5. fejezet: Radúz

A sétány délelőtt más volt, mint délután.

Kevesebb turista, kevesebb zaj, csak a helyiek siettek bevásárlószatyrokkal, és a pincérek készítették elő a teraszokat a későbbi órákra. A nap alacsonyan állt a kikötő felett, de már élesen sütött.

Petr egyedül ment.

Žaneta a szállodában maradt. Olvasott, vagy aludt, vagy mindkettőt egyszerre csinálta. Markéta már kilenc előtt elment, halkan kopogott a szobaajtaján, és azt mondta, hogy ebédre visszatér. Petr bólintott. Aztán kiment, mert a szobában kellemetlen csend uralkodott.

A telefonja a zsebében némán hallgatott.

A korlát mentén haladt a kikötő felé. Elhaladt az öt kinti asztallal rendelkező kávézó, meg egy élelmiszerbolt mellett, amelynek árui félig kifolytak a járdára. A rakpart közelében egy idős férfi ült és újságot olvasott. Az oldalak enyhén lobogtak a szélben.

Megállt az alacsony, a sziklákhoz vezető lépcsőnél.

És ott meglátta őket.

Markéta egy kőtömbön ült tőle úgy tíz méterre. Mellette egy fiatal fiú állt – magas, sötét hajú, világos pólós. Beszélgettek. Markéta nevetett. Nem hangosan, inkább úgy, hogy az egész teste kicsit előrehajolt, aztán megint kiegyenesedett.

Petr meg sem mozdult.

A fiú az egyik kezével Markéta mögött a kőre támaszkodott, és valamit mutatott neki a telefonján. Markéta a képernyő felé hajolt. A válluk szinte összeért.

Petr megbecsülte a korát. Tizennyolc, talán tizenkilenc. Karimah nem volt ott.

Átsétált a szemközti falhoz, és nekitámaszkodott, mintha csak szemügyre akarná venni a kikötőt. A kikötőt innen jól lehetett látni. Markétát meg azt a srácot is.

Figyelte őket.

A fiatal férfi mondott valamit, és Markéta bólintott. Aztán ő mondott valamit, és a fiú elnevette magát. Volt benne valami természetesség, amit Péter nem tudott pontosan megnevezni. Nem úgy festettek, mint két ember, akik még csak most ismerkednek. Lazán, látható erőlködés nélkül mozogtak egymás mellett.

Markéta a melléhez húzta a térdét, és úgy maradt ülve. A fiú a hátára feküdt egy sziklán, kezét a feje alá kulcsolva az eget bámulva.

Csak úgy.

Péter elhúzódott a faltól, és továbbment a sétányon, távolabb a lépcsőtől. Nem sietett. Nem úgy festett, mintha távozna. Csak ment tovább.

Arra gondolt, mikor látta utoljára Markétát így kint, a hőségben, valami idegennel. Nem otthon egy családi vacsorán, vagy amikor átvonult a folyosón a fürdőszobából a szobájába. Így. Csak úgy valami idegennel.

Zsanett mesélt neki róla? Vagy Markéta volt az? Csak egy beszélgetés foszlányára emlékezett a kikötőből, meg egy névre, amelyet akkor beengedett az egyik fülén, és ki a másikon.

Odaért a sétány végén lévő kis szökőkúthoz, és megállt. Végighúzta a tenyerét a kőmedence peremén. A benne lévő víz zöld volt az alga miatt.

Yassin.

Így hívták.

Úgy nézett ki, mint egy algériai. Vagy egy marokkói. Távolról nem volt könnyű eldönteni, és nem is számított.

Petr előhúzta a telefonját, és ránézett a kijelzőre.

Semmi.

Visszadugta.

Oda kellett volna mennie hozzájuk, és köszönni nekik. Normálisan, csak úgy. Egy apa, aki véletlenül sétálgat, és meglátja a lányát. Lehetett volna így is. Így kellett volna lennie.

Ahelyett ott maradt állni a szökőkútnál, és a kikötő hajóit nézte.

Nem volt szüksége rá ott.

Ez volt az, ami jobban megdöbbentette, mint bármi más. Nem veszélyről vagy aggasztó jelenetről volt szó. Ez csak egy délelőtt volt a szikláknál egy fiúval, akit Petr nem ismert, és valószínűleg soha nem is fog igazán ismerni.

Markéta nevetett. A telefon fölé hajolt. Hallgatta, amit Yassin mesél neki. És ebből semmi sem neki szólt.

Egyszerűen valaki más volt ott.

Megfordult, és egy másik utcán indult vissza a szálloda felé.

A nap égette a tarkóját.

* * *

Valletta délután kettőkor tele volt turistákkal.

Petr Zsanett mellett haladt a kikötőből felfelé vezető szűk utcákon. A lábuk alatti macskakő régi és egyenetlen volt, helyenként megkopott a nyári gyalogosáradattól. Zsanett könnyű lenruhát és válltáskát viselt. Lassan ment, megállt a kirakatoknál, be-bevizsgált a kávézók ablakain.

– Itt még nem jártunk – mondta.

– Majd legközelebb. Petr lelassított, hogy igazodjon a lépteihez. – Tavaly nem volt időnk.

Zsanett ránézett.

– Jha? –

„Akkor tele voltam találkozókkal.”

Bólintott, és ment tovább. Nem faggatózott. Péter nem gondolkodott ezen.

Elhaladtak a tömör kapus templom mellett. Zsanett megállt, és végigfuttatta a tekintetét a homlokzaton. Péter várt. A nap égette a fejtetőjét.

„Bemegyünk?”

„Nem akarok.” Újra indult. „Csak néztem.”

Találtak egy kávézót a félárnyékban, két utcányira a főútvonaltól. Négy asztal volt kint, kettőnél ültek. Zsanett a leghátsót választotta. Péter leült vele szemben, és az asztalra tette a telefonját.

A pincér azonnal odajött, amint leültek. Zsanett jeges teát rendelt, Péter kávét.

„Láttad ma Markétát?” – kérdezte Zsanett, amint a pincér elment.

„Reggel. Korán ment el.“

„Azt írja, hogy itt lesz vacsorára.“ Zsanett átdobta a táskáját a támla másik oldalára. „Biztos azzal a fiúval tölti az időt.“

„Yassinnak hívják.“

Zsanett felnézett.

„Ismered őt?“

„Délelőtt láttam őket a rakparton.“

„És?“

Petr megvonta a vállát. A pincér hozta az italokat. Zsanett két kézzel fogta a poharat, és a könyökét az asztalra támasztotta.

„Ez normális“ – mondta. „Tizenhét éves.“

„Tudom.“

„Péter.“

Ránéézett.

„Tudom, hogy tudod.” Elmosolyodott, csak úgy. „Csak azért mondom ki hangosan, mert neked néha az a mániád, hogy éjszaka agyalsz, és abból úgysem lesz soha semmi. Hogy inkább nem aludnád ki magad.”

Péter a lábával dobogott, belekortyolt a kávéba.

Az utcán turistacsoport ment végig térképpel a kezében. Egyikük hadonászott, a többiek az utcatáblát nézték. Egy pillanat múlva eltűntek a sarkon.

„Tetszik itt?” – kérdezte Péter.

„Mint mindig.” Žaneta végignézett az utcán. „Tetszik. Málta furcsa. Az ember először megy végig egy utcán, mégis olyan érzése van, mintha már látta volna valahol.”

Péter hallgatta.

„Mint az a kikötői szökőkút,” folytatta. „Egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy létezik. Aztán ma reggel megláttam, és olyan volt, mintha régóta ismerném.”

„Én emlékszem rá.”

„Te mindenre emlékszel.” Egy pillanatra maga is elcsodálkozott ezen.

Petr a telefonjára nézett. A kijelző sötét volt.

Žaneta megitta a teáját, és az asztalon hagyta a poharat. Az utcát nézte. Tekintete ellazult, szinte álmos volt. Nem úgy nézett ki, mint aki valamin is rágódik. Csak ült egy vallettai kávézó árnyékában, és pihent.

Petr rájött, hogy az elmúlt három napban úgy figyelte, mint valakit, aki bármelyik pillanatban mondhat valami sorsfordítót. A hangnemét leste, a hirtelen csendeket, a pillantást, amely egy másodperccel tovább tart a szokásosnál. A viselkedésében kereste a rejtjelet.

Žaneta az ujjával végighúzta az asztal szélét. Nem tűnt úgy, hogy bármi konkréton járna az esze.

„Kérsz még egyet?” – kérdezte, és az üres csészéjére mutatott.

„Ja.“

„Akkor én is.”

Felelőmte a kezét a pincérnek.

Petr eltéve a telefonját a zsebébe.

* * *

Este. Szállodai társalgó.

Nyolckor a társalgó tele volt más emberekkel, mint napközben.

Napközben ide turisták jártak kávézni és reggelizni, útikönyvekkel vagy laptopokkal ültek az ablakok mellett, és egy óra múlva távoztak. Este a helyiség átalakult. Az asztalok közelebb kerültek egymáshoz, a fények elhomályosultak, a pult mögött olyan üvegek jelentek meg, amelyek délután ott sem voltak. Az emberek tervek nélkül érkeztek. Vagy egyetlen tervvel — maradni.

Petr egy oszlop melletti asztalt választott a helyiség közepe közelében.

Žaneta és Markéta vacsora után felmentek. Markéta azt mondta, hogy beszélni akar Karimah-val. Žaneta azt mondta, olvasni akar. Petr azt mondta, hogy marad még egy kicsit lent. Senki sem kérdezett semmit.

Egy sokat rendelt és körülnézett.

A pultnál három férfi állt ingben és németül beszélt. Két nő a sarokban egy megosztott telefonképernyő felett gesztikulált. Az ablak közelében egy idősebb pár ült csendben, mindketten a maguk módján figyelték a helyiséget – a férfi a csapult, a nő a terasz ajtaját. A teraszon tíz-tizenöt ember volt, talán még több, a hangjuk úgy szűrődött be ide, mint egy szomszéd szobából hallatszó távoli beszélgetés.

Radúz a zongoránál ült.

Aty óta játszott, hogy Petr megérkezett. Vagy már korábban játszott, és Petr nem tudott róla. Akárhogy is, a zongora nem magától szólt. Radúz kezei nyugodtan mozogtak, olyan szünetekkel, amelyeknek saját ritmusuk volt.

Petr belekortyolt az italába.

Aztán Radúz énekelni kezdett.

A bevezetés lassú volt. Csak a zongora, aztán egy hang, amely pironkodás nélkül érkezett – alacsony, a mondat elején kissé száraz, más, mint tegnap este. Nem a Polygot a maga lendületével és a helyiség nevetésével. Ez csendesebb volt.

Évente egyszer repülőjegyet veszek abba a városba, ahol a leleted sóval keveredik.

Petr megmerevedett.

Még egyszer belehúzott, és máshová nézett. A bárpultra. Az inges férfiakra. Egy nőre, aki épp levette a szandálját, és összpontosító arccal vizsgálgatta a talpát, mintha valamilyen bonyolult műszaki kérdést oldana meg.

Radúz tovább énekelt.

Nem ígérsz semmit, csak egy lakáskulcsot meg egy csendes „jöjj csak sötétedés után”-t.

Petr ismerte a dalt.

Tavaly hallotta. Radúz egy éjszaka a teraszon játszotta neki, amikor a lounge üres volt, és az asztalokon a gyertyák egy számlálatlan pillanat alatt égtek le. Akkor Radúz még senki másé nem volt. Akkor csak neki játszott.

És most ugyanezt a dalt játszotta egy teli teremnyi embernek.

Petr végigfuttatta a tekintetét a lounge-on.

Az ablak melletti idős pár hallgatta. A férfi elfordult a pulttól a zongora felé, és a nő is abbahagyta az ajtó figyelését. Csendben ültek, és Radúzt nézték.

Mit hallottak ők?

Péter ezen sosem gondolkodott el. Azon, hogy mit tesz ugyanez a mondat különböző emberekkel.

Nappal turista vagyok, aki idegen pólóban múlja el a te utcáidat, éjjel visszatérés vagyok, aki a nyakadba liheg és a te fél ágyadat keresi.

A pultnál álló nő abbahagyta a telefonja nézését.

A Pétertől jobbra eső férfi a ajkához húzta a poharát, de nem ivott bele.

A szoba nem változott meg. Az emberek továbbra is ott ültek, ahol ültek, és a szokásuk szerint beszéltek vagy hallgattak. Csak ezen mozdulatok tempója lassult le kissé. Olyan volt, mint amikor kint esni kezd az eső, és a napellenző alatt állók egy kis kávét húznak be a csészéből a nyelvükre.

Péter rájött, hogy a dal nem feltétlenül jelent ugyazt mindenkinek, aki hallgatja.

A pultnál álló nő számára, aki letette a telefonját – talán valakit hallott benne, aki egyszer várakozni hagyta őt. Az ablak melletti idősebb pár számára – talán egy régi elutazást, a repülőteret, egy kezet a taxiban. Azok számára a három férfi számára mögötte, akik abbahagyták a német beszédet – talán semmi konkrétat, csak egy dallamot, amely eltalálta a megfelelő pillanatot.

Ijesztlek néha azzal, hogy félálomban azt mondom, én halok meg először.

Petr az asztalra tette a kezét.

Ez a mondat.

Egyszer mondta ki. Valóban. Éjszaka, fél kettőkor vagy háromkor, amikor végül elengedte az irányítást, amely egész nap fogva tartotta.

Radúz ekkor hallgatott. Sokáig. Aztán az oldalára fordult, és mondott valamit, amire Petr már nem emlékezett pontosan, de úgy hangzott, mint válasz olyan dolgokra, amelyeknek még csak ezután kellett volna megtörténniük.

És most ebből dal lett.

Petr nem tudta, hogy neki szólt-e. Vagy csak nem akarta beismerni.

Nem tudta, hogy Radúz egy történetet énekel-e, vagy Petr rakja össze újra azt a történetet olyan foszlányokból, amelyek még egymáshoz sem tartoznak.

Csendes szerelmesek vagyunk az időzónák között, csak az éjszaka és a hajnal a miénk.

Petr asztalánál elment egy pincérnő, és a hamutartót tisztára cserélte. A helyiség tovább zúgott a maga életével, Petr pedig ott ült a zúgás közepén, és gondolkodott.

Az ablak mellett ülő idős asszony a kezére támasztotta a fejét.

A bárpultnál álló egyik férfi előhúzta a telefonját, elolvasott egy üzenetet, visszatette, majd visszatért a poharához.

Radúz énekelt.

Te elrejtesz a régi üzenetek és a mappákban lévő fotók közé, én meg engedlek kifelé olyan mondatokba, amelyek úgy kezdődnek, hogy „egy fiú”, és sosem végződnek a neveddel.

Petr ránézett. Van bátorsága. Olyan dolgokat énekelni, mintha a saját szemével látná őket. Mintha Radúz egy pillanatra kölcsönvette volna Petr optikáját, és megpróbált volna abban énekelni – úgy nézett saját magára, ahogy talán Petr nézne, ha ki tudná mondani. Különösen felszabadító volt a saját életünket egy idegen hangon keresztül nézni. Majdnem olyan volt, mint amikor az ember kölcsönkapja azt a távolságot, amelyet maga sosem talált meg.

Igen vagy nem.

A kérdés azóta ott motoszkált Péterben, hogy meghallotta az első taktusát. Igen, ez a dal róla szól. Vagy nem, csak azért tulajdonítja magának, mert ezen a szigeten mindent saját magára vonatkoztatva olvas.

Nem tudott dönteni.

És éppen ezért ült ott továbbra is.

Radúz nem az ő irányába nézett. A billentyűk felett kissé elrévedő tekintettel játszott, mintha egy olyan pontot figyelne a levegőben, amely nem létezett.

Én vagyok a titkod a zsebedben, te az én nyilvános vallomásom részletek nélkül, amit csak a párnámnak tartogatok.

A bárban álló férfi megmozdult. Odament hozzá egy barátja, hátba veregették egymást, és beszélgetni kezdtek. A zongora körüli csend kicsit magához tért. Valaki a teraszon lévő társaságból hangosan felnevetett.

Péter észrevette, hogy szorítja a poharat.

Ellazította az ujjait.

Radúz a konchozhoz érkezett, és a szoba nem tudott róla. Alig tudta, hogy figyel. Az emberek folytatták a beszélgetéseiket, a poharaikban, az estéikben. És mégis, a mozdulataikban valami kissé megváltozott. Észrevétlenül.

Mint a víz, amelynek fél fokkal melegebb van.

És tudom, hogy még ha csak évente egyszer látnálak is…

A hang nem lett hangosabb. Radúz nem erősített, nem lassított, nem tett rá nagyobb hangsúlyt. Ugyanúgy folytatta, mint a kezdetektől — nyugodtan, hivalkodás nélkül, mint egy ember, aki olyasvalamit mond, amit már régóta tud, és nemigazán van szüksége arra, hogy bárki is megerősítse.

…mindig megtalálom az utat vissza azokhoz a csendes mondataidhoz, amelyekben kicsit hosszabb ideig tartasz, mint ami biztonságos.

Az utolsó taktus is lecsengett, és maradt egy csend, amely egy másodperccel tovább tartott a szokásosnál.

Aztán megérkezett a taps.

Szétszórt, őszinte, semmiképpen sem túlzott. Néhány ember a teraszon a poharára koccintott. Az ablak melletti idős pár halkan tapsolt, mindez a maga ütemében.

Radúz meghajolt.

Röviden. Majdnem hivatalosan.

És átváltott egy másik darabra.

Petr az előtte lévő asztalra nézett.

Pohár. Sörérme. Fa felület egy kis barázdával a bal könyöke alatt.

Nem tudta, hogy az a dal neki szólt-e.

Tudta, hogy semmiképpen sem tudhatja meg, kié is valójában.

* * *

Radúz befejezte a számot, és lecsukta a zongora fedelét.

Petr ülve maradt.

A szoba körültötte lassan életre kelt. A hangok visszatértek az eredeti hangerejükhöz, valaki a pultnál rákiáltott a pincérre, két nő a sarokban felnevetett valamin a telefonján. Olyan volt, mintha a zongora körüli csend csak egy dal idejéig létezhetett volna, és most újra feloldódott a hétköznapi szállodai estében.

Radúz felállt, odébb tolta a zsámolyt a zongorától, és a bár felé vette az irányt. A csapos kérdés nélkül odanyújtott neki egy pohár vizet. Ivott, egy pillanatig állva maradt, majd megfordult.

Tekintetük összetalálkozott.

Ezúttal ő jött oda.

– Leülhetek?

Petr a szabad székre mutatott.

Radúz oldalvást ült le, mintha minden pillanatban nyitva akarná hagyni magának a lehetőséget, hogy felálljon és elmenjen.

Egy darabig mindketten hallgattak.

„Eljöttél mindkét előadásra” – mondta végül.

„Ja.“

Radúz elmosolyodott.

„Ez meglepett.”

– Miért? –

Egy ideig a poharával játszadozott.

„Nem tudom. Azt hittem, nem jössz el.”

Nyugodtan mondta, mintha az időjárásról beszéne, vagy egy járatról, amelynek késése lehetett.

Petr nem volt benne biztos, mit is hall valójában abban a mondatban.

„A Poliglotát most hallottam először élőben.”

– Jha? –

„Ja.“

Radúz röviden elnevette magát.

– Ezzel már régóta tartoztam neked.

Petr bólintott, még ha épp nem is tudta, hogyan is vegye magára azt a dalt.

– És a második?

– Melyik második?

Egy pillanatra egymásra néztek.

Radúz aztán a poharára sütötte a szemét.

– Írok dolgokat – mondta. – Időnként dal lesz belőle.

„Tudom.“

„A aztán játsszom őket.”

Nem folytatta.

A pincérnő megállt az asztaluknál, és megkérdezte, kérnek-e még valamit. Petr sört rendelt. Radúz rövid habozás után bólintott, hogy ő is.

Amikor elment, csend maradt közöttük.

Petr ismerte ezt a csendet. Nem volt kellemetlen. Épp ellenkezőleg. Csak soha nem bízott benne teljesen. Egy ilyen csend képes volt egyetlen mondat alatt bármivé átalakulni.

„Mennyi ideig maradtok még itt?”

„Péntekig.”

Radúz bólintott.

„Az gyorsan elrepül.”

Aztán az ablak felé nézett, ahol éppen egy csoport turista haladt el.

– És hogy zajlik? –

– Jól. – Péter egy pillanatra elhallgatott. – Markéta talált itt magának barátokat. –

– Az jó. –

Petr elmosolyodott.

– Ezt a mondatot szinte folyamatosan használod. –

– Melyiket? –

– Az jó. –

Radúz elnevette magát.

– Mert a legtöbb dolog vagy jó, vagy nem az. –

„Ez mély.“

„Gondolod? Akkor a probléma valószínűleg meg van oldva.“

A pincérnő meghozta a söröket.

Radúz egy darabig figyelte a habot a felszínen, mintha jobban érdekelné, mint a beszélgetés.

„Fáradtnak tűnsz“ – mondta Petr.

„Az is vagyok.“

„Sok a munka?“

„Mint minden nyáron, nagyjából.“

Inyott belőle.

Petr várt.

Semmi más nem jött.

A hátuk mögött valaki eltolt egy széket. A terasz ajtaja kinyílt, és a tenger felől áradó melegebb levegő áramlott be.

– Tavaly még másképp játszottad – mondta Petr egy idő után.

Radúz felnézett.

– Lehet.

– Én akkor másképp hallottam.

Radúz szájának a sarka megmozdult.

„Az is lehetséges.”

Petr elmosolyodott.

Radúz nem.

„Tavaly nem a terembe játszottad.”

Ez alkalommal hátra dőlt.

„Nem.”

„És ma?”

Felemelte a poharát.

„Ma a terembe játszottam.”

A válasz pontos volt. Talán túlságosan is pontos. Olyan, amely igaz volt, és ezzel együtt semmit sem magyarázott.

Petr elfogadta, mert nem volt más választása.

Még egy darabig ültek.

Aztán Radúz az ajtó felé nézett.

„Ilyen tájban már mennem kéne.”

– Persze.

Felállt.

Kezet fogtak.

Röviden.

„Jó éjszakát.”

„Neked is.”

Petr még néhány másodpercig ülve maradt a távozása után.

Az asztalon maradt egy pohár, amelyből Radúz alig ivott meg egy felét.

Azt nézte, és azon a dalon gondolkodott.

Régi dolog. Új dolog.

Átírni azt jelenti, hogy volt ott valami.

Ez nem jelenti azt, hogy az ember felismeri, mi maradt meg.

* * *

A szobában csend volt.

Žaneta aludt. Markéta szintén.

Petr csendesen becsukta az ajtót, és a fürdőszobában sötétben öltözött át, hogy ne gyújtson lampát. Amikor lefeküdt az ágya oldalára, egy darabig csak hallgatta a mellette fekvő nő egyenletes légzését és a klímaberendezés távoli búgását.

Radúz nem volt hideg.

Ez volt az első gondolata.

Másra számított. Nagyobb távolságtartásra. Rövidebb válaszokra. Olyan tekintetre, amelyből kiderül, hogy túl későn jött, vagy hogy nem is kellett volna eljönnie. Ehelyett Radúz magától leült mellé. Oldalvást ült az asztal mellett, kezében a vízzel, óvatosan, mint mindig, de nem zárkózott be.

Azt hittem, nem jössz el.

Petr újra hallotta ezt a mondatot.

Nem volt benne szemrehányás. Öröm sem volt benne. Csak egy puszta megállapítás, amely bárki más szájában talán elhalt volna.

De nem halt el.

Visszatért hozzá attól a pillanattól kezdve, hogy eljött a lounge-ból.

Azt hittem.

Ez a szó megakadt a fejében. Gondolkodást jelentett. Várakozást. Valamilyen teret a lehetőségek között.

Vagy legalábbis Péter így értelmezte.

Tudta, hogy egyetlen mondatba az ember többet is beletarthat, mint amennyi valójában benne van.

És mégis visszatért hozzá.

Nagyobb örömet okozott neki, mint kellett volna.

Ezt is tudta.

Elvette a telefont az éjjeliszekrényről.

A kijelző egy pillanatra megvilágította a plafont. Žaneta meg sem mozdult.

Petr átfutotta az üzeneteket.

Radúztól semmi.

Nem lepte meg. Radúz nem az az ember volt, aki csak úgy ír, hogy kitöltse a két nap közötti csendet.

Továbbgörgetett.

A főnöknő.

Az utolsó üzenet öt napos volt.

Megerősítem.

Semmi több.

Nincs határidő. Nincs változás. Nincs bocsánatkérés. Még egy rövid „majd jelentkezem” sem.

Petr a telefonját a kijelzőjével lefelé fordította.

Az ablak alatt elment egy autó, és egy pillanatra mozgó fénnyel világította meg a mennyezetet.

Feküdt, és a sötétet bámulta.

Döbbenten vette észre, mennyi energiát fordított Radúzra az elmúlt napokban. Egyetlen mondatra. A dalaira. Néhány pillantásra a szobán át.

Pedig az az ember, aki miatt részben Máltára jött, már ötödik napja hallgatott.

Ez furcsa volt.

Többet, mint amennyit hajlandó volt beismerni magának.

Becsukta a szemét.

Látta őt, beszélt vele, hallotta a hangját.

A főnöknő csak egy üres hely volt a telefonban.

Az üres helyek meg néha kísértetiesebbek, mint a válaszok.