4. fejezet – SOMEHOW WE DO

Hamburger felszállt a metróra, a kocsiban kevés ember ült — egy nő szatyrokkal, egy idősebb férfi újsággal, két hátizsákos turista, akik a telefonjukon lévő térképet nézték és angolul súgtságoltak. Nem ült le. Az ajtónál állt, a bőrönde a lábánál, a keze a kapaszkodón.

Kiszállás a Můzeum at_placeholder.

Hamburger végigment a lépcsőkkel teli folyosón, a guruló reklámfelületek mellett. A plakátokról fény villogott az arcára. Ment tovább a nyilakat követve a kijárat felé.

Kihunyt a Vencel térre: nedves burkolat, fényreklámok az épületek oldalán, puncsos, forralt boros és kürtőskalácsos standok, turisták fényképezőgéppel és fényképezőgép nélkül, valószínűleg csehek is, akik a tér közepén gyors prágai léptekkel haladtak át — kicsit előre dőlve, kicsit türelmetlenül, mintha mindig sietnének, és ezzel párhuzamosan pontosan tudnák, hová.

Hamburger a metrókijáratnál állt és nézelődött. Hány éve is járt itt utoljára? Öt? Hat?

A Vencel tér maradt Vencel tér: fáradtan ünnepélyes, turistákkal túlzsúfolva, a kelleténél jobban. A szürkésarany téli égbolt visszatükröződött a házak ablakain.

Ment lefelé, a bőröndöt maga után húzta.

A cipők a nedves kövezeten szinte musicalbe illően csattogtak – magasabb talp, élesebb hang, kicsit nagyobb jelenlét. Egy pár sétált el mellette kutyával. Egy férfi láthatósági mellényben, kábelekkel a vállán. Egy lány fejhallgatóval gyalogolt, dohányzott és hangosan olvasta Villon falansztereit.

Hamburger a füstre fókuszált.

Fehér zsinór a levegőben. A szél gyorsan szétszórta.

Előhúzta a telefonját.

Vodičkova utca. A hostel a sarkon volt. A kaputelefon melletti apró tábláról ismerte fel – egy logó két nyíllal és egy semmlegesen nemzetközi névvel, olyannal, ami lóghatna Prágában, Berlinben vagy bárhol máshol. Az üvegajtó mögötti belső világítás hideg volt és fehér.

Hamburger kinyitotta.

Recepció.

Pult, mögötte egy húsz év körüli ember, frufrus, olyan munkabékét sugárzó arckifejezéssel, amikor az ember válaszol a kérdésekre, de közben azon jár az esze, mi lesz otthon a vacsora. Hamburger odalépett, és felmutatta a foglalását a telefonján.

A recepciós ellenőrizte, és ráklikkelt a billentyűzetre.

– Négyes szoba. Közös, hat ágyas, de most csak hárman vannak benne. Itt a kártya.

Ámúlt a kártya a pulton. Hamburger elvette.

– Kijelentkezés tizenegykor.

– Persze.

Ennyi volt a párbeszéd.

Felkapta a bőröndjét, és elindult a lépcsőn.

A második emeleti folyosón a hostelre jellemző sajátos fény áradt – energiatakarékos izzók, kicsit túl fehérek, a folyosó világosabb volt, mint a szobák, nyilvánosabb, mint a helyiségek. Olyan tér, ahol az emberek törölközőben, konyhából hozott kávéval vagy hátizsákkal a hátukon haladnak el egymás mellett, és senki sem néz túl sokáig a másik arcába, mert ez a hostel íratlan szabálya, legalábbis Hamburger ismeretsége szerint.

Negyes szoba.

Kinyitotta az ajtaját, a belseje pontosan olyan volt, amilyenre számított. Hat ágy, három emelet kettősével, hat kis zárható szekrény, szűk ablakok kilátással egy szürke udvarra, betonra és egy konténerre. Két ágyat elfoglaltak — csomagok, egy ledobott dzseki, fülhallgató. Az emberek, akikéi voltak, éppen nem tartózkodtak a szobában.

Hamburger az ablak melletti alsó ágyat választotta. A bőröndjét betolta alá, és leült.

A szoba csendes volt.

Nem úgy, mint Hamburg. Ott a csend tele volt Dominique-kal. Itt a csend üres és tiszta volt. A szálló falai nem ismerték. Az ágy nem ismerte. A kulcsa számával ellátott szekrény nem ismerte. Kontextus nélkül volt itt, és ez elviselhető volt. Sőt, jobbnál is elviselhetőbb.

A telefont a párnára fektette.

Decemberben elég gyorsan sötétedett. Fél ötkor az utcákon világossötét uralkodott — az a réteg, amikor a nappali világosság már kevés, az éjszakai lüktetés meg még csak most érkezik. A nappal és az éjszaka közötti kék idő, amelyben a dolgok elveszítik az egyik körvonalukat, és másikat kapnak.

Hamburger felállt.

Nem tudott csak úgy ülni a szálló ágyán, és a fehér izzós mennyezetet bámulni. Hamburgi lakásában lehetett ülni és a mennyezetet bámulni, mert annak a mennyezetnek volt arany csíkja és kontextusa. Itt a mennyezet csak mennyezet volt, és ez elég hamar meguntatta magát.

Felvette a dzsekijét.

Kiment.

Prága a kék órában.

Kilépett a Vodička utcából a Vencel térre. Terv nélkül indult lefelé a téren, aztán jobbra egy utcába, majd a kirakatok mentén. Prága mozgott körülötte, és Hamburger úgy volt benne, mint egy pályáját vesztett test. Mozgott, de nem egy hely felé. Inkább a körülötte hallatszó cseh nyelv hangja után.

Két nő gyors párbeszédben, olyan gyorsan váltogatták a témákat, hogy csak foszlányokat kapott el: „mondom neked, oda ne menj”, „Marek az —”, „tudom, de mégis —”. Egy fiú telefonnal és fülhallgatóval: „ez sima ügy, ott leszek hatra.” A forralt boros stand árusa odakiabált a távozó vevőnek: „szép estét.” Mire a nő vissza: „neked is.”

Hamburger hallotta ezt, de a cseh nyelv a fejében úgy olvadt szét, mint a pelyhek a földön.

Megállt egy kirakatnál. Gondosan összehajtogatott pulóverek, karácsonyi dekoráció, semmi különös. A kirakat azonban visszatükrözte a mögötte lévő utcát, és Hamburger egy pillanatra látta benne saját magát: dzseki, sál, szemüveg, arany részlet. A bőrönd már nem volt ott. Csak a kezek a zsebben, és Prága a visszatükröződésben mögötte. A képe mögötti háttér arany és kék volt.

Black apartment, gold and blue.

Csakhogy nem lakás. Prága.

Prága gold and blue volt, és Hamburger úgy állt benne, mint egy festmény, amelyet magára öltött. Körös-körül karácsonyi fények, a sarkon elsuhant egy villamos, és a fénye egy pillanatra megvillant a kiakatlak üvegén, majd eltűnt.

Elvált a kirakattól.

Ment tovább.

Passzázs.

Szemerkélni kezdett. Nem szerette azt a nyirkosságot a kabátján és a hajában. A passzázs szárazabb volt és valamivel melegebb, hát elmerült benne. Ment a passzázsban, és a gondolataiban már nem volt ott Dominique. Meglepte, hogy nincs ott. Hamburg igen, a lakás igen, de ő mint konkrét jelenlét már nem. Mintha Prága a saját területén egy kicsit magára hagyta volna Hamburgert annyit a konkrét súly nélkül.

A végén a passzázs kiszélesedett. Egy pad állt ott, régimódi módon oda nem illőn, mintha valaki az előző évtizedben azt mondta volna, hogy pont itt lesz egy pad, és az aztán ott is maradt. A padon egy férfi ült a lábánál egy kutyával, és szendvicset evett. A kutya nagy volt, tompa pofájú, azzal a kutyás nyugalommal, ami a nagy kutyák sajátja – semmi sem hozza ki őket a sodrukból, mert minden lassabban mozog, mint amilyen gyorsan meglephetné őket.

Hamburger elment mellettük.

A passzázs mögött Prága egy másik szakasza következett. Szűkebb utcák, kevesebb turista, hétköznapibb boltok. Hentes. Zöldséges. Patika neonváltozatú zöld kereszttel. Az eső csak alig erősödött meg, épp annyira, hogy az ember feljebb húzza a sálát. Az aszimmetrikus cipzárat viselő, szándékosan nagyobb kabát a saját szobájának a mobil verziójaként funkcionált.

Németül kapott egy mondatot — váratlanul, ok nélkül.

Du gehst jetzt. (Most mész.)

Mész. Ez tény. A lábak mennek, Prága körbevesz, a cipők hangja visszhangzik a kövezeten.

Hamburger elnevette magát.

Du gehst jetzt.

Német elme egy cseh városban. Test mozgásban, fájdalom a háttérben, Dominique a horizont mögött. Prága alkonyatkor.

Megállt a sarkon.

Az utca egy szélesebb, villamossínes sugárútba torkollott. Fölötte felsővezetékek húzódtak, néhány autó ment el mellette, és emberek sétáltak a járdán. Megérkezett a villamos — aranyszínű, prágai, kicsit megviselt, mintha mindig is ilyen lett volna. Kinyitotta az ajtaját. Néhányan leszálltak, néhányan felszálltak. Az ajtó becsukódott, és a villamos újra elindult. Csak a vezetékek elektromos zümmögése maradt utána.

Hamburger átment a síneken.

A túlsó oldalon egy bisztró volt. Nem valamiféle új hely volt ez hipsztertáblával és üvegbe zárt gyertyával. Idősebb bisztró. Nyolcvanas vagy kilencvenes évekbeli homlokzat, az Amerika-mámoros rendszerváltás utáni álommal, amikor a Grill vagy Burger szóban több volt a remény, mint az igazság. Az ajtó feletti felirat kissé álmosan világított. A kirakatban műanyag keretes menü: hamburger, sültkrumpli, csirke. Árak koronában.

Hot Grill.

Hamburger kint állt, és a feliratot nézte.

Tíz órája nem evett semmi rendeset. Egy papírpoharas kávé a hamburgi pályaudvaron. Egy száraz kifli a Berlinből jövő vonaton, gondolkodás nélkül vett büfés kifli. Semmi több.

Belépett.

Műanyag tálcák tornyosultak a kiadópulynál. Néhány fős sor. A kaják feletti fény kicsit túl fehér és éles volt, olyan fény, amitől az étel ugyan látszóvá, de nem túl vonzóvá vált. A pult mögött egy kötényes nő ellenőrizte a megrendeléseket a terminálon. A fritőz zúgása. Ketchup és hús szaga.

Hamburger beállt a sorba.

Előtte egy munkaruhás férfi — építőipari dzseki, habarccsal borított orrú cipő. Mögötte az ajtó újra kinyílt, és valaki más lépett be.

Hamburger csak a perifériáján észlelte.

Fiatal srác. Sötét haj, kicsit vizes az esőtől. A dzseki nem egészen elég meleg decemberre. Telefon a kezében.

Semmi több.

A sor előrébb ment.

A munkaruhás férfi gyorsan és csehül rendelt — két szó, egy gesztus a menüre, kártya a terminálra, kész. Hamburger a pult feletti menüt nézte, és csak valami olyat választott, amit meg lehetett enni.

Hamburger menü.

Nagy sült krumpli.

Egy étel, amelynek a nevében szerepelt a saját neve, miközben semmi köze sem volt hozzá.

Amikor rá került a sor, megrendelte.

„Hamburgermenü és nagy sült krumpli.”

A pult mögötti nő beütötte a terminálba.

„Összesen százhúsz.“

Kártyával fizetett.

Elvette a sorszámot, a tálcát, és félrelépett.

Mögötte megmozdult egy fiatalember telefonnal. Hamburger különös érzékenységgel figyelte őt, ahogy az egy idegen városban lévő ember szokta, aki senkit sem ismer, és ezért a fiú egy pillanatra kiléphetett a névtelen morajlásból.

A fiatalember ránézett az étlapra.

Aztán a telefonra.

Aztán újra az étlapra.

Hamburger elfordította a tekintetét.

Nem akart bámulni. Nem akart utazási szuvenírt csinálni belőle. Első este volt Prágában, és éhes volt. A kezében a rendelési szám, az ablakon túl pedig a nedves, aranyló, kék város.

Behívták a számát.

Hamburger felvette a tálcát a hamburgerrel meg a sült krumplival, és egy egyszemélyes asztalhoz ült – szűk lap, egyetlen zsámoly, hely azoknak, akik egyedül esznek, és nincs szükségük plusz térre.

A hamburger pontosan az volt, ami — egy régebbi bisztró, a kilencvenes évek álma, hús, zsemle, ketchup. A Hamburger éhes volt, és gondolkodás nélkül rágott.

Evett, és az ablakon át az utca nyüzsgését figyelte a vizes kövezeten, a billegő villamosvezetékeket és a kirakatok karácsonyi fényeit. Arany villamos arany fényben, ezüst vezetékek felette. A Prága odakint a saját ritmusában mozgott. Az emberek a járdán esernyők alatt siettek. A szemközti kirakat pirosan világított. A sarok mögött karácsonyi kivilágítás villant, fehér füzérek az utca felett.

Egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha valaki a helyiségben ugyanezt a villamost figyelné. Nem tudta, ki. Nem fordult hátra. Csak egy apró szinkronizáció volt ez bizonyíték nélkül. Két ember ugyanabban a térben reagál ugyanarra a mozgásra, és nem tudnak egymásról. Vagy tudnak, de nem eléggé ahhoz, hogy kezdjenek vele valamit.

Somehow.

Az angol szó kontextus nélkül jött.

Valahogy.

Valahogy az ember mozgásban marad. Valahogy a vonat halad. Valahogy a szálló ágya elbír egy testet, amelyet nem ismer. Valahogy Prága hordozza a Hamburgerét, még akkor is, ha Prága nem tud róla.

Befejezte az evést.

Elvitte a tálcát az ajtó melletti állványhoz, és kiment.

Az eső eleredt. Csak egy kicsit, de már igazi eső volt. Hamburgerjebb húzta a sálját, és kilépett a járdára. A körülötte lévő Prága aranyló volt és nedves, a fej fölötti villamosvezetékek ezüstösen csillogtak a kirakatok fényében.

Cél nélküli lépések, csak a mozgás. A Vodičkova utca visszavitte, vagy inkább máshova, tovább – a zárófélben lévő boltok mellett, az eső elől siető emberek mellett, a megálló mellett, ahol emberek álltak zsebre dugott kézzel, és a menetrendet nézték.

Hamburger eszébe jutott a telefonos fiatal srác. Az esőtől vizes sötét haj. Telefon a kézben. A kabát nem volt elég meleg decemberre. Egy rövid snitt a bisztróból, aminek semmi jelentősége sem lett volna, mégis ott maradt az elméje egy zugában. Volt benne valami, amit nem tudott nevén nevezni. Valaki kissé szokatlan jelenléte, ami időnként előfordul az emberrel valahol külföldön, nyaralás alatt. Valami, amit nem szabad túlértékelni. Most egy fiatalember volt ez a bisztróban a telefonjával. Ennyi a történet. Semmi sem történt.

És mégis hátranézett a válla felett, abba az irányba, ahonnan jött. Az utca mögötte. A bisztró a sarok túloldalán volt, a szem számára már láthatatlanul. Eső. A kirakatok fényei. Senki, akit ismert volna.

Hamburger visszafordult, és ment tovább.

Karácsonyi fények a járda felett.

A Prága, amely mozgásban volt.

Cseh nyelv a fülben. Német nyelv a fejben.

Somehow.

Valahogy.

Somehow we do.

Ez alkalommal egy egész mondat.

Halkan, csak a fejben, dallam nélkül.

Valahogy megy.

Villanás.

A hamburger megfordult. Mögötte, úgy húsz méterre, a fény és a sötétség határán valaki járkált. Talán az a fiú a bisztróból. Sötét haj. Kabát. Telefon a kézben. Csak egy pillanatra volt látható a fényvillanásban. A hamburger megállt. Az alak tett egy lépést a sötétbe a kivilágított utca mögött, egy második lépést, aztán eltűnt a sarkon túl, a tömegben vagy csak abban a sötétségben a fények mögött. A hamburger csak azt a pillanatot nézte, amikor az ember megfordul, és nem tudja, mit keresett. Vagy hogy keresett-e egyáltalán. Aztán visszafordult.

Fények fent, megcsillanások lent.

Hamburger ment az éjszakába, és Prága tartott vele.

Ígéret nélkül.

A város, mely hordozza azt, aki halad.

Fények az utca felett decemberben.

A villamosvezeték halk hangja a szélben – vékony és ezüstös, mint egy hangjegy, amelyet egy pillanattal tovább tartottak ki a kellőnél.

Somehow we do.

Hamburger.