyakran nem tudja megmagyarázni a mozdulatát, amíg már úton nincs.

Ehhez kapcsolódik a 2:45-ös időpont is. Nem véletlenül bukkant fel ebben a könyvben. A Usuš své vlasz v 15:30, 2:45 című könyvem címéből indul ki, és szerzői nyomként tér vissza ide egy másik történetből. Egyre jobban rájövök arra, hogy a könyveimben egyes dolgokat nem kell pontosan abban a könyvben megmagyarázni, amelyben először feltűnnek. Néha a jelentésük csak máshol nyílik meg, egy másik történetben, egy másik karakterben, egy másik szituációban. Talán a válasz arra a kérdésre is, hogy a Usuš své vlasz v 15:30, 2:45 miért kapta éppen ezt a nevet, részben itt található meg – Hamburger éjszakai idejében a régi szoba és az út között. Abban a pillanatban, amikor még nem a fej dönt, de a test már tudja, hogy nem lehet maradni.

Írás közben még egy dologra ismét rájöttem. Nem minden jelenetnek kell benne maradnia abban a könyvben, amelyikbe eredetileg íródott.

Egy ilyet végül teljesen kihagytam a Christmas a Hamburgerből. Christmas és Hamburger benne Prágában sétáltak, és elmentek egy pornómozi mellett. Christmas csak úgy mellékesen megjegyezte: „Ez egy olyan hely, amit nem akarnál meglátogatni.” Ez egy rövid, hétköznapi jelenet volt, amely jobban beágyazta mindkét hőst a konkrét Prágába. Végül azért vettem ki, mert elvonta a figyelmet a könyv lírai ritmusáról.

Mégsem dobtam ki.

Már az elejétől az volt az érzésem, hogy ez a pillanat talán nem ide tartozik. Hogy egy másik történetbe való. Talán egyszer majd felbukkan az Usuš své vlasy v 15:30, 2:45 pentalógiában, ahol ugyanez az esemény a másik oldalról is látszódhatna. Számomra ugyanis egyes jelenetek nem egyetlen könyvhöz tartoznak. Ahhoz a világhoz tartoznak, amelyben az egyes történetek találkoznak, elhaladnak egymás mellett, és néha olyan dolgokat fejeznek be egymás helyett, amelyeket magukban sosem mondanának ki teljesen.

Hamburger Hamburgból jött. Egy fekete-arany lakásból. Egy olyan szobából, amely gyönyörű volt, és egyben Dominique után elviselhetetlenné vált. Olyan helyről, ahol valaki szerette a hangulatot, de nem bírta el az embert mögötte. Dominique számomra sosem volt gonosztevő. Úgy, ahogy Dominik sem az a Christmas-részben. Olyan emberek érdekeltek, akik csak egy másik ember egy részét szeretik. Néha őszintén, gyengéden, vonzóan, szinte szerelmesen. De csak egy részt. A képet. A hangulatot. A szépséget. A melankóliát. A füstöt a fényben. A kezet a vállon. Nem az egész terhet.

Ebből született a Too Dark For You.

Hamburger nem „túl sötét” pózból. Ez nem önsajnálat és nem is hatásos sötétség. Ez egy olyan tény, amit Dominique után be kell vallania magának. Hogy valaki szerette a fekete-arany szobáját, a ruháit, a zenéjét, a füstöt, az éjszakai mozgását, de nem akart megmaradni azoknál a dolgoknál, amelyek már nem voltak szépek. A félelemnél, a fáradtságnál, az igazságnál, ami útban van a szobában. Hamburger sötétsége nem hiba, amit ki kellene küszöbölnie. A létezésének a része. És ha valaki ezt belül nem bírta el, Hamburger kint viseli: a dzsekijében, a cipőjében, az arany részletben, ahogyan helyet foglal a járdán.

Christmas hasonló fájdalmat hordoz, de másképp elhelyezve. Dominik pretty boyként látta őt. Szép, törékeny, kicsit melankolikus emberként, akihez oda lehet menni, meg lehet érinteni, egy darabig közel lehet lenni, aztán megint elmenni. Dominiknek sem kellett gonosznak lennie. Csak szerette a közelséget felelősség nélkül. És Christmasnek ki kell mondania, hogy az ár nélküli közelség nem közelség. Az udvariasság.

Az ötödik fejezet számomra ezért nem csupán cselekménybeli megálló. Hanem rituális cselekedet. Gyertya, csöröge, cukor a ujjainkon, negyedbe hajtott papírdarabka, egy gomb Dominiktól. Christmas ott még nem ismeri Hamburgerét. Nem is szabad ismernie. Pontosan ebben rejlik a lényege. Nem egy konkrét embert hív elő. Csupán elengedi Dominikot, és teret csinál valakinek, aki nem fog játszani vele. Ez a hely fontosabb, mint maga a találkozás. Nélküle a későbbi találkozás csak egy romantikus véletlen lenne. Vele viszont két olyan ember mozgása, akik még nem ismerik egymást, de mindketten már elhagynak valamit, ami nem volt elég számukra.

Az egyik filmbeli nyom közvetlenül abban a fejezetben került be a könyvbe, ahol Christmas és Hamburger megérkeznek a filmforgatási helyszínre. Zhang Li figuráját Zhang Ziyi színésznő ihlette — nem szó szerinti portréként, hanem bizonyos filmes elegancia, összpontosultság, törékenység és erő egyetlen testben való emlékeztetőjeként. Érdekelt az a különleges pillanat, amikor két ember intim történetébe egy pillanatra kinyílik egy másik világ: a film, a stáb, egy idegen nyelv, a képpel való munka, egy híres arc, amely egyúttal mégiscsak egy adott térben lévő ember.

Ugyanebbe a fejezetbe szűrődött be egy személyes emlékem is a The Wheel of Time forgatásáról. Nem mint valami nagy történet, inkább mint apró visszatérés. Évek után ott találtam magam újra Rosamund Pike közelében, akivel egykor a karrierje elején találkoztam, és hirtelen a két távoli pillanat különös módon összekapcsolódott. Ez nem volt semmilyen grandiózus találkozás, sem hatásvadász történet. Inkább csendes pillanat, amely megmarad az emberben, mivel a saját élete két távoli pontjának különös összefonódását érzi benne.

Pontosan ez a filmes forgatási energia — a stáb összpontosultsága, a képpel való munka, idegen nyelvek, a híres arc, amely hétköznapian van jelen a többiek között, valamint az a érzés, hogy az életben néhány találkozás nem hangosan tér vissza, mégis visszatér — közvetve beépült a Zhang Li-vel közös jelenetbe is. És éppen ott mutatkozik meg egyúttal az is, hogy Christmas kínai nyelve nem csupán veszteség vagy zavar, hanem egyben arra való képesség is, hogy egy másik nyelven pontos, jelenvaló és szükséges legyen. Hamburger az új nyelven nem elveszettként, hanem valódiként látja őt. Számomra ez a kulcsfontosságú: Christmas kínai nyelve nem pusztán veszteség. Hanem egyben egy új otthon is, még ha különös, kényelmetlen és kéretlen is az.

Nagy filmes hatásként szolgált számomra a Berlin felett az ég. Egy film a városról, a csendről, a megfigyelésről, az emberré válás vágyáról, a melankólia egy olyan különleges fajtájáról, amely nem holt, hanem figyelmesen hallgató. A könyvbe nem idézetként került be. Inkább a város érzékelésének módjaként. A téli Prága Christmasben és Hamburgerben számomra nem karácsonyi fényekkel díszített díszlet. Hanem olyan tér, amely olyan embereket hordoz, akik még nem tudják, hová tartanak. Villamosok, nedves járdák, Vodičkova, Vencel tér, Hot Grill, Moldva, kínai bisztró. Egy olyan város, amelyben az ember eléggé el tud tévedni ahhoz, hogy rátaláljon valamire, ami új.

Egy másik rejtett filmbeli rokonság volt számomra Krzysztof Kieślowski Veronika kettős élete. Nem a cselekményben, hanem a kettős lét, a visszhang, a szinkronicitás motívumában, két olyan életben, amelyek elkerülhetik egymást, miközben mégis tudnak valahogy egymásról, mielőtt találkoznának. Ebben a könyvben ott van Dominique és Dominik, Hamburger és Christmas, Hamburg és Prága, a régi nyelv és az új nyelv, a kép és a kép mögötti ember. Minden valahogy tükröződik, de soha nem teljesen egyszerűen.

A könyv rétegződéséhez tartozik a saját belső mitológiám is: a Vroucnopotir szó az Endralonból – a csillagok Avalonjának angyalaitól származó krónikából –, egy olyan szó hangzása, amely nem információként hat, hanem testbeli visszhangként. A Vroucnopotir nem egy megmagyarázandó fantasy fogalom. Inkább egy olyan tónus, amelyet a test hamarabb felfog, mint az értelem. Hang a mellkasban. Valami, amit nem lehet átmesélni, de ami alapján fel lehet kelni, el lehet menni, vissza lehet térni, meg lehet maradni. Az ilyen szavakban mindig az érdekelt, hogy nem szótár szerint pontosak, hanem testi szinten igazak.

Egy ponton videóklipet is készítettem ehhez a könyvhöz, amelyben én magam énekelek. Ezt nem öncélú attrakcióként éltem meg, hanem ugyanolyan folyamat újabb rétegeként. Christmas és Hamburger esetében a szöveg, a zene, a kép és a hang folyamatosan keveredett egymással. Néha az volt az érzésem, hogy a dal hamarabb tudja a dolgokat, mint a fejezet. Néha a klip olyan képet tárt fel, amelyet a próza csak ezután igyekezett utolérni. Néha olyan dolgot énekeltem, amit még nem tudtam pontosan leírni.

Az átdolgozások során arra figyeltem a legjobban, hogy ne csináljak a könyvből valami túlságosan simát. Csábító volt néhány dolgot megmagyarázni. Odabiggyeszteni egy mondatot a kép mögé, amely megmondja az olvasónak, mit kell éreznie. Elsimítani a furcsa fordulatokat. „Szebb prózává” tenni az egészet. Csak hát ennek a könyvnek kissé furcsának kell maradnia. A nagy érzelmek benne nem nagy mondatokként kell, hogy megérkezzenek. Úgy kell megérkezniük, mint egy telefon, amit valaki a kezébe vesz. Mint a kegyelemkenyér cukra az ujjakon. Mint egy bögre. Mint egy üres akasztó. Mint egy zöld kabát. Mint egy olyan szó, amelyet nem lehet csak egyféleképpen lefordítani.

Ez a könyv számomra tehát a fordítás története, de nemcsak nyelvi értelemben. Itt a fájdalom tárgyakká fordítódik át. A vágy gesztussá. A csönd mobiltelefonná. A város járássá. A szerelem pedig abban nyilvánul meg, hogy hajlandók vagyunk annyiban hagyni a másikat abban a nyelvben, amely éppen megmaradt neki vagy kialakult benne.

Christmas a Hamburger azért nem jutnak el egymáshoz, mert rögtön megértették volna egymást. Azért jutnak el egymáshoz, mert egyikük sem kezd el javítgatni a másikon. Hamburger nem várja meg, amíg Christmas visszatér a régi nyelvéhez. És Christmasnek sem kell megmentett gyönyörű, szomorú fiúként tetszegnie. Mindkettejüknek el kell sajátítaniuk valamilyen elengedést: Dominique-ét, Dominikét, a régi szobáét, a régi képét, a régi nyelvéét, a várakozás régi módjáét.

És talán éppen ezért karácsonyi ez a könyv. Nem azért, mert december, gyertyák, hó, cukor és fények vannak benne. Hanem azért, mert a karácsony benne nem dekoráció. Azok a napok ezek, amikor az ember azt kérdezi, mi jöhet még. Ki kopogtathat be. Milyen nyelvet lehet még megtanulni. Mit jelent maradni. Mit jelent hagyni a dolgokat folyni a maguk útján.