6. fejezet – Snow in your hair

Valaki a szomszéd szobában megnyitotta a zuhanyt. A régebbi épület csövei rázkódni kezdtek a jellegzetes csörgésükkel, amely még a falon is áthatol. Hamburger az ágyon feküdt, és a plafont bámulta — a fehéret, fehér izzóval, arany csík nélkül.

Prágában vagyok.

Egy pillanatra azt hitte, hogy Hamburgban fekszik, a fekete-arany lakásban. Csak a falon túli csövek csörgése rántotta vissza.

Hostel. Vodičkova utca. Prága.

Felállt.

A szobában még két ember aludt. Vagy legalábbis feküdt. Az egyik fülesessel a fülében, a másik kabáttal az arcán, mint rögtönzött sötétítővel. Hamburger halkan kivette a holmiját a bőröndjéből, és kiment a folyosóra.

A fürdőszoba szabad volt.

Hosteli fürdőszoba. A tükör kicsit túl kicsi, kicsit túl magasra állítva, egy átlagos emberhez, nem Hamburgerhez.

Zuhany.

Fogmosás.

Felöltözött a folyosói tükör előtt. Keskeny tükörkép. Dzseki, ez alkalommal nem a nagy, aszimmetrikus cipzáras, hanem a rövidebb, sötétebb, magas gallérral. Nadrág. Sál — sötét, rövidebb, mint tegnap, csak egyszer a nyaka köré tekercselve. Arany fülbevaló. Szemüveg. A bőrönd az ágy alatt bezárva. A kulcskártya a zsebében.

Kilépett.

A reggeli Prága más volt, mint az esteli Prága.

Minden város más reggelente, de Prága meglepte őt a szilárdságával. Este világító, álomszerű, mozgékony volt, kék-arany fényben, ahol a dolgok elvesztették a pontos körvonalaikat. Reggel keményebb körvonalai voltak. Nedves utcakő csillogásokkal, de nem romantikusakkal. Praktikusakkal. Itt esett az eső. A felszín csúszós.

A villamos a Vodičková utcában megérkezett és elment a maga elektromos hangjával. Költőiség nélkül. Csak egy sima villamos.

Hamburger ment. Prága úgy hordozta, ahogy a város hordozza azt az embert, aki éppen nem ellenkezik vele. Egyszerűen csak ment, és Prága ott volt körülötte.

Vencel tér reggel.

Kevesebb turista, mint este, de nem üres. Prága még decemberben, reggel hétkor sem volt üres. Az emberek mentek dolgozni, a kávézóbódék nyitottak, valaki újságot pakolt ki a kiosknál. A reklámok folyamatosan világítottak, mert a reklámok nem tudják, mikor van reggel. A biztonság kedvéért világítanak.

Hamburger átsétált a tér közepén, és a cseh szó hangzása körülötte más volt, mint este. Reggelente közvetlenebb volt, kevésbé ünnepélyes, gyakorlatias.

Két kifli és egy kávé elvitelre.

Jó napot.

Viszontlátásra.

Hamburger úgy hallgatta, mint aki visszatért egy olyan nyelvbe, amelyet abbahagyott a használatban, és most kívülről hallja. Abból a furcsa távolságból, amikor az ember ismeri a dolgot, de még nincs benne teljesen.

Belépett a passzázsba.

Abba a tegnapebbe, mozaikpadlósba, paddal és fényforrás nélküli fénnyel. Reggel másképp festett. Az üzletek nyitottak, a redőnyöket kézzel húzták fel, az egyik a vezetősín fémes csattanásával, a másik az elektronikus zár ütemével. A mozaikpadlónak a reggeli fényben több színe volt. Este egybeolvadtak. Reggel kidomborodtak.

Hamburger lassan átsétált a passzázson.

A másik végén, ahol este karácsonyi fények lógtak, most más kép fogadta. A fények ott voltak még, de nappal nem voltak fények. Csak fémláncok, kissé áttetsző függönyök tartalom nélkül.

Hamburger ránézett, és azt mondta magában: éjjel szebb.

Aztán azt mondta: természetesen.

Az éjszakának megvan a maga rendezése.

Reggeli.

Kávát vett a passzázs ablakánál. Egy kis stand, egyetlen férfi a pult mögött, egy eszpresszó nyolcvan koronáért, papírpohár. Hamburger kifizette, elvette a kávét és ment tovább. Erős volt, forró és jó.

Csak úgy sétálgatott.

Utcácskák, ahol különböző korok városai keveredtek – századfordulós házak egy panellakótelepi reliktum mellett, modern homlokzat egy vietnamszi éjjel-nappali mellett, mellette egy gyógyszertár, mellette egy bezárt galéria. Hamburger ezt figyelte és kávézott.

Hamburgban a belső hangja hangos volt. Németül beszélt, szüntelenül beszélt, kommentálta a dolgokat, visszatért Dominique minden egyes nyomához. Prágában csendesebb volt. Nem azért, mintha a fájdalom eltűnt volna. Prága arra kényszerítette, hogy észrevegye a külvilágot. Új volt, vagy inkább még ki nem sajátított, és a ki nem sajátítatlan város több jelenlétet követel, mint egy olyan hely, amelyet az ember kívülről ismer.

Prága arra kényszerítette, hogy itt legyen.

Ez meglepő volt.

És hálás volt érte.

Hógolyózni kezdett. / Hó esni kezdett.

Először a dzsekijén érezte. Aztán meglátott egy fehér pontot a levegőben. Aztán még egyet. Hó Prágában, decemberben. Logikus dolog, és mégis váratlan abban a pontos pillanatban, amikor a zöldséges sarkánál állt, és iszsza ki a kávéját.

Hó esett.

Könnyű. Olyan, ami megmarad a dzsekin, de a földön elolvad, mert a járda még túl meleg. A levegőben fehér volt és csendes, és Prága ellazult alatta. A téli város aranykék karaktere újabb réteget kapott.

Fehéret.

Hamburger feltörte a fejét.

A pelyhek a szemüvegére hullottak, és egy pillanatra megmaradtak, mielőtt elolvadtak. A sáljára. A dzsekije galléréra. A kezére, amikor kihúzta őket a zsebéből.

A hajára. Megérintette őket. Finoman nedvesek voltak, nem vizesek. Hó a hajban. Apróság.

Itt vagyok. Ebben az időben. Ebben a városban.

Ment tovább.

A villamosmegállóba szándék nélkül érkezett. Egyszerűen csak ment, a megálló ott volt, a villamos épp most érkezett meg, és az ajtók kinyíltak. Felszállt.

A kocsi félig üres volt. Ez alkalommal leült. Az ablak mellett, egy olyan ülésen, amelynek kissé megkopott a kárpitozása, mint amilyen a régóta használt tömegközlekedési eszközökön lenni szokott.

A villamos ablakán túl Prága a frissen hulló hóban.

Még mindig enyhe, csendes. A villamos feletti vezetékeken vékony fehér réteg kezdett lerakódni, amely csak bizonyos szögből látszott. Hamburger a bepárásodott ablakon át nézett. A vezetékek a hóban és a ködben ezüstösek, fehérek és életlenek voltak.

Mint a hajba hullott hó, amelyet a város fölé feszítettek.

Elszakadt az ablaktól.

Körülnézett a villamosban.

Két idősebb ember – egy férfi bőrkabátban, újsággal, egy nő telepakolt szatyorral, a műanyag fülek kissé ráhúzva. Néhány diák hátizsákkal. Egy nő gyerekkocsival az ajtónál, a telefon a kezében, nem úgy, mint aki nincs jelen, inkább mint aki másfajta éberséggel figyel, ahogy a telefonos szülők szoktak.

Senki sem ismerte.

Senki sem tudta a villamoson, ki az a Hamburger, miért ül egy prágai villamoson hóval a hajában és egy üres kávéscsészével a kezében.

Névtelenség egy idegen városban. Nem kell senkinek lenned.

A villamos megállt. Hamburger kenézett.

A Nemzeti Színház, vagy valahol a közelben. A folyó. Az ablakon át látta a Moldva-partot – a nedves követ, a vizet, a hidat, a folyó feletti ködöt a havas reggelen. Nem szállt le.

Majd legközelebb.

Végül néhány utcával a folyó mellett szállt le, de felé indult. A rakpart télen nem volt piac vagy bárok sora. Csak egy folyópart, nedves kövek, hideg, sötét folyó, köd a fák magasságában a túlsó parton.

A korlátnál állt.

Vltava alattuk.

Minden folyó más. A Vltava nem volt hamburgi kikötő. Nem volt sós, nehéz, hatalmas. Nem volt benne az olaj, a vas és a nedves kötél illatú kikötői csend. Folyó volt. Más szélesség, más sötétség, más mélység. A rajta lévő köd más volt, mint az Elbe fölötti, a dokkok feletti köd.

Hamburger nézte.

A víz észrevétlenül mozgott. Leveleket, ágakat hozott, apróságokat, amelyek valahol fentebb estek bele. Halkan vitte őket.

A hóesés kicsit megerősödött.

A pelyhek nagyobbak voltak, még mindig nem hevesek, de láthatóbbak. Beleestek a folyóba, és a felszínen azonnal eltűntek. Hamburger gallérján, haján és a korláton lévő kezén egy pillanattal tovább megmaradtak.

A még világító rakparti lámpa visszatükröződése a mozgó vízben arany pontokra tört szét. Hamburger nézte őket, és ez távolról olyan volt, mint egy körhinta árnyai. Csak fájdalom nélkül.

Itt állhatott és nézhette a vizet.

És az sem fájt.

Aztán jöttek a hangok. Balról, távolabbról, de tisztán. Egy másik nyelven. Hamburger először a tónust hallotta – nem német, nem angol, nem szláv. Más ritmus, más dallamképletek. Hallotta őket, és nem tudta, honnan. Aztán elfedte őket a fent járó villamos, a folyó feletti madarak, a szél.

Annyiban hagyta.

De az a nyelv egy kicsit tovább maradt benne, mint a többi hang. Egy tónus, amely nem olvadt össze a háttérrel. Hamburger nem nevezte nevén. Csak egy hang, amelyj jött, elment, és nyomot hagyott. Nem azért, mert fontos lett volna. Inkább azért, mert idegen volt.

A folyó mentén sétált.

Nedves kövek, fém lépcsők a víz felé vékony fehér réteggel, padok, amelyeken hó ült. Hamburger ment, és a hó esett, a folyó folyt. A fenti Prága a rakpart mögött a saját tempójában élt – utcák, villamosok, hangok. Lent a folyónál az idő másképp telt.

Jó hely volt ez a nem-gondolkodásra.

A sétához, amikor az elme üresjáratban fut, a test önmagát hordozza, és a háttérben lévő dolgok maguktól állnak össze.

Az az ember a bisztróban a telefonnal és vizes hajjal.

Hamburger megállt.

Miért tért vissza hozzá.

Ott állt a folyó feletti korlátnál, és csodálkozott ezen. Egy volt a bisztró névtelen emberei közül. Tíz másodpercnyi futó pillantás. Semmi.

Mégis.

Warum. (Miért.)

Hamburger feltette a kérdést magának, de nem volt válasza. Csak azt tudta, hogy megfordult. Tegnap este az utcán. Utánafordult egy sötét hajú alaknak, az alak meg eltűnt a sarok mögött. Ennyi volt az egész.

A hó a hajára hullott.

Emelte a kezét, és letörölte. A kéz a hajon, a nedves kézfej. Apróság. És mégis az a pillanat, amikor az ember érzi, hogy kint van, az időjárásban, a télben, a mozgásban. A test helyet foglal el. A tér válaszol.

Ment tovább.

Az ebéd magányos volt és jó.

Talált egy kis éttermet. Leves, kenyér, víz. Sert nem rendelt. Asztal az ablaknál, természetesen. Hamburger mindig az ablak melletti asztalt választotta, mert az ablak kilátást nyújt, a kilátás pedig elfoglaltságot ad a kéznek és a testnek, amely egyébként nem tudja, mit tegyen az evés során társaság nélkül.

Az ablak túloldalán a rakpart volt és a hó.

A hóesés ismét megerősödött. Nagyobb pelyhek, sűrűbbek, az időjárás merészebb. Prága az ablakon túl kifehéredett: háztetők, ablakpárkányok, a kint elhaladó emberek vállai. Az utca feletti villamosvezetékeknek már vastag fehér vonala volt.

Hamburger ette a levest és kifelé nézett.

A szomszéd asztaltól cseh szó hallatszott.

Két negyvenes körüli férfi munkáról, egy megbízásról, egy bonyolódó projektről beszélt. Hamburger nem a tartalmat figyelte, csak a ritmust.

Otthon a nyelvben, mégis mint vendég.

Evett. Fizetett. Kilépett.

Prága fehér volt, vizes és élénk.

Délután.

A Vencel térre akaratlanul tért vissza. Talán egy villamos hozta oda, talán egy passzázson ment keresztül, és a másik végén megint ott találta magát. Ezúttal hó borította a standokat, a háztetőket és a turisták sapkáit, akik a karácsonyi díszbe öltözött, hófödte Vencel teret fotózták.

Hamburger átvágott a központon.

A hó a vállára hullott. A Vencel tér fényei a havas levegőben másképp törtek meg, mint a tiszta levegőben – jobban, melegebben. Aranyló fény a hószínű ködben.

Megállt a metróbejáratnál. A rövid decemberi világosság hanyatlani kezdett.

A bejáratnál állt, és áteresztette maga mellett az embereket. Érkeztek, távoztak, lementek az állomásra, jöttek kifelé. Szüntelen áradat. Hamburger úgy állt benne, mint egy olyan ember, aki megállt ott, ahol mások továbbhaladnak.

A hó a hajára hullott.

Finom hideg. Enyhe nyirok. Visszaemlékezett a reggelre, a hó első észlelésére, a tél fizikai jelenlétére.

És aztán más hajra.

Sötét haj esőcseppekkel.

A bisztróban lévő ember.

Miért tért vissza hozzá folyamatosan.

Apró rejtély válasz nélkül. A Hamburger azért tért vissza hozzá, mert ő is visszatért hozzá. Prága nagy és névtelen, és mégis egy telefonos ember tovább maradt a látóterében, mint mások.

Ennek nem kell semmit sem jelentenie.

Valószínűleg nem jelent semmit.

Hamburger elindult az állomástól.

Egy újabb átjáró a Vencel térnél. Más, mint a mozaikos. Nagyobb, közvetlenebb, magasabb mennyezettel és nemzetközibb üzletekkel — láncok, gyógyszertár, optika, kávé. Végigment rajta, és a másik végén egy kisebb, csendesebb utcába jutott ki. Pár bolt. Egy kávézó bepárásodott üveggel.

Hamburger megállt nála.

Nem azért, mert kávét akart. Az ablak be volt párásodva, és a köd mögött meleg sárga fény világított. Az emberek sziluettjei elmosódtak benn, lassan mozogtak, ültek, felálltak, gesztikuláltak.

Az egyik sziluett felállt az asztaltól.

Odament az ablak melletti pulthoz. Hamburger csak a ködön keresztül látta: egy sötét alak, egy darab kéz, amely egy papírpohárért nyúlt, aztán a haj — vagy a haj vonala — sötét, fénnyel a szélén.

Hamburger pislogott.

A sziluett elvette a poharat, és visszaindult az ablaktól.

Ember a kávézóban. Sötét hajú ember a fűtött kávézóban a bepárásodott ablak mögött. Mégis különös módon melegség öntötte el a testét.

Hamburger egy másik utcába indult, a villamosmegállóhoz. A hó még mindig esett. A megállóban néhány ember állt. Hamburger a szélre állt. Keze a kabátzsebében. Valaki megállt mellette. Jelenlét. Félméteres távolság. Test a térben. Nem emelte fel a tekintetét. Lefelé nézett a járdára – a nedvesre, havasra, cipőnyomokkal.

Megérkezett a villamos.

Az emberek felszálltak. Hamburger velük. Utána a többiek, vagy a többiek egy része, nem mindenki várt erre a járatra.

Az ajtónál állt, kapaszkodóval a kezében.

A villamos elindult.

És aztán az illat.

Egy másik kabát közelsége, egy másik emberé, egy másik napé, amelyet az az ember a szabadban élt át. Hamburger nem ismerte fel a parfümöt, sem mást, ami konkrét lenne. Csak azt regisztrálta, hogy valaki csendben áll mellette.

Nemelte fel a fejét.

A villamos ment. Az ablakon túl utcák, hó, drótok, fények szaladtak el. Hamburger kifelé nézett. A mellette lévő jelenlét mozdulatlanul folytatódott.

Egy ember, aki villamossal utazik.

Semmi több.

Megálló.

Hamburger hirtelen mozdulattal leszállt. Az ajtók kinyíltak, és a mozgás kiröpítette.

A megállóban állt.

A villamos elment.

Utána az utca vége, egy üzlethelyiség, egy passzázs, hó. Aztán semmi különös. A város folytatódott.

Hamburger állt, és azt mondta magában: mi volt ez.

Válasz nem érkezett.

Az utca túloldalán, a sarkon túl, egy álmosan világító felirat. Hot Grill.

Hamburger egy pillanatra rávetette a pillantását, aztán máshová ment. Balra, abba az utcába, ahol kevesebb volt a turista és több a hétköznapi Prága.

Aztán megállt.

A sarkon, ahol az utca jobbra kanyarodott, valaki ment.

Sötét dzseki. Alacsony, decemberre nem teljesen elég meleg. Sötét haj. Telefon a kézben. És a haján hó — nem egy kicsit, hanem nagyon. Olyan volt, mintha olyan helyről jönne, ahol jobban esett a hó, vagy mintha hosszabb időt töltött volna a szabadban. A sötét hajon lévő fehér réteg szinte szándékosnak tűnt.

Hamburger megállt.

Az alak elhaladt a sarkon. Egy lépés, a második. Telefon a kézben. Aztán tétovázott. Talán eltévedett, talán utcát keresett, talán a térképet ellenőrizte. Csak egy pillanat töredéke. A hó hullott a sötét hajra, és a fehér réteg megmaradt rajta.

Hamburger látta a profilt.

Csonka felvétel húsz méterről és havazás. Fiatal. Az arc kissé a föld felé, a telefon felé, aztán fel, a térbe.

Az a profil megfordult. Nem teljesen. Csak egynegyednyire. Egy pillanatra a tekintet arra a helyre irányult, ahol Hamburger állt.

Hamburger nem tudta, hogy látta-e őt.

Valószínűleg nem.

Távolság. Hó. Telefon. A tekintet az utcát kereste, nem egy konkrét embert.

Aztán az alak megfordult és eltűnt a sarok mögött.

Hamburger állt.

Írta magában: zöld dzseki. Sötét haj. Sok hó a hajban. Telefon a kézben.

Írta magában: bisztró. Tegnap este. Az esőtől vizes sötét haj. Telefon a kézben. A dzseki nem volt teljesen elég meleg.

Írta magában: valószínűleg egy másik ember.

Prága nagy. Prágának vannak emberei. A sötét haj gyakori. A zöld dzsekik gyakoriak. A kézben lévő telefonok annyira gyakoriak, hogy furcsább az az ember, akinek nincs telefonja.

Valószínűleg egy másik ember.

De befordult a sarkon. Mint tegnap este. Egy mozdulat, amelyet a test tesz meg előbb, mint a fej, és a fej aztán rájön, hogy mi történt, és nincs utasítása arra, hogy mit kezdjen vele.

A sarkon túl egy járda volt.

Pár ember. De a zöld dzsekis alak nem volt közöttük. Eltűnt a tömegben, egy boltban, a mellékutcában, a prágai névtelen sűrűségben, ahol az ember húsz másodperc alatt elveszik, ha Prága nem akarja, hogy bárki is megtalálja.

A Hamburger egy sarokban állt, és esett rá a hó.

Prága élt mögötte. Távoli villamoscsengés. A kirakatok narancssárga és arany fénye. Feliratok, emberek, lépések, cseh szó, a turisták angolja, meg más nyelvek, amik elhaladtak és eltűntek.

Visszafordult.

Ment.

Hó a hajában.

Az a nedves, csendes hó, amelynek Prágában decemberben nincs terve, mégis mindent egyenletesen borít: a tetőket, a vezetékeket, az ablakpárkányokat, a járókelők haját meg annak a férfinak a fejét, aki egy sarokban áll, és nem tudja, ki után fordult vissza.

Valahogy.

Prága tudta, hová vezetnek az utak. Útmutatás, nyilak és világos terv nélkül vezetett. Megállók, passzázsok, bisztrók, rakpartok és utcasarkok mentén, ahol az ember csak azért fordul meg, mert megfordul, és a tekintete megtalálja-e vagy sem a keresettet.

A Hamburger a téli Prágában sétált.

Hó esett.

A villamosvonal alatti vezetékek ezüstösen csillogtak.

Prága ment vele — arany, kék, fehér, a rövid decemberi fényben, amely már szinte sötét volt. A nappal és az éjszaka közötti kék ablakban, amikor a dolgok elveszítik egyik körvonalukat, és egy másikat öltenek magukra.

A hajban lévő hó nem jelent semmit.

És mégis ott volt.

Egy pillanatra ott volt.

És a test tudta.