10. FEJEZET – A csillag másodszor is lehull

Az erdő némán zárult mögöttük.

Harjin ment, és Naeve haladt mellette. A fák között egyre több volt a fény – áttetszőbb, olyan árnyalatú, amilyen a levegő szokott lenni közvetlen hajnal előtt vagy egy vihar után. Mintha a táj vett volna egy lélegzetet, és bent tartotta volna, csak a levegő összetételét változtatta meg.

Naeve nem beszélt.

Harjin sem.

Egy patak mentén mentek, amely tisztábban csörgedezett, mint reggel. A meder minden egyes köve élesebb volt, minden surranás tisztább. Harjin hallotta, és a Rokytkára gondolt. Arra, hogyan folyt a domb alatt, és hogyan ülepszik le az ezüstös por a víz felszínén kora este. Amarilra, aki a kőnél szokott ülni, és félig lehunyt, tejfehér szemmel nézte a vizet.

Naeve megállt.

Harjin tett még egy lépést, és ő is megállt.

Felé fordult.

Két fa között állt, és a távolba nézett. Nem a fák mögé, hanem magasabbra, arra a helyre, ahol a koronák már nem koronák voltak, hanem csak egy sötét perem a világosabb égbolt sávja ellenében. A borostyánszín szem azt a fényt kísérte figyelemmel. A tejszínű beമായിരുന്നു csukva.

Harjin várt.

Naeve azt mondta:

„Tudod, hová menj.

Harjin bólintott.

„– Igen.

Naeve ránézett. A borostyánszín szemben olyan fény ragyogott, amely nem ebből az erdőből vagy a fák mögötti égboltról származott. Máshonnan jött.

Mez u Rokytky.

Egy mélyedés a fűben.

Ezüstpor a kézen.

„Egyedül kell mennem? – kérdezte.

Naeve az arcára nézett – a tetoválásokon át, a koponya csupasz bőréig, a vonalakig és pontokig, amelyeket választott, s amelyek még itt sem tűntek el. Lassan végigsimított rajtuk, mint az az ember, aki olyan csillagtérképet olvas, amelyet kívülről ismer.

„Nem egyedül – mondta. – De nélkülem." Az, ami rá várt, olyan hely volt, ahová nem mehetett abban a formában, amelyben most állt.

Nyújtotta a kezét.

Naeve könnyedén megillant – ugyanaz a rezdülés a vállában, mint akkor, amikor a követ adta neki. Aztán tett fél lépést előre.

Harjin végigfuttatta ujjait a haján – egyszer, lassan, a homlokától a válláig –, és ujjai alatt érezte azok lágyságát, a bézs árnyalatot ott, ahol elkapta őket a fény.

Bézs foltok.

Finom szőrzet.

Más forma, más jelenlét, ugyanaz a melegség.

Naeve némán állt.

Aztán így szólt:

„Én is megyek. Csak másherre.”

Harjin ránézett. A borostyánszínű szemben olyan nyugalom lakozott, amely nem üresség volt, hanem teljesség – a tejszerű szem egy kissé jobban kinyílt, áttetszően és mozgékonyan, mint egy ablak egy olyan térre, amelyet Harjin soha nem fog közvetlenül látni.

„Naeve,” mondta.

Megállt.

Nem tudta, mit mondjon e szó után. Túl sok dolog torlódott ott, és mindegyiknek más hangra lett volna szüksége. A bánat, amely még mindig igazság volt. A felismerés, amely szintén igazság volt. A jelenlét, amely mind közül a legigazabb volt.

Naeve félrebillentette a fejét.

Balra.

Egy centiméterrel.

Ez a mozdulat volt a teljes válasz.

Harjin kifújta a levegőt.

Aztán elment.

Az erdő minden lépéssel változott.

A fák fokozatosan ritkultak, a moha fürcsomókba ment át, az ágak közötti fény megszűnt szórt lenni, és irányt kapott.

Harjin ment tovább, a talpa alatt visszatért a tűlevél és a száraz föld. Aztán a sűrűbb fű.

Aztán a nedvesebb fű olyan illattal, amely egyszerre érkezett máshonnan és közelről.

Rokytka.

Harjin megállt. Megfordult.

Az erdő mögötte volt. Sötét, mély, a fák első vonalával, amely finoman eltért a mögöttük lévőktől. Naeve nem állt ott. Az erdő csak erdő volt — tűlevelek, gyökerek, köd a talaj közelében.

Ám a szél a peremen túl más volt.

Harjin érezte a bőrén. Kicsit melegebb. Kicsit kevésbé sűrű. Olyan volt, mint átmenni az egyik szobából a másikba, ahol másképp kell lélegezni.

A mezőre ment.

A domb ott volt, ahol mindig.

Harjin régi szokásból indult el felé. Át a nedves füvön, át a árkon, felment oda, ahol egy kis lapos terület volt a kövekkel. Az egy szemű kő a helyén volt. Lapos, belepte a lejtő, mohával és zuzmóval. Sima, ovális felület a közepén, sötétebb, mint a környéke, behunyva.

Harjin odalépett hozzá. Guggolásba ereszkedett. Végighúzta a tenyerét a sima felületen. A meleg azonnal megérkezett – mélyebb, mint az előbb, közvetlenebb, mintha a kő tudta volna, mit hozott Harjin, és mit kell még hoznia. A lüktetés a meleg után érkezett meg – lassú, türelmes, másképp szabályos, mint a szívverés.

Harjin a helyén hagyta a tenyerét.

A szem megmozdult.

A sötétebb folt mélységgé változott — ezüstössé, mozgékonyabbá, ugyanasszal a fénnyel, amelyet Harjin Naevi tejszerű szemében látott, a Rokytka feletti szentjánosbogarakban, az első éjszaka kezén lévő ezüstporban.

Képek jöttek.

Kis fehér test a mélyedésben.

A kosár a radiátornál.

Szőr az ujjak alatt az éjszakában.

Tálka.

Takaró.

A matrac üres széle.

Csend, amelynek nem volt alja.

Harjin őket fogadta egyet a másik után, sietség nélkül, mint a Rokytka kavicsait. Mindegyiket a maga súlyával. Mindegyiket igazat.

Aztán egy másik kép jött.

Naeve a pataknál.

Naeve, amint félrehajtja a fejét.

Naeve lehunyt szemmel, amikor egy madár ült a vállán.

Naeve, aki azt mondja: itt vagyok. Csak másképp.

És ez a kép ugyanúgy igaz volt, mint az összes többi.

Harjin kifújta a levegőt.

A lüktetés a kőben felerősödött. Nem fájdalmasan. Jelenvalóan. Megerősítésként. Hallak titeket, és ti hallotok engem.

Aztán a szem mutatta az irányt a belső fény mozgásával. A fény a sima felület széle felé mozdult, aztán a kő mögött, majd tovább a dombon át, a horizont felé.

Arra a helyre, ahol a horizont másmilyen világosodni kezdett.

Harjin feltette a fejét.

A Rokytka felett ott volt a horizont. Ugyanaz, mint mindig — fű, víz, Hloubětín távoli tetői, Prága mögöttük. De egy helyen, ott, ahol a horizont a folyócska szintje felé süllyedt, fény volt.

Egy másik fény.

Harjin ismerte.

Nem a nap volt. Nem ezen a világon túli fény volt. Az első éjszaka fénye volt — ezüstpor a kézen, egy villanás, amely megvilágította a tetoválást, a kopasz koponyát, a tenyérbe vett apró test melegét.

A fény a Rokytka felszíne felé esett.

Csillogott.

Harjin felállt a kőtől.

Elhúzta a kezét sima felületétől, és hátul – a tarkóján, a nyaka alsó részén, végig a gerincén – meleget érzett. Egy térképet, amiről nem tudta, hogy ott van, amíg a kő fel nem gyújtotta. Nem látta. De érezte minden egyes vonalát, minden egyes pontját, minden egyes vonását, mintha a fény áthatolt volna a bőrén, és odarajzolt volna valamit, ami mindig is az övé volt, csak most mutatkozott meg.

Átkelt a dombon.

Ereszkedett lefelé a Rokytka felé.

A fény a vízfelszín felett lebegett.

Mozgó ragyogás, lágy, ezhéres-fehér, kékes árnyalattal, amely a patak felszíne felett lebegett azon a helyen, ahol a Rokytka kanyarodott.

Harjin ismerte.

Nem ebből az évből, sem ebből a helyről. A mélyedésből, az éjszakából, az ezüstös porból.

Közelebb lépett.

A fényesség nem mozdult meg.

Nem ment össze, nem távolodott el.

Várt.

Harjin megállt a parton.

A víz nyugodtan folyt a fény alatt, azzal a suhogással, amelyet a sétái éveiből ismert. A fenéken lévő köveknek itt is kicsit más volt a ragyogásuk – áttetszőbb, mintha a Rokytka felszíne ebben a fényben többet adott volna át magából.

A fény szikrázott, mint a visszatükröződés egyszerre két tükörből – egy dolog, amely önmaga és egyben önmaga képe is, és abban a megkettőzésben egy másik dimenzió mélysége jön létre.

Harjin felismerte.

A testével, nem az elméjével.

Azokkal a tenyerekkel, amelyek egykor más meleget hordoztak.

Azokkal a vállakkal, amelyek idomultak egy másik súlyhoz.

Azzal a hellyel a szegycsont mögött, ahol a dolgok megülnek és maradnak.

Amaril.

Csak egy felismerés, amely ugyanolyan csendesen és pontosan érkezett, mint ahogy a hajnal jön.

Harjin letérdelt a parton.

A fű vizes volt. A víz csobogott a kavicsok között. A ragyogás a felszín felett csillogott, és Harjin közel volt.

A ragyogás ott maradt, ahol volt. A víz felett. Könnyedén, mozgékonyan.

Harjin nyújtotta a kezét. Ujjai áthidalták a távolságot, átsiklottak a felszín feletti hűvös levegőn. A ragyogás nem húzódott vissza, de nem lehetett megfogni. Kiszivárgott az ujjai között, mint a fény, mint a meleg, mint a lehelet – egyszerre jelen lévő és hiányzó, valóságos és feltartóztathatatlan. Harjin behajtotta a kezét. Üresen, mégsem teljesen üresen. A bőrén nyom maradt. Meleg. Finom, pontos, egyetlen leheletnyire a bőrtől. Mint a tenyérben egész éjjel őrzött apró test melege, amely akkor is megmarad, amikor a test már nincs ott.

Harjin térdelve maradt a partnál.

A ragyogás csillogott.

A patak folyt.

És akkor megértette.

Nem engedlek el.

Az a mondat az első éjszaka óta benne él. A mélyedéstől, a tenyérbe fogadott melegetől kezdve. Olyan igaz volt, mint az első lélegzetvétel, mint az első pillantás, mint a kéz érzése, hogy ezt nem engedi vissza a sötétségbe.

De az alak nem fény volt.

A test nem fény volt.

A kosár nem volt fény.

A kövezeten a karmok nem voltak fény.

Azok voltak a helyek, ahol a fény haladt.

A kutyus elmehetett.

A fényt tovább lehetett vinni.

Vinni mint csillogást a horizonton, mint visszafényt a vizeken, mint meleget a tenyérben egy érintés után, amely véget ért. Vinni, mint valamit, ami benne van, nem rajta kívül. Aminek nincs szüksége szorításra ahhoz, hogy ragyogjon.

Harjin végighúzta tenyerét a Rokytka felszínén.

A víz hideg volt.

A ragyogás az érintés helyén megmozdult, a kéz mozdulatát saját mozgékonysága részeként fogadta.

Harjin egy pillanatra a vízben hagyta a kezét.

Aztán visszahúzta.

Álépett egy küszöbön, amely nem a vízben volt, hanem benne. Azon a helyen, ahol véget ér a szorítás, és elkezdődik a hordozás. A felszín feletti ragyogás csillogott. És aztán szétáradt. Szétáradt – mint egy csepp festék a vízben, körré, réteggé, mintává, amely mindenhol ott van és sehol sem. A ragyogás átvonult a felszínen, a parton lévő füvön, a kavicsokon, Harjin kezein, a tetoválásokon, a mezítelen bőrön.

Áthaladt rajta.

Nem úgy, mint a fájdalom.

Hanem mint a papíron átszűrődő fény.

Harjin a Rokytka patak mellett állt, és ő maga volt az.

A benne lévő fény.

Olyan meleggel, amely nem alszik ki csak azért, mert a test eltávozott.

Ezüstös porral, amely utána is ott marad a kezeken.

A aztán megérkezett a sötétség. Úgy jött, mint mindig – lassan, a szélekről, először az erdő mélyére, aztán át a dombon, aztán a vízfelszínhez. Harjin a Rokytka mellett állt, és figyelte, ahogy a fény átvált egy másik fajta fénnyé. A vízfelszín alatti ragyogást nem lehetett látni, vagy legalábbis nem ragyogásként – de Harjin tudta, hogy ott van.

Ahogy az ember tudja a fal mögötti melegről is, amely egyszerre tartja és engedi át.

Távolból hang hallatszott.

Mély búgás.

Egy vonat.

Valahol a viadukt mögött haladt át. Harjin nem látta, csak hallotta, amint a búgás közeledik, felerősödik, tetőzik, majd elhal a horizont mögött.

Aztán csend lett.

És abban a csendben a táj megváltozott.

Harjin ezt hamarabb érezte, mint látta. A levegő más volt — kevésbé sűrű, olyan illattal, amely nem tartozott a másik világhoz. Nedves föld. Tűlevél. Víz. Prágai levegő az őszi határán, aszfalt, régi kertek és a távolság keverékével.

Kinyitotta a szemét.

A Rokytka mellett volt.

Ugyanazon a Rokytkán.

De másként.

Vagy ő volt más.

Ugyanazon a helyen állt, ugyanazon a parton, de a körülette lévő világnak megvolt a szokásos súlya, a szokásos kiterjedése, az a módja, ahogyan a fény a dolgokra esik, és a dolgok visszaverik azt.

A domb mögötte.

A viadukt a távolban.

Hloubětín a tetők mögött.

Harjin feltartotta a kezét.

Rájuk nézett.

Ujjak. Bütykök. Munka nyomai. Korom a körmök alatt, ami sosem jön le teljesen.

És a haj.

Harjin végigsimított a kezével a fején — és a keze hajba ütközött. Hosszú. Hajba, ami nem volt ott, amikor elindult. Újra végigsimított a fején, lassabban, a homlokától a tarkójáig.

Finom.

Puha.

Világos.

Felemelt egy tincset a szeme elé.

Szőke.

Nem olyan fehér, mint a másik világon. Nem az a csillagfehér, ami a kapu mögötti tájhoz, Naevéhez, a kőhöz, a forrás nélküli fényhez tartozott. Szőke. Meleg, eleven, aranyszínű árnyalattal ott, ahol elkapta az estefelé tartó fény.

Emberi haj.

Az ő haja.

Harjin elejtette.

Rácsapta a kezét az arcára.

A tetoválás ott volt, ahol mindig. A vonalak, a pontok és a sávok – mint a csillagtérképe – megmaradtak.

Ujjával Végighúzta a vonalat a halántékától a halántékáig.

Itt volt.

A Rokytka mellett állt, a nap őszi határán, az arcán a tetoválással és a nem az övé, de most mégis az övé szőke hajjal, és tudta, hogy végigment azon, amin csak a közepén át haladva lehet.

Veszteség.

Átalakulás.

Viselés.

Kifújta a levegőt. A Rokytka mentén sétált. A lábai ismerték az utat. Harjin lassan ment – valószínűleg azért, mert a teste még idomult annak a világnak a súlyához, amelynek pontosabb körvonalai voltak, mint ané, amelybőljött. A fű susogott az út szélén, az úton lévő kavicsok a megfelelő kavicsok voltak, a nedves föld nedves föld szagú volt.

Egy madár röppent fel a bokorból. Harjinnak még a pillantását sem sikerült elkapnia – csak a mozgás villanása, a szárnyak, aztán a levegő, aztán a röptét követő csend. A madár eltűnt. De a levegő még egy darabig remegett utána.

Harjin a viadukt felé tartott. A kőív alatt hűvös volt és nyirkos, mint mindig. A beton és a rozsda szaga. Harjin átment – egyedül, póráz nélkül a kezében, anélkül, hogy oldalra pillantana – és kikerülte a pocsolyát jobbról, két lépéssel, ívben megkerülve, majd vissza az útra.

Nem nézett hátra.

Ment tovább.

A Hloubětínská utca úgy fogadta, mint mindig – régi házak, hársfa a sarkon, kapu, amely mögött egy lucfenyő állt. Harjin lassan ment, és azokat a dolgokat nézte, amelyeket ismert: a járda repedésétől a régi kémény formájáig. A kapu előtt megállt.

A lucfenyő ott volt mögötte. Nagy, sötét, öreg. Harjin a kerítésen át figyelte. Az ágak közel nyúltak az ablakhoz, a tűlevelek sötétek voltak az esti fényben. Lent a törzs tövénél moha volt – sötétzöld, sűrű.

Kinyitotta a kaput.

Átsétált a kiskerteken.

Megállt a lucfenyőnél. Tenyerével végighúzta a kérget. A fa, amely egyben tartja a házat.

Aztán kinyitotta a lakást.

A benti levegő ugyanolyan volt.

Kicsit száraz, az öreg fa szagával és valamennyi olyan dolog parfümjével, amelyek itt voltak és vannak. Harjin belépett, és egy darabig az ajtónál állt.

A kosár a helyén volt.

A radiátornál, a sarkában. Üresen, a kispárna benyomódott közepével, ahol a kis test hevert éveken át.

A mellkasában fény volt. Nem olyan, amely kitöltené az ürességet. Inkább egy üresség, amelyben fény van. Mindkettő egyszerre. Mindkettő igaz.

Harjin az ablaknál állt, amíg a kinti fény szürkületbe nem süllyedt.

Aztán az asztalhoz ment.

Leült.

Végigsimított a kezével a fán – a barázdákon, a saroknál lévő folton, a megannyi év érintésétől sima helyeken. Az asztal asztal volt. Itt volt Harjin előtt is, és itt lesz utána is.

Valami, ami kitart.

Kint megsuhant egy fenyő.

Harjin megérezte a légáramlatot a hajában, amilyene most voltak. Újra végighúzta a kezét rajtuk, lassabban. Finomak, világosak, átmelegedtek a saját testétől. Nem csillagszerűek. Élő szőke haj, ami nem az övé volt, és most az. Harjin lehunyta a szemét.

Eljött az este.

Az ablakon túli égbolt sötétkékbe, majd szürkébe váltott, aztán éjszakai tónusba, amelyben egyetlen csillag látszott a felhők közötti résen át. Harjin felállt, felkapcsolta az asztal melletti kis lámpát – azt a meleg fényű, alacsony búrájút –, és a konyhába ment.

Teát készített.

Egyszerűen.

Kanna.

Bögre.

Cédula.

Vártam.

Leforrázta.

Vitte a bögrét az asztalhoz.

Az ablakon túli lucfenyőt nézte — most már csak egy sziluettet a sötétben, sötét körvonalat a háztetők mögötti halvány fény ellenében. Az ágak megmozdultak. Egyetlen rövid fuvallat, és megint csendesek voltak.

Harjin teát ivott.

Tarnra gondolt. Kormos kezek, bögre a ládán, szó nélkül átnyújtott csavar. Acélkék szemek, amelyek semmit sem kérnek, csak elfogadják a jelenlétet. Kicsit Tarn, kicsit Soryn, kicsit Kámen.

Az aklerhölgyre gondolt, meg a fenyőről szóló mondatára.

Az anyára, aki telefonál és praktikus lesz, mert a félelem nála sosem talált más nyelvet.

A nagymamára és a cseresznyfára, amelynek a törzsén csomó van.

A fában lévő szemre.

A kőben lévő szemre.

A tejszerű szemre.

A fényre, amely az egyik alakból a másikba megy át, és az átmenetben nem veszíti el azt, ami volt.

 

Megitta a teáját.

Kint a lombozat ismét megremegett.

És abból a remegésből – a tűlevelek susogásából, az üvegen átfutó árnyék mozgásából, abból a dologból, amely a széllel érkezett – egy érzés támadt.

Csak egy érzés.

Mint egy kis test lehelete az alvó mellett. Mint a meleg, amely még egy darabig a tenyérben marad, miután elengedte. Mint a tudat valamiről, ami az emberben van, és nem a jelenből veszi eredetét, hanem abból, ami volt.

És ami volt, az nem vész el azzal, hogy volt.

Harjin végighúzta a kezét az asztal szélén.

A mellkasában átfutott egy dallam.

Nem tervezte. Magától jött – hangjegyek nélkül, szavak nélkül. Egy hang, aztán a második, aztán egy szünet. Mint a kezdete valaminek, amit ismer, de még nem tudja, hogyan szól az egész.

Halkan énekelt.

Maga elé.

A csendes lakásba.

Az üveg mögötti fenyőért.

Szavak nélküli mondatok.

Cím nélküli dallam.

Aztán megjött az első szó.

Vagy inkább egy név.

A szegycsont mögötti helyről, ahol a dolgok megülnek és várják, hogy helyük legyen.

Anna Lou.

Csendes, finom, mintha inkább a táj súgta volna, semmint ő maga – mint a csermely hangja a kő körül, mint egy fuvallat a tűleveleken, mint egy távoli vonat zúgása, amely áthaladt és eltűnt a határ túloldalán.

Anna Lou.

Harjin nem mondta ki hangosan.

Csak a szájában érezte egy olyan lehetőség formájaként, amely még nincs ott, de egyszer még lehetséges.

Csak egy olyan hely, amely az emberben újra megnyulik, ha elfogadja azt, amit elfogadnia kell.

Ablak.

Mögötte egy lúctenyészet.

Név a csendben.

Harjin a lúctenyészet alatti lakásban ült az asztalnál, és az volt, aki volt: tetovált, szőke hajú ember, üres kosárral a radiátor mellett, s fénnyel a mellkasában, amely nem az övé volt, mégis az övé, amelyet nem lehetett megfogni, mégis őt hordozta,

Kint egy madár körözött.

Harjin nem hallotta.

Az ablak túlsó oldalán más volt a levegő.

A fenyő zúgott.

A Rokytka a domb alatt folyt.

És a vízfelszínen ezüstös por csillogott, finom és mozgékony, mint azoknak a dolgoknak a lenyomata, amelyek voltak és vannak, csak más formában.

Anna Lou.

Mint egy visszhang.

Mint egy lehetőség.

Mint a fény, amely csak mostjön.