2. fejezet – A férfi a huszonhétes ajtónál és a hős, akinek csikorognak a kulcsai

Ott állt a ház előtt, és a kulcsokat nézte, mintha választ várna tőlük.

A kulcsok azonban nem válaszoltak. A kulcsok ebben a tekintetben becsületesebbek, mint a legtöbb ember vagy gép. Teszik, amit kell, hacsak el nem akadnak, és ha elakadnak, abban nincs semmi személyes. Az ajtók nem állnak bosszút az emberen. Csak öregek, rosszul vannak beállítva, és több kéz fordult meg bennük, mint bármelyik regényben.

A Prága 3-as kerületben lévő ház pontosan olyan volt, amilyennek egy háznak lennie kell, ha emlékeztetni akarja az embert arra, hogy a hazatérés nem triomf, hanem adminisztratív művelet. A vakolat csak azokon a helyeken tartott, ahol valószínűleg már megértették, hogy a leesés felesleges pluszmunkát jelentene. Az ajtó nehéz volt, a zár körül megkarcolva, a kilincsnél pedig ott volt az a fényes, zsíros félkör, amely az emberi ujjak, táskák, ruhaujjunk, bevásárlások, idegesség és az időjárás évei során keletkezik.

A csengők mellett nevek szerepeltek.

Némelyik új volt, nyomtatott, gondosan a műanyag alá csúsztatva. Némelyik régi, kifakult, olyan betűkkel, amelyek már alig voltak betűk, inkább csak emberi nyomok. Az egyik név celluxszal volt leragasztva. Egy másik teljesen hiányzott, de a csengőn ott maradt egy téglalap alakú, világosabb folt, olyan, mint amikor az emberről lefejtenek egy szerepet, és alatta nincs semmi előkészítve.

A fiam nem nézte azokat a csengőket.

A kulcsokat nézte.

Több volt a karikáján, mint amennyire szüksége lett volna. Ez is egy családi vonás. Az ember olyan dolgok kulcsait hordja, amelyeket már régóta nem nyit ki, mert mi van, ha mégis. A pincébe, ahová senki sem jár. A régi postaládához, amelyet egyszer kicseréltek. Egy zárhoz, amely talán már nem is létezik, de a kulcs még megvan, így az embernek az az érzése, hogy tiszteletlenség lenne kidobni.

A bejárati ajtó kulcsát harmadik próbálkozásra találta meg.

A hősökkel ez nem szokott előfordulni.

Legalábbis a rajzoltakkal semmiképp. Nekik köpenyük van, jelek az égen, barlangjaik, bázisaik, járműveik, néha még komornyikjuk is. A fiamnak egy csomó kulcsa volt, amelyek közül kettő hasonló volt, az egyik gyanúsan meghajlott, az egyik meg semmire sem volt jó, de tapintásra fontosnak tűnt.

Beledugta a kulcsot a zárba.

Nem ment.

Megpróbálta újra.

Még mindig nem ment.

A harmadik kísérlet sikeresebb volt, amennyiben sikernek tekintjük azt az állapotot, amikor a fém megakad, az embernek a kulcsot kicsit fel kell mozdítania, aztán le, aztán maga felé, majd nem szabad megijednie, amikor a zár akkorát kattan, mintha épp egy dinasztia sorsáról döntött volna.

Az ajtó megadtam magát.

Nem szívesen. A Prága 3-as ház semmit sem csinált szívesen. A ház megfontolás után engedett a dolgoknak. Mint egy idős néni, aki ugyan ajtót nyit, de csak azután, hogy a kukucskálón át meggyőződött róla, hogy valóban ti vagytok az, és hogy nem áll senki mögöttetek, aki esetleg fúrógépet szeretne kölcsönkérni.

Belépett.

A folyosó egy régi ház szagával fogadta. A nedvesség, a por, a pince, a rég feltörölt hypo, valamilyen lakás túlérett virágai és valami fémes keverékével, amit nem lehetett pontosan megnevezni, de az ember tudta, hogy oda tartozik. A régi házak szaga olyan, mint a régi családoké. Mindenki azt állítja, hogy nem érzi, de a vendég azonnal felismeri.

A fény késéssel gyulladt fel.

Nem drámaival. Praktikussal. Olyannal, ami azt mondja: igen, igen, már jövök, az ember nem csinálhat mindent egyszerre. A mennyezeten sárgásan felizzott egy izzó, halvány és bátor, valószínűleg negyven wattos, ha nem kevesebb. A mai világ képes volt néhány másodperc alatt elkészíteni egy ember képét, szerelmes levelet írni valaki helyett, aki félt a saját hangjától, és nyaralást tervezni egy olyan bolygóra, amire úgysem van pénzetek. De a folyosón még mindig olyan izzó világított, amely úgy nézett ki, hogy ha tudna, rokkantnyugdíjért folyamodna.

A fiam ott állt abban a fényben.

Még nem latexben.

Ezt tartom fontosnak.

Eddig normálisan volt öltözve, amennyire a „normális” szó használható egy olyan embernél, akinek a hátsó szobájában van egy LA-TEX-HOMME feliratú doboz, és láthatóan vissza akar térni hozzá. Dzsekije volt, cipője, táskája, fáradtság a vállában és egy olyan ember arckifejezése, aki hazajött, de nem biztos benne, hogy az otthon egy hely, vagy csak egy cím.

Az ajtó mögött valahol fent kattant egy zár.

Aztán csend.

Aztán egy nagyon halk suhanás.

Kémlelőnyílás.

Természetesen.

A kémlelőnyílás a ház szeme, de gyáva. Csak az egyik oldalról néz, ráadásul úgy tesz, mintha biztonsági elem lenne. Egy olyan házban, ahol az emberek régóta laknak, nincs szükség kamerákra. Vannak kémlelőnyílások, függönyök, félig nyitott ajtók, szomszéd asszonyok kosárral meg férfiak, akik naponta hatszor viszik sétáltatni a kutyát, mert a kutya kiváló ürügy a társadalom feletti felügyeletre.

A fiam feltette a fejét.

Nem nagyon. Csak annyira, hogy tudtára adja: tudja.

És megint lehajtotta.

Az bölcs dolog volt. A kukucskálóval nem vitatkozunk. A kukucskálónak nincsenek érvei, csak látótere.

A lépcsőhöz ment.

Lift az volt ott, de a lift egy régi házban olyasmi, amit az ember csak akkor használ, ha hajlandó elfogadni annak a lehetőségét, hogy az élete egy bizonyos részét a emeletek között tölti velük. A fiam gyalog ment. Nem azért, mert hős volt. Hanem mert néha a lépcső mellett hozott döntés csupán a bizalmatlanság jele egy olyan technika iránt, amelynek linóleum van a belsejében, fém ajtajai és olyan helyre elhelyezett tükröződő felülete, hogy az ember az utazás során megértse: rosszabbul néz ki, mint gondolta.

A lépcsők nyikorogtak.

Minden háznak van egy olyan foka, amely még a tolvajt is elárulja. Itt több is volt belőlük. Különböző hangnemben nyikorogtak, mintha üzenetet adnának át egymásnak: már jön. Már jön felfelé. Tasakot hoz. Fáradtnak tűnik. Igen, ő az.

A hős, akinek nyikorognak a kulcsai.

A hős, akinek nyikorognak a lépcsői.

Egy hős, aki 2026-ban talán már rendelkezhetne digitális zárral, okoskarkötővel, arcfelismeréssel és egy olyan ajtóval, amely egyetlen szóra kinyílik, ha nem egy olyan házban lakna, ahol az okoszár valószínűleg megsértődne az első tél után, és ahol az arcfelismerés úgyis beleütközne a szemközti nénibe, aki mindenkinél hamarabb felismer bárkit, mint az algoritmus.

Odaért a lakás ajtajához.

Huszonhetes szám.

Itt megállt.

Nem sokáig. Csak arra a pillanatra, amire az embernek szüksége van, amikor tudja, hogy az ajtó mögött nem csupán egy lakás van. Ott van minden, amit halogattak. Dolgok az asztalon. Számla. Bögre. Csend. A hátsó szoba. Dobozok. Por. Egy régi név. És valami, ami olyan régóta várt, hogy az már nem a dolgok módján várakozott, hanem vádaskodás módján.

Előhúzta a megfelelő kulcsot.

Ezúttal rögtön.

Ezt megadnám neki.

Kinyitotta az ajtót.

A lakás ajtaja kinyílt a sötétségre.

És a fiam úgy lépett be, mint egy ember, aki kintről tér vissza.

Nem úgy, mint egy legenda.

Még nem.

A legendának először le kellett vennie a cipőjét.