1. FEJEZET – ZAARE

A telefon a padlón feküdt és kéken világított.

A kijelző nem mutatott semmi fontosat. Csak az időt.

2:45.

Hamburger a földről bámult rá. A szőnyegen feküdt a hátán, és nem tudta, pontosan mikor kötött ki ott. Nem volt részeg. Ez volt a baj. Ha részeg lett volna, azt mondhatta volna magának, hogy reggelre majd jobban lesz, ha kialussza magát és iszik egy kis vizet.

De nem volt részeg.

Megpróbált felállni, mire a szoba kissé balra dőlt. Megkapaszkodott a kanapé sarkában, és egy darabig úgy állt, a kezével azanyagon, amely még — és itt jött a kibírhatatlan dolog — még illatozott.

Az embertől, aki ott ült.

Még csak egy pillanattal ezelőtt.

Hamburger elengedte a kanapét, és két lépést tett az ablak felé. A kinti Hamburg olyan csendes volt, mint egy díszlet. Narancssárga lámpák, sötét égbolt, ódon eső. Lent valahol autó ment el, a vörös lámpák pedig vékony csíkká nyúltak el a nedves aszfalton, majd eltűntek.

A hideg üvegre tette a kezét. A mögötte lévő szoba langyosan meleg maradt. Éppen ez a melegség volt a legrosszabb. A tér még nem vette észre, ami történt. A szoba arra várt, hogy az ajtó kinyíljon, Dominique visszatérjen, és a tálcára dobja a kulcsokat a bejáratnál a maga módján – kicsit figyelmetlenül, kicsit gondolkodás nélkül, mint valaki, aki odatartozik.

De a tálca üres volt.

Hamburger elfordult az ablaktól, mert kezdett elszédülni a tekintete. A falak feketék voltak, aranylóak ott, ahová a gyertya fénye esett. A tálalószekrényen álló alacsony gyertya még égett. Délután hagyta égni, elfeledkezett róla, az meg most csak égett tovább, mintha nem tudná, hogy egyszer úgyis leég.

A gyertya mellett egy régi fém körhinta állt. Gyerekes csecsebecse a bolhapiacról. Dominique mondta akkor, hogy olyan, mint a mesében. A gyertya melege lassan pörgette, a kis lovak és vonatok árnyai pedig hosszú ívekben mozogtak a falon.

Hamburger nézte őket.

Az árnyak nagyobbak voltak, mint maga a tárgy. Mindig nagyobbak. Lovak a teljes falon, a vonat mint sötét sáv a szobán keresztül. Rendszeresen mozogtak, Hamburger meg figyelte a ritmusukat. Egy ideig segített arra összpontosítania, ami kívül esik rajta.

Akkor eszmélt rá, hogy mit csinál.

Hajnali 2:45-kor egy fekete-arany lakásban áll, és a gyermekkori emlékek árnyait figyeli.

Abban a pillanatban beléhasított.

Nem sírás volt.

Inkább olyan, mintha valaki kivesz valamit a mellkasából, valami határozottat, fizikait, és egy üreg marad utána. Egy hely alakzattal és határokkal. Üres hely, amiről a test tudott, mert beléremegett, mintha még mindig egyensúlyozni akarná valaminek a súlyát, ami már nincs ott.

„Das ist kein Gefühl.” (Ez nem érzés.)

Mondta ki hangosan, halkan a szobába.

A szoba tudomásul vette, de nem adott vissza semmit.

Az elnevezés semmin sem segített.

A falak továbbra is teljesen ferdén álltak.

Átment a konyhába, mert az barátságosabbnak tűnt. Kevesebb dolog. Kevesebb nyom.

Csak hát a konyhában is volt egy bögre. Az ő bögréje. Meg egy másik a csepegtetőn, száraz, üres, olyan tiszta módon, ami csak egyet jelent. Már nem használják.

Hamburger a kezébe vette.

Aztán visszatette a helyére.

A mosogató fölötti szekrény kissé nyitva volt, és benne állt Dominique eszpresszója — egy sötét doboz arany színű tetővel. Hamburger nem csukta be a szekrényt. Csak nézte. Aztán megfordult és elment.

Vissza a szobába.

Vissza árnyakhoz.

A gyertya még égett.

Hamburger leült a földre, háttal a szobának, szemmel a fal felé. A körhinta forgott, és az árnyak úgy futottak végig a szobán, mint a mozgás karikatúrái. A telefon a padlón továbbra is kéken világított.

2:45.

Az idő nem mozdult. Vagy ki tudja? Talán Hamburger teljesen elvesztette az időérzékét. Ott volt, nézte az árnyakat, és tudta, hogy holnap minden más lesz. Nem feltétlenül jobban. Csak másként. Most 2:45 van, és 2:45-kor tilos döntéseket hozni.

Ezt is tudta.

De a teste helyette döntött.

Az oldalára feküdt, és az arcát a szőnyegre hajtotta. A haja a szemébe lógott. A szőnyeg sötétkék volt, régi, kissé durva. Úgy érezte az arca alatt, mint az egyetlen dolgot a szobában, amelynek semmi emléke nincs. Vagy ebben akart hinni abban a pillanatban.

A szőnyeg alól nézte a gyertyát.

A láng egy sárga pont volt a kék félhomályban.

A körhinta forgott.

Becsukta a szemét.

Egy pillanatra elszunnyadt, és nem tudott róla. A határon volt, ahol a tudat megnyugszik, de nem alszik, ahol az elme épp annyira lazít, hogy elengedje a dolgokat, amelyek egyébként a gallérjánál fogva tartják az embert.

Abban a pillanatban valami megszólalt.

Ha dallam lett volna, talán meg tudta volna jegyezni. Inkább egy hang utáni lecsengés volt – mint amikor megérintesz egy billentyűt, a hang eltűnik, de a rezonancia még egy darabig benne marad a fában, és inkább a mellkasodban érzed, mint a füledben.

Az a hang már azelőtt a szobában volt, hogy Hamburger hallgatózni kezdett volna. Olyan volt, mintha egész idő alatt a csendhez tartozott volna, és ő csak most vette észre.

Egy szó.

Talán egy szó.

Talán több szótag együtt egy olyan nyelven, amelyet nem ismert. Nem volt német, cseh vagy angol. Nem a dokkok jazzzenéje volt, nem rádió és nem a falon átszűrődő szomszédos beszélgetés. Idegen volt, mégis ismerős.

Vroucnopotir.

Lehet, hogy másképp hangzott. Lehet, hogy a szájában másképp rakta össze, mint amikor az ember felébred egy álomból, és a tenyerében tartja az utolsó nedves papírdarabot, amelyen már tűnik el az írás.

Valami mégis megmaradt abból a nyelvén.

Hamburger nem nyitotta ki a szemét.

A hang nem ismétlődött meg. Továbbra is érezte nyomásként a szegycsontja mögött, mint az első lélegzetvételt egy hosszú, levegőtlen időszak után. A teste hamarabb elismerte, semhogy a gondolatok agyonverték volna.

Maradj – mondta az elme.

A test ezt visszautasította.

Nem kelt fel. Nem pakolta össze a bőröndjét. Nem hozott döntést. Csak valami átrendeződött a mellkasában, mint amikor a iránytű tűje hosszú remegés után először megállapodik.

Csend.

Mágnesesség.

Utasítás nélkül.

A hamburger a szőnyegen feküdt. 2:45 volt, a körhinta forgott, a gyertya égett, a szoba olyan meleg volt, ami már nem volt kellemes a bőrnek. És a testben letelepedett egy érzés, amelynek még nem volt neve.

Egy szó, ami csak most született.

Prága mint emlék egy utcáról, egy arcról vagy a kvargli ízéről, amelyet gyerekként utált. Olyan Prága volt ez, mint egy hely, ahonnan egykor elindultak. Most azonban visszahívott. Valami a testben tudta, hol igaz a padló, és hová lehet háttal a falnak dőlni.

A hamburger kinyitotta a szemét.

A gyertya alacsonyabban égett. A körhinta még mindig forgott, lassabban, ahogy a hőség csökkent. A lovak árnyai lassan mozogtak a falon.

Felállt.

Lassan, kezeivel a szőnyegen, mintha arra várna, hogy a szoba újra megdőljön. De a szoba egyenes maradt. A hamburger háttal állt az árnyaknak, az ablak felé fordult, a kinti Hamburg felé, az esős, csendes város felé, amelyet szeretett és még mindig szeret, de most úgy hatott, mint egy üres díszlet az üveg mögött.

A telefon a padlón abbahagyta a világítást.

A kijelző elaludt, és a szoba sötétebb lett. Kint Hamburg narancssárga és csendes maradt.

Hamburger csak állt, és nem csinált semmit.

Csak tudta – szó nélkül, logika nélkül, anélkül, hogy akár elhatározta volna –, hogy ebben a lakásban nem maradhat. Ebben a meleg, fekete-arany lakásban az üres tálcával, Dominique eszpresszójával a szekrényben és a lovacskák árnyékával a falon.

Nem azért, mert Dominique gonosz lett volna.

Egyszerűen csak nem.

A teste tudta. A mellkasában lévő hang megmondta neki, mielőtt még gondolkodhatott volna.

A gyertya halkan serkent és elaludt.

A kanócból még szállt a füst. A füst vékony, fehér fonala a mennyezet felé emelkedett, és feloszlott a sötétben. Hamburger egy darabig nézte, mint azelőtt a kinti autót, amely úgy tűnt el, mint egy piros csík a nedves aszfalton.

Aztán megfordult.

Odal a tálalhoz. A körhinta állt. Kihlűlt, mozdulatlan. A lovacskák és a vonatok nyugalomban. Hamburger a kezébe vette. Egy darabka fém, hideg, az alja kicsit rozsdás.

Vissza tette.

Elindult a folyosóra.

A dzseki a akasztón lógott — az ő dzsekije, sötét, egy kicsit túl nagy, szándékosan véve kicsit nagyobbra, mert a nagyobb dzseki többet rejt, és az emberek így nem bámulnak.

Alatta az akasztó üres volt.

Még néhány órával ezelőtt egy másik dzseki lógott ott.

Hamburger pontosan egyszer nézett rá az üres akasztóra. Aztán levette a saját dzsekijét, és visszasétált a szobába.

Leült az ágyra.

Felvette a telefont a földről.

A kijelző kigyulladt.

3:02.

Hamburger képernyővel lefelé fordította, és a takarón hagyta. Nyújtózkodott. Becsukta a szemét. Nem aludt el azonnal. Feküdt, és hallotta az esőt az ablakon, Hamburgot a hátra mögött, és valahol abban az esőben még mindig csengett az a dolog, a név nélküli hang.

A teste ismerte.

Reggel eljön a reggel.

Bőrönd, vonat és Prága, mint igazi város, meg amúgy is csak egy érzés a mellkasban. Mindez a reggelhez tartozott.

Most 3:02 volt, és Hamburger Hamburgban feküdt egy fekete-arany lakásban, egy szobában, amely lassan sorvadt.

Délután óta először nem volt részeg a teste.

Csak feküdt.

És várta a reggelt.