7. FEJEZET – Az egyszemű kő

Még reggeli előtt kiment, még kávé előtt, még mielőtt a lakás felvette volna a nappali arcát. Sötétben öltözött fel — farmer, vékony polárpulóver, nedvességtűrő cipő —, és elindult.

Augusztus vége volt. A levegő hűvösebb volt, mint napközben, a füvön harmat ült, és a földnek olyan illata volt, amely éjszaka kiizzadta magából mindazt, amit napközben magába szívott. A kerítés mögötti lucfenyő sötét volt és mozdulatlan, ágai mozdulatlanok, tűlevelei hangtalanok.

Harjin átment a kiskapun.

Az út ismerte önmagát.

A lábak azon az útvonalon jártak, amelyen annyiszor sétáltak Amarillel egymás mellett — a gesztenyefa alatt, a hársfa alatt, a régi telefonpóznás kereszteződésen túl, a Rokytka első kanyarulatán át. De most egyedül mentek, póráz nélkül a kézben, a járdán kopogó apró karmok hangja nélkül.

Az utca csendje másmilyen volt, mint a lakásé.

A lakásban zárt volt a tér — négy fal, mennyezet, padló, és ebben a térben a hiány. Az utcán nyitott volt, szétfolyva a szürke égbe, a fákba és Prága távoli morajlásába a háztetők mögött. Harjin ezt a csendet másképp hordozta magában.

A Rokytka hamarabb hallatta a hangját, semmint meglátta volna.

Suttogás a szántóföld mögötti kanyarulatban, a víz apró mozgása a kavicsokon. Harjin hallotta, és lelassított. A kis folyó partjához ért. Nyugodtan folyt, a reggeli fényben egyszerre sötét és ezüstös, attól függően, hogyan kapta el az égbolt visszafényezéseit. A vízállás alacsony volt — átmeneti vízállás, más, mint tavasszal. A parton nedves kavicsok feküdtek, moha a résekben, egy nagyobb, lapos kő, amely a víz fölé nyúlt.

Harjin a parton állt. A víz folyt. Végigfuttatta a tekintetét a felszínen, és az ezüstport kereste. Azt a különleges csillogást, amely ott szokott lenni néha este vagy alkonyati fényben, mozgékonyan és csendesen ragyogva.

Ma nem volt ott. Vagy talán még nem volt ott. A fény túl reggeli volt, túl szürke.

Továbbment a Rokytka mentén a viadukt felé.

A viadukt ott volt, ahol mindig.

Harjin messziről látta mint sötét ívet az út felett, a rozsda vékony nyomaival a betonbordán. Prága távoli lüktetésétől zúgott akkor is, amikor egyetlen vonat sem járt. Olyan volt, mintha magától rezgett volna, régi szokásból.

Harjin a kapu alatti bejárathoz ment.

Megállt.

Ez egy tudatos megállás volt. A határon állt — a külső fény a háta mögött, a viadukt árnyéka előtte —, és rájött, mennyire megszokta, hogy itt egy kissé leguggoljon. Karjába vegye Amarilt. Átvigye a kapu alatt egy pocsolyán.

Egyedül lépett oda.

A pocsolya ott volt még.

Harjin jobbról kikerülte. Két lépés, ívben megkerülve, aztán vissza az útvonalra.

Ahogy Amaril szokta mindig.

Átment a viadukt alatt.

A levegő bent sűrű volt, nyirkos, a régi kő és a feje felett lévő sínek rozsdájának szagával. A hang lekerekedett a boltozat alatt. Harjin lassan ment. Végighúzta a kezét a betonfalon — hideg, érdesség, a nedvesség vékony rétege, amely még nyáron sem tűnt el.

Aztán átjött a másik oldalra.

A domb előtte volt.

A fű a lejtőn megfeküdt, sötét volt a harmattól, és szöcskék voltak benne, amelyek még nem ugrándoztak. Túl korai reggel volt még nekik is. Túl hideg. Harjin felfelé indult. A lábai ismerték az utat, tudták, hol meredekebb a lejtő, és hol lazul meg a talaj a cipő alatt.

Fent csend volt. Nem erős szél, csak egy fuvallat, amely átsuhant a füvön, és ment tovább a domb mögötti fák felé. Harjin fent állt, és a alattuk lévő Rokytkát nézte.

A patak folyt.

Ezüstös és sötét egyszerre.

Mint mindig.

Harjin ahhoz a helyhez ment, ahol szoktak ülni.

Lépés.

A második.

Harmadik.

Ott.

Kő.

Ott volt, mint mindig. Lapos, belenőve a lejtőbe, a felszínén mohával, az oldalán zuzmóval. Harjin egy darabig nézte.

Ugyanolyan volt, mégsem. Harjin más volt, és ezzel a kő is más volt. Régebben az a hely volt, ahol az ember leül és a vizet nézi. Most az a hely volt, ahol az ember leül és a vizet nézi, és Amaril nincs ott.

Harjin odalépett.

Guggolt egyet a kő mellett – oda, ahová szokott ülni –, és rátenyerelt a mohás felületre.

A moha nedves volt. Hideg és sűrű, szálas textúrájú, amely úgy tartotta a vizet, mint egy kis szivacs. Harjin végighúzta rajta a tenyerét. A nedvesség a bőrén maradt.

Azután a keze a kő közepe felé tévedt.

Ahol nem nőtt moha.

Ez egy a széleinél is simább hely volt. Harjin eddig észre sem vette — a kő közepén egy felület volt.

Ovális.

Körülbelül akkora, mint Harjin tenyere. Sima a környező érdesség kontrasztjaként. Nem kifényesítve, nem megmunkálva. Inkább természetesen sima, mintha az anyag azon a helyen másképp érett volna.

Harjin végighúzta az ujjait a felületen.

A simaság tiszta volt.

Repedések nélkül, zuzmó nélkül, a hordalékpor nélkül, amely egyébként mindenegyes egyenetlenségben megült. Mintha a kőnek az a része taszította volna a lerakódásokat.

Vagy csak megőrizte a tisztaságát.

Harjin közelebb hajolt.

A felület a reggeli fényben kissé különbözött a környezetétől. Sötétebb volt. Nem feltűnően – nem lyuk volt, sem bejárat. Csak más volt a fénye. Mint a szürke gránitba ágyazott obszidián.

Harjin ismét végighúzta rajta.

Az ujjait.

A hüvelykujját.

Az egész tenyerét.

És akkor érezte meg.

Meleg.

Csendben érkezett, villanás vagy hang nélkül. Csak melegség – nem olyan, mint egy napfolttól, nem olyan, mint a napközben felmelegedett kőtől. Másmilyen. Mélyebb. Olyan volt, mintha a kő belsejéből áradna, onnan, ahol az anyag idősebb volt, mint a környéke.

Harjin nemzdemította a kezét.

A tenyerét a sima felületen hagyta.

Aztán jött a második érzés.

Dobogás.

Alig észrevehető. Mint egy ruha rétegén keresztül mért pulzus, amikor az ember nem tudja, hogy a valóságot érzi-e, vagy a saját vérét az ujjbegyeiben.

Harjin visszatartotta a lélegzetét.

Még egyszer.

Dobogás.

Lassú és egyenletes. Másképp egyenletes, mint a szív. Hosszabb szünetekkel az ütések között, türelmesebbnek. Mintha a kőben lévő dolog a saját ideje szerint dobogna, mit sem törődve Harjin idejével.

Harjin maradt.

A fény az alatt a rövid idő alatt kissé elmozdult. A nap feljebb hágott a felhők mögött, és a felhőtakaró ott vékonyodott el, ahol a legközelebb volt. Ezen a vékony részen átfénylett egy villanás – nem közvetlen, hanem szórt fény, amely éppen elég erős volt ahhoz, hogy megváltoztassa a fű és a lent csörgedező Rokytka színét.

És a kő sima felülete megváltozott ebben a fényben.

Csak egy pillanatra.

De Harjin látta.

Mintha a felületnek olyan mélysége lett volna, amilyen előtte nem. Mintha a sötétebb anyagban réteg lett volna, és abban a rétegben mozgás – nem az anyag mozgása, hanem a máshonnan érkező fény mozgása.

Harjin összehúzta a szemét.

És akkor megérkezett az emlék.

A kezeken keresztül.

Egy kis test melegsége a tenyérben. Rövid és finom bunda, bézs foltokkal az ujjak alatt. Súly, amely könnyebb volt a levegőnél, és ezzel együtt összetéveszthetetlen bármi mással. Lélegzet – kicsi, egyenletes, rövid szünetekkel.

Harjin kifújta a levegőt.

Nem érte el, hogy elnevezze, mert nem volt elnevezhető. Testi volt és kész, pontos, mint ujjlenyomat a viaszban. Emlék, amely nem az elmén, hanem a tenyereken keresztül érkezett.

Azután a tejfehér szem.

Egyszerre látta olyan közel, mintha Amaril ismét a könyökéhez hajtotta volna a fejét. Megzavarosodott, világosabb szem, a pupillán áthúzódó tejfehér réteggel, amelyen keresztül a fény másképp törött meg. Egy szem, amely sosem látott úgy, mint a másik, és Harjin mégis olyan pontossággal emlékezett rá, amely most bordák között szorította meg.

Elhúzta a kezét a kőtől.

Az volt a benyomása, hogy ajtaját nyitott, és mögötte más levegő volt. Nem tudta, mennyire akarja belélegezni.

A domboldalon ült vizes kézzel, és a követ nézte.

A kő mozdulatlan volt.

A sima felület középen ugyanolyan volt, mint előtte. Sötétebb, mint a környezete. Ovális. Félig lehunyt.

Harjinnak az volt a érzése, hogy olyan valamit néz, ami korábban létezett, mint az őt körülvevő világ. Talán még korábban is, mint az ilyen dolgokra való szó.

Felnézett Rokytkára.

A patak folyt.

Harjin letörölte a kezét a farmerjára – a moha nedvességétől, a kő melegétől, olyan dolgoktól, amiket nem tudotthogyan letörölni.

Emlékezett a cseresznyefára.

Magától jött. A nagymama kertje, augusztus, egy csomó a fában homlokmagasságban, ovális és sima. Sima, mint a kéreg. Repedések nélkül.

A fának szeme van, mondta ötévesen.

Itt egy másik szem volt.

Harjin ismét odalépett a kőhöz.

Ez alkalommal állt, nem ült. A sima felületet nézte.

Obszidiánszem.

Így látta meg őt.

Nem képletesen, és nem is mint egy verset. Mint egy kőbe ágyazott szemet, sötét pupillával és a mögötte húzódó fénnyel.

Amarilia tejszerű szeme.

Csomó a cseresznyefa anyagában.

Csillogás a Rokytkán.

Minden szavak nélkül olvadt össze benne, olyan természetesen, ahogy a tenyérben egyesül a test melege és a súlya.

Lehajolt.

Tenyerét a sima felületre tette.

Ez alkalommal nem húzta el.

A meleg ismét megérkezett. Intenzívebben, mintha a kő tudta volna, hogy Harjin ez alkalommal szándékosan tartja. A pulzálás tisztább volt. Nem hangos — még mindig lágy, még mindig az anyagrétegen keresztül. De egyértelmű.

Harjin lehunyta a szemét.

És érkezett egy újabb kép.

A domb madártávlatból — fű, lent a Rokytka, a viadukt, mögötte Hloubětín. És a dombon két alak: Harjin és egy kis fehér állat egymás mellett. A kőnél ültek. A vizet nézték.

Harjin tudta, hogy ők azok.

Csak egy villanás volt, aztán a kép eltűnt. Üresség maradt. Nem volt kegyetlen. Elment, de nyomot hagyott maga után. Mint amikor kiveszi a kezét a vízből, és eltart egy ideig, amíg a víz felszíne elsimul.

Harjin a kőre tette a tenyerét.

Aztán változást érzett.

A melegség a felület közepére, a legsötétebb ponthoz húzódott, és abból a pontból gyengéd nyomás érkezett. Mozgékony. Mintha a kő alatt egy szív lett volna, és az a szív a felszín közelébe húzódott.

Harjin kifújta a levegőt.

Lassan.

És egy sóhajjal érkezett egy irány, amely nem úgy mutatta az utat, mint egy térkép vagy egy nyíl. Úgy lehetett érezni, mint a táj lejtését, amely az egyik irányba húzza az embert, nem a másikba. Harjin a csípőjében, a térdében, a talpában érezte.

Tovább.

A domb mögé.

A Rokytka mögé.

Átlépve a helyet, amelyet határként ismert.

A tenyerére nehezedő nyomás megerősödött.

Aztán a szem kinyílt.

A kő sötétebb foltja megváltozott: a közepén mélység keletkezett, mintha a pupilla kitágulna a sötétben. Kinyílt, és abban a nyílásban nem külső fény volt, hanem valahonnan máshonnan jövő fény. Nyugodt, ezüstös, mozgékony.

Mint a szentjánosbogarak.

Mint a vízfelszín csillogása.

Mint a por Harjin kezén az első éjszaka után.

Harjin nem mozdult.

Nézte.

A szem tekintetével tartotta.

A mellkasában valami elkezdett kioldódni, amiről nem is tudta, hogy még mindig tartja. A régi teher attól a reggeltől fogva, amikor kinyitotta a szemét, és Amaril nem volt az ágy mellett.

A könny bejelentés nélkül jött.

Egyetlen.

Végigfolyt a tetováláson, az arcának vonalain, azon a vonalakon és pontokon, amelyeket Harjin élete tudatos térkémeként hordozott. A kő sima felületére hullott, és azonnal, nyom nélkül felszívódott.

A kőben lévő szem nem csukódott be.

Nézett tovább.

És abban a tekintetben ott volt Amaril régi képe: nem amikor beteg volt. Nem amikor haldoklott. Még csak nem is az az utolsó reggeli, hanem az első éjszakai Amaril. Kis fehér test a becsapódási bemélyedésben. Tejfehér szem. Melegség.

Harjin elfogadta ezt a képet. Olyan állapotban, amely az örömön és a fájdalmon túl fekszik — ahol a dolgok vannak, és az ember hordozza őket anélkül, hogy megkérdezné, helyes-e.

Aztán megjött a tudás. Harjin tudta, hogy Amaril nincs úgy eltűnve, ahogy a dolgok szoktak eltűnni. Senki sem mondta. A kő nem ígért semmit. Azért tudta, mert a kezek, amelyek hordozták, még mindig emlékeztek.

És a kezek emlékezete másfajta tudás, mint az elméé.

De mást is tudott.

Ez nem visszatérés volt.

A kő nem adja vissza Amarilt a karjaiba. Nem engedi le sima felületén a tenyerébe, mint egy tárgyat, amely elveszett, és most megkerült.

Ez nem így lesz.

Harjin tudta ezt, és az másképpen fájt. Lassan. Mint az igazság, amely óvatosan érkezik, mert túl gyorsan ölné meg.

A szem újra megmozdult.

A fény a mélyében elmozdult. Nem tűnt el. Csak odébb ment, mintha nem is Harjin felé fordult volna, hanem a bejárat felé.

És abból a mozdulatból húzás támadt.

A domb mögé.

Át a határon.

Az erdő szélén túlra.

Harjin elrántotta a kezét a kőtől.

A sima felület fölött állt, és azt nézte. A szem még mindig nyitva volt — vagy még mindig ott volt, ahol. Sötét, csendes, belül ezüstös.

Aztán becsukódott.

A sima felület sima felület maradt. Sötétebb a környezeténél, ovális, repedések nélkül.

Mintha semmi sem lenne.

Mintha minden lenne.

Harjin végighúzta a kezét a tarkóján.

Meleget érzett ott.

Furcsa meleget. Egy érintés nyomát, amely ott volt, és most nincs ott. Valami mozgott a bőr alatt — nem fájdalmasan, de jelenvalóan. Mint a fény, amely utat keres magának.

Nem látta.

De tudta, hogy ott van.

Csillagtérkép.

Nem a szavakból.

Csak a testben.

Ment tovább.

A domb mögé, arra az oldalra, ahol a lejtő a régi szántóföld és az erdőszél felé ereszkedett. A fű a láb alatt még nedves volt a harmattól. A cipők tompán szippantottak minden lépésnél.

Harjin nem fordult vissza a kő miatt.

Tudta, hogy ugyanolyan lenne, mint mindig.

Lapos, mohás, sima, ovális felülettel, öregen és békésen.

A szántóföld a domb mögött volt.

Átsétált rajta sietetlenül. A levegő percről percre változott, ahogy a nap emelkedett a felhők mögött – azzal a fajta távoli fénnyel, amely nem a konkrét tárgyakat világítja meg, hanem az egész tájnak más tónust ad.

Szentjánosbogarak nem voltak ott.

A reggel túl világos volt. Harjin azonban érezte a helyüket – a gázló melletti nedves füvet, a mező szélét, ahol a mezsgye az erdőhöz csatlakozott. Azokat a helyeket, ahol este világítottak.

Az erdő felé indult.

A szélét már messziről látni lehetett – az első fák, fiatalok és ritkásak, a kéregükön eső nyomta fehér foltokkal. Mögöttük idősebbek, sűrűbbek, sötétek. Köztük és a mező között bozótos és nádas sáv húzódott, tele nedvességgel és parti illattal.

Harjin átvágott a nádon.

Az ágak nyúlósan és hidegen kaptak az ujjai után, mint céltalan kezek.

Belépett az erdő szélére.

A fény azonnal megváltozott.

Nem tűnt el.

Átalakult.

A kinti szürke reggel az erdőben másfajta szürkeséggé vált — mélyebbé, illatosabbá, olyan rétegekkel, amelyek kint nem léteztek. Moha, korhadt levél, gyanta, öreg fa illata. A levegő nedvesebb volt. Minden egyes lélegzetvétel többet hozott.

Harjin megállt a fák első vonalában.

Az erdőt nézte.

A fák között félhomály volt. A törzsek oszlopokként álltak, az egyik közelebb, a másik távolabb, és a fény vékony sávokban áramlott át közöttük, alacsonyan, szinte a föld közelében. Ahol a fénysáv a mohára esett, zölden izzott.

Semmi sem mozdult.

Még egy madár sem.

Még a szél sem.

Harjin tett egy lépést előre.

A fű a lába alatt mohává és tűlevelekké változott, csendesebbé, lágyabbá, suhogás nélkülivé. A lépés más volt. Túlságosan csendes, szinte mintha a táj elnyelte volna a hangot.

A második lépés.

Harmadik.

Aztán meghallott egy madarat.

Nem éneket. Inkább egy rövid jelzést – két hangot, lágyat, közöttük szünettel. Harjin feltermelte a tekintetét.

A felette lévő fenyő ágán egy madár ült. Kicsi, sötét, tollain kékes árnyalattal a szárnyon, ott, ahol elkapta a fény. Pontosan olyan, mint az a madár a kiskertben lévő itatón.

Vagy hasonló.

Harjin nézte őt.

A madár lefelé nézett.

Átugrott ágról ágra, beljebb, az öreg fenyő törzséhez, és ott megállt.

Harjin figyelte.

És aztán ment utána.

Nem azért, mert a madár parancsolta neki.

Azért, mert a húzás ugyanaz volt.

Az, amelyet a tenyere alatt érzett a kövön.

Az, aki reggel kipaterolta a lakásból.

Az, aki az egész utat megjárta a fenyőtől a viadukton és a dombon át egészen ide.

Az erdő némán fogadta.

A fák összezáródtak körülötte – Harjin a törzsek között lépkedett, gyökereken át, olyan helyeken, ahol a talaj mohával teli kis mélyedésekbe süllyedt.

A fény fogyott.

Nem tűnt el.

Átalakult.

Megszűnt a külső forrása, és mássá vált – szétterültté, szinte árnyéktékennyé, mint a ködbeli fény.

Harjin ment tovább.

A madár ágról ágra szökdécselt előtte. Mindig egy darabbal arrébb. Mindig a látótávolságon belül. Soha nem túl közel. Olyan volt, mintha szándékosan tartaná a távolságot.

Aztán az erdő megváltozott.

Harjin ezt először csak megérezte, és csak utána látta meg.

A levegő másmilyen volt. Kicsit nehezebb. Nem nedvesebb — másképp nehéz, mintha valami plusz összetevő is lenne benne. Az illatok is változtak: még mindig moha és tűlevelűek, de alattuk valami olyasmi, amire Harjinnak nem volt szava. Régi és nyugodt és kicsit fémes.

A fény is más volt.

Harjin feltérdelt, és az ágak között látta az eget — de az égnek más tónusa volt. Több zúzódás a szürkeségben. Több mélység. Olyan volt, mintha az égbolt egy darabját egy másik szűrőn keresztül világítanák át.

Megállt.

A madár ott ült az ágon közvetlenül előtte.

Harjinra nézett.

Aztán felrepült.

Átrepült Harjin feje fölött — Harjin érezte a szárnyak suhanását, meleg volt és rövid — majd a másik oldalon ereszkedett le.

A fák mögött.

Egy olyan vonal mögött, amely nem volt geometriai, mégis egyértelmű volt.

Azon a helyen túl, ahol az erdő megszűnt annak az erdőnek lenni.

Harjin a vonal felé ment.

Egy gyökér feküdt a lába alatt, vastagon, a földfelszín fölé emelkedve, mint egy zárójel.

Harjin átlépte.

A levegő azonnal megváltozott.

Olyan volt, mint átmenni az egyik szobából a másikba, ahol más a hőmérséklet. Harjin érezte ezt a bőrén, a kopasz fején, az orrlyukaiban. A levegő hűvösebb volt, mégis teltebb, mintha több lenne benne.

Az erdő a vonal túloldalán egyszerre volt olyan és mégsem olyan.

A fák fák voltak.

Törzsek, ágak, tűlevelek, gyökerek.

A fény azonban nem fentről hullott közéjük. Oldalról érkezett, a föld felől, onnan, ahol a moha egy kicsit világosabb volt. Szórt, mozgékony, forrás nélküli.

Harjin állt és nézte.

A láb alatt moha volt.

Kifújta a levegőt.

És akkor ismét megérezte a tarkóján azt a meleget.

Erősebben, mint a dombon. Mintha a bőr alatti rajzolat, az a láthatatlan térkép felragyogott volna, mint a papíron átszűrődő fény.

A madár eltűnt.

Harjin nem kereste.

Az erdőt nézte a vonal mögött – a mélyebb szürkeségbe, a mozgó fénybe, a térbe, amely nem volt teljesen az ő világa, mégis olyan táj volt, amelyet ismert.

Valahol víz volt.

Távolról hallotta, lágyan. Zizegés, túl halk egy folyóhoz, túl jelenvaló az esőhöz.

Harjin tett egy lépést.

Belépett a vonal mögötti terembe.

És a világ mögötte ott volt.

Fák.

Mechanika.

Mozog fény.

Hideg.

És egy húzás, amely most nem egy irányba hatott, hanem mindenütt ott volt körülötte. Mintha maga a táj rendeződött volna újra Harjin köré, és igazította volna a gravitációját a jelenlétéhez.

Harjin nyugodtan állt.

A kezeit nézte.

A jobb.

A bal.

Az ujjait.

Bőr, amely még őrizte a kő melegét, amely őrizte a bundácska és a bézs foltok emlékét, a takaróét, a tálkákét és a horgon lévő pórázét.

Egyedül volt.

Mégsem.

A körüli levegő túlságosan jelen van a magányhoz. Abban a fényben, amely nem máshonnan jött, a víz forrás nélküli hangjában, a láb alatti moha remegésében volt valami, amit Harjin nem ismert név szerint, de testtel ismert.

Mint egy apró test melege a tenyérben.

Mint a dobbanás a kőben.

Mint a szárnycsapás fuvallata a fej felett.

Harjin lehunyta a szemét.

Befogadta a levegőt.

Kifújta a levegőt.

És mikor kinyitotta a szemét, más fényben volt.