8. fejezet: Hiány

A lounge tele volt emberekkel, és csak a zongoránál nem állt senki.

Péter azonnal észrevette, amint belépett. Azonnal. Olyan volt, mintha az ember olyan szobába lépne be, ahol égnie kellene a villanynak, és észrevenné, hogy sötét van.

A zongora előtti zsámolyt valaki odébb tolta. A fedele csukva volt. A zongorán nem hevert semmilyen kottamappa, semmilyen ceruzás pohár. Csak a fa sima, sötét felülete.

Péter az oszlop melletti asztal felé vette az irányt, ahol szokott ülni.

A helyiség egyébként úgy működött, mint bármelyik este. A bárpultnál hárman álltak, az ablaknál egy család ült egy kamasz fiúval, aki máshová nézett, mint a többiek. A pincérek poharakat és tálcákat hordtak, és a hosszú szezon rutinjával mozogtak az asztalok között. A fények ugyanolyanok voltak. A levegő ugyanolyan volt. Valahonnan a terasza felől templomharangok távoli zúgása hallatszott, egy óra, kettő, három — Péter nem szándékosan számolta őket, de azért számolta.

Csak a zongora volt üres.

Petr leült és intett a pincérnek.

„Egy sört, kérem.”

A pincér bólintott és távozott.

Petr újra végigfuttatta a tekintetét a helyiségen, ezúttal lassabban. A szomszédos asztal, a bár, a terasz. Az ajtó a folyosóra, ahonnan Radúz általában jönni szokott. Hét körül, vagy valamivel hét után. Mindig arról az oldalról.

Az ajtó zárva maradt.

A pincér meghozta a sört.

„Elnézést,” mondta Petr.

A pincér megállt.

„Ma este nincs zongorista?“

„A zongorista ma nincs jelen” – felelte semleges udvariassággal, mintha ezt a mondatot ismételné már sokadjára.

„Értem.”

A pincér távozott.

Petr belehúzott a sörbe.

Nincs jelen.

Pontos szó, nem hat űrt hagyónak. A zongorista nincs jelen. Mintha valami teljesen mindennapi dologról lenne szó, ami nem igényel semmilyen további magyarázatot.

A hangszórókból zene kezdett szólni. Halk, instrumentális, dallamtalan.

Petr ránézett a zongorára.

Ott állt, mint mindig. Nem költöztették el, nem takarták le, nem rendezték át. Csak a helyén maradt az ember nélkül, aki életre keltette.

Radúz nélkül ez csak egy tárgy volt.

A zsebébe nyúlt a telefonjáért, és megnyitotta az üzeneteket.

Radúz.

Az utolsó váltásuk két napos volt. Rövid, hétköznapi. Petr akkor a gozói hajókról kérdezett. Nem azért, mert utazni akart volna, hanem a beszélgetésük után szüksége volt arra, hogy mondjon valami konkrétat. Radúz válaszolt. Három mondat. Információ. Semmi más.

Azóta csend.

Petr írt egy rövid üzenetet.

Ma nem látlak a lounge-ban.

Elküldte, majd az asztalra tette a telefonját, képernyővel felfelé.

Várt.

Az ablak előtt egy turistacsoport ment el. Egyikük hadonászott, a többiek nevettek. A folyosóra nyíló ajtó zárva maradt.

A zöld pont nem jelent meg.

Petr felemelte a sörét, és belekortyolt. A szomszéd asztalnál lévő idegen pohárban megcsörrent a jég, ahogy valaki közelebb húzta magához – egy apró, egyenletes hang, amelyre máskor fel sem figyelt volna.

Radúz bárhol lehetett. A hotelben, a sziget másik végén, az anyjánál Gozón. Lehetett beteg. Lehetett szabadnapos. Egyszerűen csak – és ez volt a legvalószínűbb – lehetett egy szabad estéje, mint bárhilyen munkát végző alkalmazottnak a világon.

Petr tudta ezt.

Mégis visszatért hozzá a tegnap este. A beszélgetés. Ahogy Radúz felállt. Ahogy jó éjszakát kívánt. A kézfogás, amely rövid volt, hivatalos, mégis valahogy más, mint az előzőek. Vagy csak képzelte.

Miért jöttél?

A kérdés már tegnap óta motoszkált a fejében. Nem a válasz. A kérdés.

Radúz nem véletlenül tette fel. Radúz nem csinált dolgokat véletlenül. Nála minden egyes szó csak annak a csendes pillanatnak a után hangzott el, amelyben mások már beszélgetni kezdenek. Ez volt a szokása, az ő módszere, és Petr az egy év alatt megtanult várni.

Miért jöttél?

És ő azt mondta: nem tudom.

De mi van, ha az a kérdés nem önvizsgálatra hívás volt? Mi van, ha búcsúzás volt, amit Petr egyszerűen félreolvasott?

Ránézett a telefonjára.

Az üzenet kézbesítve maradt, olvasatlanul.

Petr thegybe vette a poharat, és megforgatta a kezében. A lecsapódott víz átkerült a tenyerére.

– Ne haragudj – mondta tegnap. – Amiért nem kérdeztem.

Radúz mondta: ezért ne kérj bocsánatot.

Miért ne kérhetne bocsánatot? Vajon az ember csak akkor kér bocsánatot, ha tisztában van azzal, amit tesz? Vagy csak akkor, ha nagy kár keletkezik? Nem kérhet bocsánatot csak azért, mert egyszerűen nem tudta, mit fog okozni? De hogyan is kérhetne bocsánatot az ember a saját hülyeségéért?

Talán Radúz csak olyan típusú ember volt, aki nem fogadja el könnyen a bocsánatkéréseket, mert elfogadni egy bocsánatkérést azt jelenti, beismerni, hogy fájt.

Petr megpróbálta abbahagyni a spekulálást.

A bárnál valaki olaszul rendelt, a csapos pedig angolul válaszolt neki. A társaság egyik férfija hangosan felnevetett. A hangszórókból új dal szólt, valamivel gyorsabb az előzőnél.

Petr újra elővette a telefonját.

Kézbesítve. Olvasatlan.

Radúz vagy nem látta az üzenetet, vagy látta, de nem nyitotta meg. Vagy ki volt kapcsolva a telefonja. Vagy letette valahová, és nem ment érte.

Vagy elment.

Benne maradt, lógva benne.

Mi történt a beszélgetésük után?

Radúz megfordult, és a mellette lévő folyosó felé vette az irányt. Péter látta, ahogy átlépi a küszöböt. Aztán az ajtó becsukódott, és ennyi volt.

És ma az üres zongora.

A pincér mondata.

A zongorista ma nincs jelen.

Péter próbálta megállítani a feltételezések láncolatát, de túl lassú volt. A mondatok egymás után érkeztek, és mindegyik kettő újat nyitott meg.

Radúz megkérdezte tőle, miért jött. Péter azt mondta, nem tudja. Radúz talán más választ várt. Talán nem is várt semmit. Talán a kérdés nem is volt kérdés. Talán egy pont volt. Egy módja annak, hogy azt mondja: ne ide jöjj miattam, mert én sem temiattad vagyok itt.

Vagy fordítva.

Vagy egyáltalán nem.

Péter belekortyolt a sörébe, és lehunyta a szemét.

Ez volt pontosan az, amit a munkájában el tudott kerülni. Adatok nélküli értelmezés. Olyan nyomokból összerakott történet, amelyek véletlenszerűek is lehettek volna. Üres zongora. Csend a telefonban. Egy mondat a tegnap estéről.

Az üres zongora jelenthetett betegséget, szabadnapot, műsorváltozást, technikai problémát, bármit.

A csend a telefonban jelenthette azt, hogy Radúz alszik, dolgozik, vacsorázik, vagy egyszerűen csak nincs nála a telefon.

A tegnap esti mondat jelenthetett kíváncsiságot, aggodalmat, vagy egyszerűen egy olyan ember szavait, aki egyenesen beszél.

Petr tudta ezt.

Mégsem működött.

Valaki eltolta a sámliját a bárpultnál, és felállt. A teraszon feltámadt a szél, és az ajtó megzörrent.

Petr újra megnyitotta az üzeneteket.

Kézbesítve. Olvasatlan.

A zöld pötty hiányzott.

Egy pillanatig nézte azt a két szót, és rádöbbent, mennyire függ attól a apró ikontól. Egy zöld kör, néhány pixel: itt vagyok, elérhető vagyok, létezem a túlsó végén.

Nélküle Radúz csak egy név volt a telefonban.

Meg egy üres zongora egy idegenekkel teli helyiségben.

＊ ＊ ＊

Petr sör nélkül távozott a lounge-ból.

Ott hagyta az asztalon, háromnegyedéig tele, és egyszerűen felállt. A pincér utánafordult, de nem szólt semmit. Petr átvágott a csarnokon, és kilépett a sétányra.

Kint fojtogatóbb volt a meleg. A levegő mozdulatlan, átitatva sóval és a még nyitva tartó éttermek illatával. A sétány lámpái narancssárgán világítottak, és alattuk turisták csoportjai mozogtak. Valahol a vízfelszín felett felrikoltott egy sirály, élesebben, mint amire számított, és azonnal el is tűnt a hangzavarban.

Cél nélkül ment.

Vagy csak ezt mondta magának.

Radúz üzenete olvasatlan maradt. Petr tudta, hogy ez csak az üzenet állapota. Technikai információ. Semminek sem a bizonyítéka!

És mégis újra meg újra átírta magában.

Elhaladt egy kukoricaárus standja mellett. A szemek pattogtak a grillen — apró, szabályos jelei annak, hogy valami történik. Az eladó félrehúzódva a telefonját nézte, amely hallgatott. Kicsit odébb több pár dőlt a tenger feletti korlátnak, hangjuk egyetlen csendes morajjá olvadt össze.

Aztán meglátta őket.

Markéta és Yassin a kőmellvéden ültek lejjebb a sétányon, ott, ahol az út a kikötő felé kanyarodott. Egymással szemben ültek, mindketten az alacsony pillér egy-egy végén, és beszélgettek. Nem volt nagy távolság közöttük. Yassin előrehajolt, kezét a térdére támasztotta. Markéta maga alá húzta a lábát, és mondott valamit. Hirtelen mozdulattal intett a kezével, és elnevette magát.

Petr lelassított.

Nem volt ebben semmi olyasmi, amit ne látott volna már korábban. Látta őket együtt a szikláknál. Látta őket a szállodánál. Látta, hogyan vár Yassin, amikor Markéta átugrik egy kövön. Tudta, hogy fest ez.

Mégsem nézett félre.

Nem a testek közelsége zavarta. Valami más volt az. Az a mód, ahogy Markéta beszélt, olyan nyugalommal és természetességgel, mintha régebb óta ismerné Yassint, mint pár napja. Mintha nem kellett volna mellette semmit magyaráznia. Yassin félbeszakította egy mondat közepén, mondott valmit röviden, ő meg ellenkezés nélkül elfogadta. Csak bólintott, és folytatta.

Petr a sétányon állt, és a lányát figyelte.

Olyan magától értetődően.

És pont ez az, ami meglepte.

A tenger felé fordította a tekintetét.

Radúzt még soha nem látta így. Kívülről. Mindig közelről, mindig a helyzet sűrűjében. Soha nem egy idegen beszélgetés tanújaként.

Visszafordult.

Yassin egyenesbe hozta magát, és előhúzta a telefonját. Megmutatta a képernyőt Markétának. Az közelebb hajolva elolvasta vagy megnézte, ami ott volt, és röviden hozzáfűzött valamit. Yassin elmosolyodott, és elrakta a telefont.

Petrnek tovább kellett volna mennie.

Vissza kellett volna mennie a szállodába, a szobába, Zlathoz – azaz Zanetához. Semmi olyan nem volt, amit látnia kellett volna. Semmi olyan, amiből tanulhatott volna, amit helyrehozhatott vagy ellenőrizhetett volna. Markéta ott ült a sráccal, akivel időt akart tölteni, és beszélgetett.

Mégis ott állt.

Talán azért, mert Yassin másmilyen volt, mint amilyennek Petr eleinte hitte. Markéta önként adta az idejét. Nem volt szüksége magyarázatra vagy engedélyre.

Vagy talán azért, mert Markéta úgy festett ott, mint valaki, akit Petr nem igazán ismer. Másként, mint ahogy a fejében hordozta.

Előhúzta a telefonját.

Még mindig semmi.

Visszadugta.

Markéta ismét elnevette magát, ezúttal halkan, csak a válla rándulásával. Yassin mondott még valamit, és leugrott a korlátról a kőburkolatra. Mellé állt, és mindketten a tengert nézték.

Petr tovább ment a sétányon.

Nem nézett hátra.

＊ ＊ ＊

A szoba sötét volt, de Žaneta nem aludt.

Petr azonnal észrevette, amint belépett. A hátán feküdt, a takarója az ágy másik felére volt lehúzva, és a plafont bámulta. Nem mozdult. Nem köhögött. Semmit sem tett, amivel a megérkezését kommentálta volna. Csak feküdt és várt.

Petr halkan becsukta az ajtót.

Levette a cipőjét, és átvitte a szekrényhez. Az ingét átvetette a szék támláján. Lassan csinálta, mintha minden egyes mozdulat olyan lehetne, ami felébreszti, jóllehet tudta, hogy nem aludt.

– Mennyi az idő? – kérdezte végül.

– Tizenegy, talán fél tizenkettő.

Žaneta bólintott.

Petr leült az ágy szélére, és egy darabig úgy maradt. Kint a reluxa mögött hallani lehetett a tengert. Ide mindig halkan hallatszott el, hullámverés nélkül, inkább csak mint távoli morajlás. Mint a levegő egy üres szobában.

– Hol voltál?

– Lent. A lounge-ban.

Csend.

– Sokáig.

„Ja.“

Nem látszott rajta, hogy magyarázatra lenne szüksége. Mégis a szobában hagyta azt a mondatot. Petr érezte.

Felkelt és átment a fürdőszobába. Megnyitotta a csapot, de nem nagyon, hogy ne ébressze fel Markétát a fal túloldalán. Megmosta az arcát, és egy pillanatig a tükörbe nézett. Az arc a sárga fényben idősebbnek tűnt annál, mint amilyennek Radúz szemében látta magát.

Visszatért a szobába.

Žaneta feltérdelt az ágyon. Vállára terítette a sálat, amelyet köntös helyett használt, és kihúzta a lábát a takaró alól. A szélén ült, és a padlót nézte.

– Nem alszol? – mondta Petr.

– Aludtam egy kicsit.

Leült az ablak melletti fotelek egyikébe. Öt méter, két ágy és tíz év kimondatlan dolga állt köztük.

Žaneta végighúzta a tenyerét az arcán.

– Milyen volt lent? –

– Üres. –

Flnézett.

„Üres?“

„Az este nagyobb részében. Ma nem játszott ott a zongorista.“

„Ja.“ Hallgatott egy darabig. „Kár.“

Petr bólintott.

Petr nem tudta, hogy a Polygotra, a lassabb dalra, vagy úgy általában valamire gondol-e. Žaneta szokott hasonló dolgokat mondani. Olyan mondatokat, amelyek egyszerre lehettek üresek és teliek, és Petr sosem tudta bizonyossággal, hol is áll éppen.

– Markéta egy órája jött meg – mondta.

„Tudtam, hogy a szállodában van.“

„Találkoztál vele?“

„A sétányon. Yassinnal volt.“

Žaneta si megigazította a sálját.

„És?“

„Semmi. Együtt mentek. Minden rendben volt.”

„Szóval megnyugodtál.”

Nem mondta szemrehányásként. Inkább megállapításként, amit maga is ellenőrzött a mondat közben.

Petr se dőlt a fotelem.

– Kicsit.

– Kicsit.

Žaneta le sütötte a szemét az ujjaira. Hüvelykujjával végighúzta a mutatóujja körmét, mintha ott lett volna egy sorja, amit meg kellett volna igazítani. Petr ismerte ezt a mozdulatot. Akkor csinálta, amikor azon gondolkodott, mit mondjon.

„Petr.“

„Ja.“

Nem folytatta rögtön.

Kint a reluxa mögött elment egy robogó, és a motorhang úgy hatolt át a szobán, mint egy senkit sem érdeklő hír.

– Az egész nyaralás alatt máshol jársz.

Halkan mondta.

– Máshol hogy?

– Nem tudom, hol vagy. De azt tudom, hol nem.

Petr megállt a mozdulatban.

Žaneta feltörte a fejét.

– Nem vagy a lounge-ban, pedig a lounge-ban vagy. Nem vagy a reggelinél, pedig az asztalnál ülsz. – Nem sietett. – Markéta is látja.

– Markéta azt látja, amit látni akar.

„Ez így fair.” Egy kicsit megvonta a vállát. „De én nem.”

Petr belehúzott az éjjeliszekrényén, az ő oldalán álló pohár vízbe. A víz langyos volt. Reggel óta ott állt.

„Van valami munkám” – mondta.

„Tudom.“

„A főnöknője egy hete nem jelentkezett. Ez—”

„Péter.“

Elhallgatott.

Žaneta úgy nézett rá, mint valaki, akinek van ideje várni, de nem akar várni.

„Mit?”

„Nem ez az első alkalom, hogy nem jelentkezett azonnal.”

Felvette a poharat, és visszatette. Az üveg halkan koccant az asztal fájához, kicsit hangosabban, mint számított rá.

„Idén más a helyzet.”

„Talán.“

„Van.“

Zsanett sem nem cáfolta, sem nem erősítette meg. Csak ült ott az ágy szélén a vállára terített sállal, és úgy nézett rá, ahogy Péter sosem tudott teljesen kiolvasni. Nem vakon. Nem gyanakvóan. Inkább úgy, mint aki sokat várt, mielőtt leül, és most leült.

„Ma nem játszott a zongorista” – mondta egy múlva.

„Mondtam.”

„És ez idegesített.”

Petr meg sem mozdult.

„Miért idegesített volna?”

Zsanett átdobta a sálát a másik vállára.

„Azt nem tudom.”

Olyan nyugodtan mondta, hogy egy pillanatába telt, mire felfogta, mi is hangzott el valójában.

Petr a reluxára nézett.

A lécen keresztül narancssárga fénysáv szűrődött be a sétányról. Finoman mozgott, mintha szél fújna kint, holott nem is fújt.

– Ismerem azt a zongoristát a legutóbbi ittlétemről – mondta.

„Tudom.“

– Szoktunk találkozni a lounge-ban.

„Tudom.“

Két szó. Ugyanazok. Különösebb hanglejtés nélkül.

Petr ránézett.

Žaneta továbbra is nyugodtan ült, keze az ölében, tekintete szabadon rajta pihent. Nem úgy festett, mint egy nő, aki vallomásra vár. Úgy festett, mint egy nő, aki abbahagyta a várakozást, és csak azért ül ott, mert felállni már felesleges lenne.

– Hát aztán? – vagy – Szóval?

„Szóval semmi,“ mondta. „Csak azt mondom, amit látok.“

„És mit látsz?“

Egy ideig a tenyerét nézte.

„Azt látom, hogy az utóbbi napokban folyton valamire vársz.“

Petr hallgatott.

„Mire?“

„Azt éppenséggel nem tudom.“

Petr újra belekortyolt. Langyos víz. A második orvosság sem volt jobb, mint az első.

„Ez nagyon… szóval úgy hangzik…“

„Ez csak egy érzés.”

„Zsanett.”

„Ja.“

Kinyitotta a száját, de egyetlen mondat sem jött ki rajta. Az ablak melletti fotelek egyikében ült, üres pohárral a kezében, és azt a módot kereste, hogy olyasmit mondjon, ami egyszerre igaz és elég határozatlan ahhoz, hogy mozogni lehessen benne.

Nem találta.

Zsanett felállt.

Odament az éjjeliszekrényhez, megigazította rajta a vizespoharat, majd az ágya saját oldala felé fordult. Nem nézett rá.

„Én alszom.”

„Zsanett.”

Megállt.

„Nem akarok veszekedni,“ mondta.

„Én sem.“

„Fáradt vagyok.“

„Tudom, hogy fáradt vagy.“ Hátrafordult a válla felett. Csak egy pillanatra. „Ezért aludj el.“

Lefeküdt. A takarót a nyakáig húzta, és az oldalára fordult, háttal neki.

Petr a fotelben maradt.

A redőnyök mögött egy narancssárga fénysáv húzódott végig, majd eltűnt. A tenger tovább susogott. Markéta a fal túloldalán csendben volt – vagy aludt, vagy a sötétben ült és a telefonját nézte, és Petr nem tudta, melyik a jobb.

Žaneta nyugodtan lélegzett.

Vagy megpróbálta.

Péter nem tudta eldönteni, hogy volt-e különbség, vagy csak ő találta ki.

Felállt. Az ágya felőli takaró össze volt hajtva. Lefeküdt.

A sötét narancsszínű volt.

A hátán feküdt, és tudta, hogy Zsanett nem mondott semmit, ami vád lett volna. Csak néhány mondatot mondott. Nem akart választ. És mégis ott volt valahol azoknak a mondatoknak a közepén, mint egy kép, amelynek még nincs neve, de az alakja már megvan. Tiszta és pontos, és Péter látja, és tudja, hogy látja, miközben nem akar hozzáérni, mert az érintés valami véglegessé formálná.

Zsanett az ágy másik oldalán nem mozdult.

Péter behunyta a szemét.

Radúz nem jött. A főnöknő hallgatott. Zsanett látta, amit látott.

És egyikük sem mondta ki a legfontosabbat.