11. fejezet: Visszhangok

Petr ott maradt az ágy szélén ülve.

Hallgatta a vizet a csukott ajtó mögött.

Yassin veszélyesnek tűnt a számára. Egész héten valami fenyegető képét rakta össze ebből.

Most a szobában ült, és Markéta üres ágyát nézte.

A sérülés kicsi volt.

Mégis úgy érezte, hogy valami kicsúszik a kezei közül.

Nem tudta, hogy ez összefügg-e Yassinnak, Markétával, vagy hogy egyáltalán összefüggenek-e egymással.

Csak azt tudta, hogy az előző este olyan módon ért véget, amelyet még mindig nem értett.

A fürdőszoba ajtaján túl újra folyni kezdett a víz.

Petr feltörte a szemét.

És ennyiben hagyta.

＊ ＊ ＊

Petr cél nélkül indult ki a szállodából. Vagy legalábbis ezt mondta magának.

A sétány délelőtt más volt, mint este – kevesebb ember, több árnyék, a pincérek törölték a teraszokat, a helyiek pedig bevásárlószatyrakkal sétáltak anélkül, hogy ránéztek volna a tengerre. A nap éles szögben tűzött a kőre. Petr összehúzta a szemét, és ment tovább a korlát mentén. Valahonnan a vízből a hajókötelek mólóhoz verődésének halk nyikorgása hallatszott.

Markéta reggel csendben felkelt, és eltűnt. Nem mondta meg, hová. Žaneta a könyvével az erkélyen ült, Petr pedig nem kérdezte meg tőle, hogy tud-e többet, mert tudta, hogy nem tud, és még ha tudna is, úgysem mondaná meg neki.

Yassinra gondolt.

Egész héten töredékekből rakta össze. Minél többet gondolkodott rajta, annál pontosabb lett a kép.

Megállt.

A rakpart melletti alacsony lépcsőn mindketten ott ültek.

Markéta és Yassin.

Semmiféle Karimah nem volt velük. Alulról a második lépcsőn ültek, váll a vállnakvetve, és Yassin mondott valamit. Markéta figyelt. Nem fordult el. Aztán Yassin elhallgatott, ő pedig lehajtotta a fejét, és bólintott.

Petr ott maradt állni a sétányon.

Nem tudott elmenni, de odamenni sem.

Yassin nem hajolt Markéta felé. Nem kiabált, nem hadonászott, nem ért hozzá. Egyenesen ült, kezét a térdére támasztotta, és nyugodtan beszélt, mint aki olyat mond, ami fáradtságába kerül, de mégis kimondja.

Markéta újra bólintott.

Aztán mondott valami rövidet. Yassin végighúzta a tenyerét az arcán, és a tengerre nézett. Úgy maradt ülve egy darabig. Aztán visszafordult hozzá, és Péter látta, hogybólint, pontosan úgy, ahogy ő egy pillanattal ezelőtt.

Két fiatal, akik egy vita után olyan dolgokat mondanak egymásnak, amiket a vita alatt nem volt idő kimondani. Tanúk nélkül. Szülők nélkül. Anélkül, hogy bárkinek is meg kellene erősítenie kívülről.

Yassin állt fel először.

Le Nyújtotta a kezét Markétának. Ő elkapta, és felállt mellette. Aztán elengedte, és kicsit megigazított magán ezt-azt. Yassin mondott még valamit, és Markéta elmosolyodott rajta.

Mindketten a lépcső felé fordultak.

Péter megmozdult. Gyorsan, gondolkodás nélkül húsz méterrel arrébb ment a kerámiás vitrinhez, és megállt előtte, mint olyan ember, aki pontosan tudja, miért nézi a kék tálakat.

Lépteket hallott.

Markéta és Yassin megállás nélkül elmentek mellette. Angolul beszéltek, halkan, csak foszlányokat — Péter elkapott egy szót, kettőt, semmit, amiből mondatot rakott volna össze.

Aztán eltűntek a sarkon túl.

Petr a kirakatnál maradt.

Az üveg visszatükröződésében látta a mögötte lévő sétányt. Üresen azon a helyen, ahol nemrég még ültek.

Azon gondolkodott, mit is várt, mit fog látni.

Majdnem egy egész héten át úgy képzelte el Yassint, mint egy problémát, amely láthatóan megnyilvánul – valami olyan, amit néven nevezhet, amire lesz joga reagálni. A köveken lévő vér szinte meggyőzte arról, hogy igaza volt. Markéta az éjszakában az izgatott arcával újra meggyőzte.

Most két embert látott a tengerparti lépcsőn ülni.

Besélgettek.

Figyelték egymást.

És nem úgy néztek ki, mint akik ártani akarnak egymásnak.

Petr nem tudta, mit gondoljon erről.

Talán egész idő alatt félreértette Yassint.

Talán nem.

Talán csak nem látott eleget.

Elkapta a tekintetét a kirakatról.

A tenger délelőtt világos volt, szinte áttetsző. A felszínen egy csónak mozgott, kicsi és lassú, mintha nem lenne hova sietnie, a motorja halkan búgott valahol a távolban.

Petr megfordult, és visszaindult a szállodához.

＊ ＊ ＊

Délután. Valletta.

Petr elment Zsanetchez, mert nem volt hova mennie.

Vagy legalábbis ezt mondogatta magának.

Valletta délben — az utcák tele emberekkel, akik nem tudták, hogy éhesek-e, vagy csak árnyékot keresnek. Zsaneta nyugodtan ment, vállai lazák, táskája az egyik vállán, napszemüveg az orrán. Nem sietett. Nem állt meg feleslegesen. Valahonnan felülről a kabócák halk zümmögése hallatszott, egyenletes, szinte hallhatatlan, amíg az ember tudatosan meg nem figyelte.

Petr mellette ment.

„Ez az utca, nem a másik. Jobbra. Tudok egy kávézót.”

A kávézónak öt asztala volt kint, és mind foglalt volt. Zsaneta rájuk sem nézett, és befelé vett irányt. Bent hűvösebb volt, két mennyezeti ventilátor, régi világos kőpadló. Egy ablak melletti asztalt választott, kilátással az utcára.

Leültek.

Petr végigfuttatta a tekintetét az étlapon anélkül, hogy elolvasta volna.

A pincér odajött. Zsanett jeges, hideg kávét rendelt, Péter ugyanezt. A pincér elment.

– Szoktál ide járni? –

– Most vagyok itt először. –

Petr felnézett.

– De hát azt mondtad... –

– Azt mondtam, hogy tudok egy kávézóról. Olvastam róla. –

Bólintott.

Zsanett az ablakon át az utcát nézte. Egy kalapos, vizespalackos turistákból álló csoport ment el. Mögöttük egy helyi nő pékárus táskával. Zsanett addig követte a tekintetével, amíg el nem tűnt a sarkon.

Petr előhúzta a telefonját.

Aztán megint elrejtette.

A pincér hozta a kávékat. Zsanett két kézzel vette a poharat, és lassan belekortyolt.

„Hogy van Markéta?“

Petr ránézett.

„Te is úgy látod, mint én.“

„Igen.” Žaneta letette a poharat az asztalra. „De nem magamtól kérdezem. Azt kérdezem, te hogy látod őt.”

Petr egy darabig nem szólalt meg.

„Fáradtnak.”

„És?“

„És nem tudom, mi történt.”

„Azt ő tudja.”

Kint egy robogó húzott el a kövezeten, hangosan és gyorsan, aztán eltűnt. Žaneta meg sem mozdult.

– Nem tudnál erre nem gondolni? – kérdezte.

Petr a pohárra nézett.

– Nem olyan könnyen.

– Tudom.

Žaneta továbbra is az utcát figyelte.

– Itt szép – mondta.

Petr körülnézett.

– Jobb, mint a sétányon. Ott túl sokan vannak.

„Szereted az emberektől mentes helyeket.”

Felé fordult.

„Azokat a helyeket szeretem, ahol senki elől nem kell kitérnem.”

Petr elmosolyodott.

Žaneta is. Csak a szája sarkával.

Az ablak mögött elment egy férfi egy kis kutyával. A kutya megállt a pad alatti árnyékban, és nem volt hajlandó továbbmenni. A férfi állt és várt. Idegeskedés nélkül. Egyszerűen csak várt.

Petr egy darabig figyelte.

„Minden rendben?” – kérdezte.

Žaneta ránézett.

– Miért? –

„Csak úgy.“

Egy darabig figyelte. Aztán visszatért a kávéjához.

„Ja.“

Petr bólintott.

Nem tudta, hogy igaz-e. De nem úgy nézett ki, mint aki meg akarja osztani a dolgot vagy magyarázkodni szeretne. Szemben ült vele, a langyos kávéját iszogatta, és az utcát bámulta.

Egyszerűen csak itt volt.

– Emlékszel, amikor először jártunk itt? – kérdezte.

Žaneta elgondolkodott.

– Régen. Markéta még kicsi volt.

– Tíz éve.

– Ja. – Bólintott. – Azra panaszkodott, hogy meleg van.

„Egész nyaralás alatt.“

„És aztán nem akart hazamenni.“

Petr elmosolyodott.

Pontosan emlékezett rá. Markétára a repülőtéren. Ahogy indulás előtt visszafordult az üvegajtó felé, mintha még el akarna csípni egy darabkát a szigetből.

Megmondta Žanetának.

Az bólintott.

„Én nem emlékszem erre.“

Petr megállt.

„Tényleg?“

„Emlékszem a repülőtérre. A járat késésére.“ Megvonta a vállát. „De erre nem.“

Petr végighúzta az ujját a pohár üacán.

Žaneta az asztalnál töltött idő alatt egyszer sem említette Radúzt. Nem említette a főnöknőt. Nem kérdezett rá a lounge-ra sem, de a üres zongorára sem.

Petr rájött, hogy erre várt.

És talán éppen ezért sikkadt el valami abban, amit Žaneta valójában mondott.

A pincér hozta a számlát anélkül, hogy bárki kérte volna.

Žaneta ránézett.

„Majd én fizetek.”

„Hagyd csak.”

„Fizetek.” Előhúzta a pénztárcáját. „Ma reggel te fizetted a reggelit.”

Petr nemezett ellenvetést.

Žaneta az asztalon hagyta a bankjegyet, és felállt.

Kint még mindig meleg volt, de másmilyen, mint reggel. Nehezebb. Megálltabb. Az utca túlságon lévő árnyék most szélesebb volt.

Mentek.

Petr Žaneta mellett.

Az utca a kikötő felé lejtett.

Žaneta mutatott valamit a kirakatban.

Petr odanézett.

És csak néhány másodperc múlva eszmélt rá, hogy már jó ideje nem Radúzra gondol.

＊ ＊ ＊

Délután. Szálloda.

Petr az ágy szélén ült, és a telefont nézte.

A kijelző sötét maradt.

A főnöknő kilencedik napja hallgatott.

Radúz nem írt.

A zöld pont nem jelent meg.

Megforgatta a telefont a kezében. A fém perem meleg volt a tenyerétől. Letette az éjjeli szekrényre a kijelzőjével lefelé, majd újra felvette.

Megnyitotta az üzeneteket.

Főnöknő. Az utolsó üzenet kilencnapos. Visszaigazolom.

Radúz. A Radúznak küldött utolsó üzenet háromnapos. A házadnál vagyok. Kézbesítve. Olvasatlan.

Petr bezárta a beszélgetést, és letette a telefonját maga mellé az ágyra.

Az ablakon túl hallatszott a tenger. Ugyanaz a monoton zúgás, amely minden este felhallatszott idáig, és amely most hangosabban szólt, mivel a szobában semmi egyéb nem volt.

Felállt.

Odasétált az ablakhoz, és kissé elhúzta a reluxát. Lent a sétányon turisták sétáltak. Egy pár megállt egy étterem előtt, és az állványon lévő étlapot olvasta. Egy pincér ment el mellettük a feje felett tartott pohártálcával.

Petr hagyta, hogy a reluxa visszahulljon.

A főnöknő kilenc napja hallgatott.

Ilyen nem szokott történni. Húszéves pályafutása alatt soha nem hallgatott ilyen sokáig. A megerősítés mindig azt jelentette: egy nap, két nap, legfeljebb három. Nem kilenc.

Nem egyetlen szó nélkül sem.

A telefonért nyúlt.

Írt egy rövid üzenetet.

Tudnom kell a határidőt.

Elküldte, aztán várt.

Az üzenet kézbesítve lett.

Aztán elolvasva.

Aztán semmi.

Petr letette a telefont az ágyra.

Átment a fürdőszobába, megnyitotta a hideg vizet, és megmosta az arcát. A víz jéghideg volt, szinte kellemetlen, de éreznie kellett valamit, ami határozott. Megtörölte az arcát egy törölközővel, és a tükörbe nézett.

Az arca idegennek tűnt.

Nem más.

Csak távolibb.

Visszatért a szobába.

A telefon az ágyon hevert.

Petr leült mellé, és tárcsázta a főnöknője számát.

Várt.

Egy kicsörgés.

Kettő.

Három.

Aztán egy hang. Nem az övé. Automatikus, női, professzionális.

A hívott fél nem elérhető.

Letette a telekut.

Ülve maradt a telefonnal a kezében.

A főnöknő hallgatott. Radúz hallgatott. Markéta hallgatott arról, ami történt. Žaneta csak azt mondta, amit akart, és semmi többet.

Petr a szoba közepén ült, és az volt az érzése, hogy körülötte mindenki többet tud, mint amennyit elmondanak neki.

Nem azért, mert hazudtak volna neki.

Egyszerűen éltek tovább, és ő ezt abbahagyta, hogy lássa.

Felállt, és kiment az erkélyre.

A levegő meleg volt, szinte mozdulatlan. A tenger délutáni színű volt, szürkésbe hajló kék, és a felszínen egy-két óra múlva megjelennek a hajók első fényei. Valahol lent a sétányon jég csörrentek meg egy pohárban a távoli asztalnál.

Petr feltámaszkodott a korlátra.

Kilenc nap.

Radúz már több estéje nem jelent meg a lounge-ban.

Markéta Yassinnal ült a lépcsőn, és Petr nem tudta, mit gondoljon erről.

Žaneta nyugodtabbnak tűnt nála, és éppen ez idegesítette őt a legjobban.

Minden normálisnak tűnt körülötte.

Az emberek lent a sétányon. A tenger a hotel mögött. A telefon a kezében.

És mégis olyan érzése volt, hogy valami kicsúszik a kezéből.

Valami fontos.

Valami, amit mások talán már régen megértettek.

Utoljára előhúzta a telefonját.

Semmi üzenet.

Semmi csörgés.

Csak az idő a kijelzőn. 15:30.

Visszadugta a telefont.

Ott maradt az erkélyen állva, amíg a fény a tenger felett változni nem kezdett.

Aztán bement, és behúzta maga után az üvegajtót.

＊ ＊ ＊

Este. Szállodai társalgó.

Péter nyolckor lépett be a társalgóba, és azonnal tudta, hogy valami stimmel.

A zongora foglalt volt.

Aknál ülő férfi háttal fordult az ajtónak, pontosan úgy, ahogy Radúz szokott. Nagyjából ugyanolyan magas, sötét hajú. Péter megállt a bejáratnál, és kapott két teljes másodpercet, amíg bevallotta magának, hogy nem ő az. A férfi fiatalabb volt. Másképp mozgott — gyorsabban, kevesebb szünettel, mint egy olyan ember, aki kitölti az időt, nem pedig úgy, mint aki teremti azt.

Odament a bánthoz.

„Sört.”

A csapos bólintott. Péter megfordult a sámliján, hogy rálásson a zongorára.

A férfi jól játszott. Ez volt az első dolog, amit Péter megállapított. Technikailag tisztán, habozás nélkül. A dallam világos volt, a ritmus pontos. Az asztaloknál ülő vendégek figyeltek, mint mindig.

És mégis teljesen más volt.

A lounge ugyanaz volt. Ugyanazok a fények, ugyanazok az asztalok az ablakok mellett, ugyanazok a pincérek, a klíma ugyanolyan hőmérsékletű. Az illat ugyanaz. A poharak csilingelése ugyanolyan.

Csak az az egy ember hiányzott.

Kapott egy sört. Belekortyolt.

A zongorista egy másik darabra váltott át megszakítás nélkül, simán, mint két vonat összekapcsolódása. A szomszéd asztalnál ülő vendégek észre sem vették a váltást. Egy nő elnevette magát valamin, amit a szemben lévő férfi mondott, és a kezével takarta el a száját.

Petr a zongorát figyelte.

Nem volt világos számára, hogy mit is várt valójában. Hogy Radúz megérkezik. Vagy hogy ír neki. Vagy hogy feltűnik legalább az a zöld pötty. Hogy történik valami, ami olyan mondatot ad a szájába, amivel tudni fogja, mit tegyen ezután.

A zongorista egyszer sem nézett hátra a helyiségbe.

Radúz ezt szokta volt csinálni.

Néha a szám közepén. Egy rövid pillantás a vendégek felett, nem senki konkrétra, mintha tudni akarná, hogyan lélegzik a terem.

Petr fogta a sörét, és átült az oszlop melletti asztalhoz.

A férfi befejezte a számot, és szünet nélkül áttért a következőre. A vendégek közül senki sem kommentálta. A bárpultnál álló egyik férfi egy pillanatra a zongora felé fordult, majd vissza a barátjához.

Petr rájött, hogy ez pontosan így működik.

A szállodai lounge zenéje nem teljesítmény. Ez egy közeg. A vendégek nem a zongorista miatt jönnek. A pohár meg a hangulat miatt jönnek, és a zongora csak a dekoráció része, éppúgy, mint a gyertyák vagy a félhomály.

Radúz tudta ezt.

És mégis máshogy csinálta.

Úgy ült az atonnál, mint egy olyan ember, akinek a szoba csak a szomszédban van, és éppen ezért a szoba felfigyelt rá. Azzal kényszerítette az embereket a hallgatásra, hogy nem volt szüksége arra, hogy hallgassák.

Petr belekortyolt az italába.

Az új férfi jól játszott.

De a szobában senkit sem tartott vissza a mozgástól.

Az ablak melletti idősebb házaspár a zenén túl beszélgetett. Három nő a hátsó asztalnál egymást fotózta, és nevetett az eredményen. A pincér elfoglalt arccal járkált fel-alá. Minden úgy működött, ahogy egy szállodai társalgónak működnie kell.

Petr ezt észrevette, és nem tudta, mit kezdjen vele.

Egy év alatt úgy megszokta Radúzt, hogy az olyan nyilvánvaló volt számára, mint egy ujjlenyomat. Megszokta azt a konkrét hangot egy adott helyiségben. A darabok közötti szünetek súlyát. Azt a módszert, ahogyan Radúz az egyik dologról áttért a másikra – pontosan, közöttük egy rövid csenddel, amely ezt mondta: ez egy dolog volt, most jön valami más.

A zongoránál ülő férfi nem csinált semmilyen csendet.

Petr letette a sörét az asztalra.

Ezmérült, hogy már perce óta nem a zenét figyeli.

Csak a zongorát.

Azt a helyet, ahol Radúz szokott ülni.

A hangszer mellett álló férfi lassabb darabba kezdett. Péter nem ismerte. Talán hallotta valahol a rádióban. Talán nem.

Nem volt fontos.

Körbenézett a helyiségben.

A vendégek ittak, beszélgettek, nevettek. A pincérek járkáltak az asztalok között. Az este pontosan úgy zajlott, ahogy kellett.

Csak neki volt olyan érzése, hogy valahol ott ül, ahol már régen véget ért valami, amit a többiek észre sem vettek.

Megszelelte a sörét.

Felállt.

Kilépett a társalgóból a szálloda előcsarnokába, ahol másfajta csend uralkodott.

＊ ＊ ＊

Zsanett tízkor ment aludni. Markéta röviddel utána tért vissza, kopogott az ajtón, jó éjszakát kívánt, és eltűnt a szomszéd szobában, mielőtt Petr bármit is mondhatott volna. Az ajtó halkan, csapódás nélkül záródott be.

Petr az erkélyen maradt ülve.

Lent a sétányon most szinte üres volt minden. Két nő sétált lassan a korlát mentén, egyikük gesztikulált. Az éttermek zárták a teraszokat. Az erkély alatti lámpa fénye megvilágított egy üres asztalt, amelyen csak egy hamutartó maradt meg egy műanyag pohárral valaki után, aki egy-két órája távozott.

Elvette a telefont.

Semmi üzenet Radúztól.

A főnöknőtől sem.

Elrejtette.

A mögötte lévő társalgó most üres היה. Tudta anélkül is, hogy visszanézett volna. Az idegen zongorista befejezte, a vendégek elmentek, a pincérek felmosták a padlót. A hely, amely egész kilenc napon át vonzotta őt, az üvegen túl teljesen csendes volt.

Petr végighúzta a tenyerét a korláton. A beton még sugározta a hőt.

Markéta reggel a lépcsőn ült Yassinnak. Beszélgettek. Hallgatták egymást. Nem volt ott semmiféle félelem, semmiféle veszély, semmiféle gesztus, amibe bele lehetett volna kapaszkodni. Csak két fiatal, akik olyan dolgokat mondtak egymásnak, amelyeket néha csak reggel mondanak ki, a szabadban, közönség nélkül.

És mégis, Petr húsz méterre állt tőlük a kerámiás kirakatnál, és figyelte őket.

Mintha csak arra várt volna, hogy Yassin végre adjon neki egy okot.

Egyenesbe hozta magát.

Ahányszor az elmúlt kilenc napban valami nem stimmelt – az üres zongora, Markéta késői érkezése, Žaneta mondata arról, hogy máshol jár –, gyorsan, pontosan közbelépett, még mielőtt a tények megmutathatták volna, mik is azok valójában. Szóvivő volt. Azért fizették, hogy mások ne kételkedjenek.

Csak hát saját magán ez nem működött.

A főnöknő kilenc napig hallgatott, Petr meg ebből egy jelentést csinált a saját végéről. Radúz nem jött el játszani, Petr meg szakításként értékelte. Markéta éjszaka jött meg feldúlt arccal, Petr pedig Yassint tette meg fenyegetésnek.

Minden csendet kitöltött.

Minden üres rést elfoglalt.

Lent az erkély alatt megmozdult egy árnyék. Egy macska ment át a járdán, és eltűnt az utca szélén álló autó alatt.

Petr a tengert nézte.

Radúz lakása tiszta volt. Csészék a helyükön. Gyógyszerek három sorban. Egy doboz pontosan összehajtva, hogy felkapható legyen. Egy nő fényképe egy kőkerítésen, egy olyan nőé, akit Petr soha nem látott, akiről soha nem gondolkodott, mert nem gondolkodott azon, hogy mit él át Radúz, amikor a lounge bezár.

Komppapírok. A múlt heti dátum. Olyan egyszerű, olyan kézzelfogható, olyan teljesen kívül esik minden történeten, amit az egész ittléte alatt építgetett.

Radúz lehetett Gozón. Az anyjánál. Kórházban. Kompon. Bárhol lehetett, ahol az embernek egyszerűen nincs ideje válaszolni az üzenetekre, mert valami történik vele, valami olyasmi, mint a hétköznapi élet.

És a főnöknő.

Megerősítem.

Kilenc nap.

Felhívhatta volna a kollégáját. Írhatott volna a asszisztensének. Bármi mást tehetett volna, mint hogy vár, és a várakozásból katasztrófát csinál.

Ezek közül egyiket sem tette.

A levegő megmozdult a tenger felől. Jött egy kis hűvös, az első egész este, és Petr egy másodpercre lehunyta a szemét.

Az üvegajtó mögött Žaneta aludt.

Nyugodtan, egyenletesen, mint egy olyan ember, aki valahogy megbékélt ezzel a hellyel, ezzel az este és ezzel a szobával.

Petr az egész tartózkodás alatt figyelte őt, és jeleket keresett benne. Csendet. Pillantásokat. Olyan mondatokat, amelyek egy másodperccel tovább tartanának. Rejtvényt csinált belőle.

Miközben ő kávézókban ült, az utcát nézte, fizetett a kávéért, és a kirakatokat mutogatta neki. Ráhelyezte a kezét Markéta vállára onnan kezdve, hogy feldúlt arccal jött, és reggel egyenesen ült a reggelinél, sehová sem sietett. Csak azt mondta, amit mondani akart, a megmaradt csöndeket pedig csöndeknek hagyta, nem rejtélyeknek.

Más dolgok zavarnak.

Milyen?

Másmilyen.

Petr kinyitotta a szemét.

A tenger éjszaka sima és sötét volt, a hajók fényei a horizonton alig mozdultak.

Azon gondolkodott, hogy az elmúlt kilenc napból mennyit töltött azzal, hogy azokat az embereket figyeli, akiket szeret. Mennyi volt ebben a gondoskodás és mennyi csak a szükség arra, hogy tudja, mi történik, és így az legyen az érzése, hogy a dolgok egyben vannak. Hogy az legyen az érzése, hogy védelmez.

Markéta azt mondta neki: bárki elcsúszhat.

Žaneta azt mondta neki: egy kicsit.

Radúz azt mondta neki: nem kérdezted meg.

Három különböző ember. Három különböző mondat. És mind a három hozzá tért vissza most, éjjel, amikor már senki sem magyarázott neki semmit.

A telefont a benti asztalon hagyta.

Kint maradt a erkélyen, és a tengert nézte.

Semmi sem történt.

Egyetlen üzenet sem érkezett. Egyetlen jel sem magyarázta meg, hogy mit tervezett a főnöknő, vagy hol volt Radúz. Markéta a fal túloldalán aludt, Petr pedig még mindig nem tudta pontosan, mit mondott Yassin, amit az nem akart másodszor is hallani.

Szinte semmit sem tudott.

És mégis, először vallotta be magának, hogy talán nem az a legnagyobb probléma, amit nem tud.

Talán az is probléma, amit maga egészít ki ezekbe a üres helyekbe.

Ott maradt az erkélyen, és a tengert nézte.

Ez alkalommal telefon nélkül a kézben.