07.01 VERONIKA – Szürke reggel 14.7., 06:30 – 08:30

14.7.

Az éjszakai felhőszakadás után vékony vízhártya maradt a város bőrén; minden autó áttetsző legyezőkként fröcsköli szét. A levegő hűvösebb, mint amit a nyár megengedne, és a csatornák gőze fehér szalagokat rajzol az ég felé. A korláton lévő cseppek úgy csillognak, mint idegen szépségpöttyök, amiket valaki elfelejtett lemosni. Még a levelek susogása is lágyabbnak, óvatosabbnak tűnik – mintha félne megzavarni azt az új, törékeny csendet.

Polaroid – Veronika, 14/7 Tom; csepp az orrán; ISO 800, 1/125 s. A köd elmosta a torony árnyékát, úgyhogy csak egy lágy folt maradt belőle. A keresőben úgy festett, mintha a félelmet fotóznám, ami fél attól, hogy látszódjon. Amikor a kép megszáradt, finom szemcsézettség maradt rajta – mint amikor a bőr védekezik a hideg ellen.

VERONIKA

Egy szürke reggelre ébredezem. Kint még nem lehet rendesen látni, és az ébresztőóra úgy üvölt, mintha az életéért küzdene. Becsukom a szemem, de tudom, hogy ideje felkelni. Nem akarok. Nem akarok tükörbe nézni és azt az arcot bámulni – a saját arcomat, ami minden egyes nap arra emlékeztet, hogy mennyire hiányzik Tom. Mennyire hiányzik a figyelme.

A telefonomért nyúlok, a hüvelykujjammal fel-le görgetem a képernyőt, de minden olyan üresnek tűnik. Mintha egyetlen üzenet sincsenek nekem szánva. Egyetlen lájk sem a tegnapi edzésről szóló fotón. A többi medencés csaj profilját nézegetem – mindegyiknek van kommentje, szívecskéje, dicsérete. A telefon ismét a párna mellé esik, és ráébredek, hogy el kell kezdenem a napot.

Felkelek, és belepillantok a tükörbe. Felzokogok. Olyan ez, mint egy hajóroncsra nézni, amely egykor büszkén hajózott az óceánon, most meg csupán egy roncs a tengerfenéken. Az arcom tele van sebekkel – az élettől. A szeplőim, amiket utálok. A vörös, göndör hajam, amit nem lehet megzabolázni. Az állam, ami nagyobb, mint a többi csajé. Miért nem nézhetek ki úgy, mint Lúca? Neki mindene megvan – tökéletes test, tökéletes arc, tökéletes pasi. Nekem meg csak Zuzajda jutott, aki most csendben nyüszít a konyhában, mert ki kell mennie, engem meg a csalódásokkal teli újabb nap vár. Egy pillantást vetek a borotvapengére.

„Kelj fel!” – kiáltok át a tesómnak a szomszéd szobába. „Hallod?” Kelletlen nyögése elárulja, hogy még aludna. De ilyen az élet. Mindig olyasmit kell tennünk, amit nem akarunk.

Zuzajda, az én apró chihuahuám az orrával a bokámhoz bújik. Megsimogatom, és összeráncolom a homlokom. Napok óta nincs a formájában – és félek, hogy állatorvosra lesz szüksége. Az öreg ízületei már nem engedik, hogy úgy ugráljon, mint régen, és néha halkan nyüszít, amikor fel akar mászni a kanapéra. Most nincsenek pénztárcabarát tartalékaim egy újabb állatorvosi látogatásra, pont most fizettem ki a nevezési díjat a versenyekre.

Beleburkolózom a kabátomba, és kivezetem a reggeli sétára. A lehűlt levegő élesen hatol a tüdőmbe, és felébreszt az álmosságból. Zuzajda kullog mellettem, a rövid lábai tipegnek a vizes járdán. Azon gondolkodom, hogy ma bírom-e az edzést, miközben róla és a tesómról is gondoskodnom kell. Néha olyan érzésem van, mintha minden lefelé húzna, mint egy bokához kötött golyó. De ezt végig kell csinálnom. Mint mindig.

Amikor hazatérek, a bevásárlószatyrok belevágnak az ujjaimba. Az egyik műanyag füle vékony élként vágódik bele a bőrömbe. A lakás csendje úgy üdvözöl, mint egy régi ismerős, akit már nem is akarok látni. Ez a szemrehányásokkal és a befejezetlen gondolatokkal teli csend.

A reggelit gépiesen készítem el – mint egy robot, aki megjegyezte az egyetlen feladatát. Kenyér, vaj, sonka. Minden nap ugyanaz a rituálé, amit már észre sem veszek. A kávém ma kifolyt a csészéből a leöntéskor, de nincs erőm ezzel foglalkozni.

Az öcsémnek leteszem az ételt az asztalra, gondoskodom Zuzajdáról, és elgondolkodom az életemen. Zuzajda az öreg, fáradt szemeivel néz fel rám, mintha pontosan tudná, mit érzek.

„Több vagyok, mint egy átlagos pasi” – motyogom magamnak keserű mosollyal a kiflimorzsákkal borított konyhapultot nézve. A tenyeremmel letörlöm, és a földre söpröm őket. Ma nincs erőm a takarításra.

Három golyóm van – az erő, hogy kibírjam az egészet körülöttem lévő őrületet, és szilárdan álljak a lábamon, még akkor is, ha legszívesebben csak egy kád forró vízben feküdnék, és ott vágnám fel az ereimet.

De ezt nem tehetem meg. Mert én a Veronika vagyok, három golyóval – és erősnek kell lennem nemcsak magamért, hanem mindannyiunkért itt otthon. Különösen most, hogy a szüleim külföldre utaztak a problémáikat megoldani, és az egyetlen dolog, amim van, a számlán lévő pénz, amit küldenek. Több vagyok, mint egy átlagos pasi – nevetek magamon. Három golyóm van. KI mondhatja ezt el magáról?!

Néha arra gondolok, vajon egyáltalán sejtik-e, hogy bírom ezt itt. A tesómnak segíteni kell a leckével, Zuzajdát meg kell sétáltatni, pedig a régi ízületei már nem úgy szolgálnak, ahogy kellene. És mindezek tetejébe az a hülye Instagram meg az edzőnő, aki állandóan akar tőlem valamit. Időm sincs rendesen kipihenni magam, nemhogy azon gondolkodni, hogy tetszik-e Tom, vagy sem. A kávém már kifolyt a bögréből ma...