05.02 TONY – Zöld pont 11.7. 17:30 – 19:50 között

„Ja, még fejezek be valamit. Gyere csak,” válaszol kis múlva. Megkönnyebbülést érzek. Szükségem van rá, hogy beszélgessek valakivel, és Filip pontosan az az ember, aki mindig meghallgat. Ráadásul a Sapában lévő tetoválóstúdiójának olyan különleges hangulata van, ami megnyugtat. Zsebre vágom a a telefont, és útnak indulok.

A stúdiója fertőtlenítő és tinta illatú, ez a különleges keverék mindig megnyugtat. Figyelem Filipet, amint a koncentráltan az asztalnál ül, ceruzával a kezében, és gondosan rajzol. A mozdulatai precízek, minden vonalnak megvan a maga célja. Amikor beszélek neki a delfinről, amit szeretnék, a szeme úgy csillan fel, mint egy kisfiúnak. Látom bennük a lelkesedés szikráját – pontosan ezért szeretem annyira a munkáját. Mindig képes lelkesedni egy új motívumért.

„Van egy ötletem,” mondja, és felveszi a ceruzát. A keze hihetetlen bizonyossággal mozog a papírokon. Pillanatok múlva megmutatja a tervet – egyszerű, elegáns. Pontosan olyan, amilyennek elképzeltem, de szavakkal nem tudtam volna leírni. „Itt jó helyen lenne,” mutat a lágyékam környékére, mire én kicsit elszégyellem magam, és elvörösödöm. Érzem, hogy felszáll a forróság az arcomba. Furcsa, rendesen nem szoktam szégyenlősködni, de ez egy intim hely, és Filip olyan természetesen beszél róla. Filip nevet, láthatóan nyitott könyvként olvas a zavaromban. A szeme csillog a vidámságtól, de nincs benne semmi gúny.

Besélünk a technikáról, a színekről, az árnyékolásról. Filip lelkes, én is az vagyok. A kezei nyugodtak, miközben előkészíti a tűket. Leveszi a pólóját, és én felfigyelek a saját tetoválásaira. Sötét tinta sávjai húzódnak a karján, mint a folyók, mindegyik minta a saját történetét meséli el. Csodálom a művészetét közvetlenül a bőrén.

„Kész vagy?” – kérdezi.

„Igen,” lehellem, pedig érzem, hogy a szívem a torkombog dobog. A kezem kicsit remeg, de próbálom elrejteni.

A tű megkezdi a munkáját. Különös érzés – a fájdalom és a izgalom keveredik benne. Minden egyes szúrás olyan, mint egy apró elektromos kisülés, amely áthatol a testemen. Filip koncentráltan dolgozik, időnként rám pillant. A tekintete röviden találkozik az enyémmel, mire én visszatartom a lélegzetem. A mozdulatai biztosak, professzionálisak. De van bennük valami több is? A vakmerő reményem. Talán csak bebeszélem magamnak, hogy az ujjai enyhe nyomása a bőrömön valami mást jelent, mint a szokásos ügyfélkezelés.

Ahogy közeledek a Sapa kijáratához, a nap már lassan leereszkedik a horizont felé, én pedig – mintha csak Podoliban lennék, és a medence vizén látnám csillogni a fényvisszaverődéseket. A körülem lévő csend megnyugtató, de a bensőm forrong. Rajtam van az új tetoválás – egy kis delfin, amit a lágyékomra csináltattam –, és örülök neki. Még senki sem tud róla. Kellemes érzés önti el a testemet, még akkor is, ha rejtőzik mögötte egy csepp titokzatosság.

Mindig is a nyugodt típus voltam, de most érzem, ahogy felszökik az adrenalinom. A medence szélén állok, figyelem a lenti csillogó vizet, és jobban, mint valaha, tudom, hogy amint beugrom, nincs visszaút. A szabadság érzése mámorító. Mély levegőt veszek, és megpróbálok arra a technikára összpontosítani, amelyet több száz órán át edzettem. A fejemben ott motoszkál Viktor képe – a sziluettje a vízben, ahogy elegánsan siklik mellettem. Vagy Tom volt az? Este annyira fáradt vagyok, hogy az egyik kép a másik után ugrál a fejemben. Már azt sem tudom, hogy állok-e, megyek-e, vagy véletlenül újra a medencében kötöttem ki.

Lassan a medence széle felé sétálok, és megpróbálom elfojtani a Viktor jelenlétével kapcsolatos gondolatokat. Miért foglalkoztat ez ennyire? Ha eszembe jut a mosolya vagy az a pillantás, amellyel nemrég a gőzfürdőben megérintett, a testem kellemetlen feszültséggel reagál. Különös szorongás ez, amelyet úgy próbálok elhessegetni, mint egy kis pókot az ágy alatt.

Legszívesebben elmennék Mai Lan asszonyhoz kávézni és fagyizni Tommal, nem Viktorral. Milyen szép is lenne így gondtalanul együtt lenni! Képzeletben láttam kettőnket, amint nevetve ülünk az asztalnál, különféle fagyikat kóstolgatunk és sűrített tejes vietnámi kávét kortyolgatunk. A normalitásnak ez az érzése megnyugvással töltött el.

Amikor Viktor arcára gondolok, hideg futkos a hátamon. Érzem a kettőnk közötti kapcsolatot – ez több, mint egyszerű barátság; valami megfoghatatlan és egyben ijesztő dolog. De ott van Tom. Vagy Viktor…? Úgy gondolok rá, mint a természet erejére – hatalmasra és fékezhetetlenre.

A hüvelykujjammal újra végigsimítom a nadrág alatti tetoválás finom vonalát – elrejti a személyiségemnek ezt a részét a külvilág és a saját félelmeim elől. Olyan, mint egy titkos könyv egy olyan történettel, amelyet senki más nem olvashat el.

Gondolatban ismét visszatérek a vízbe, és továbbúszom minden gondtól távol, miközben Viktor személyiségére és a mágneses vonzerejére gondolok. Lazítok a vállaim feszültségén, és a testem vízben zajló ritmusára összpontosítok – minden egyes csapás a medence mélyével járó táncom része.

De mégsem tudom kiverni a fejemből Tomot. Az edzéseken mutatott elszántsága lenyűgöz; a jobbá válásra való vágya arra kényszerít, hogy szembenézzek a saját hibáimmal. Mindig is olyan higgadtan állt a dolgokhoz; nálam jobban tudta olyannak elfogadni a dolgokat amilyenek – gond nélkül.

Ahogy úszom a medence vége felé, rájövök, hogy a víz nemcsak a valóság elől nyújt menekülést, hanem a saját érzelmeim elől is. Feltekintek a medence mennyezetére; látom, ahogy a lámpák fénysugarai apró csillagokként verődnek vissza a vízbe.

Talán fel kellene hívnom Tomot, vagy írnom neki egy üzenetet? Elmenni vele megint kávézni? Milyen érzés lenne megosztani a vidám pillanatokat anélkül, hogy félnénk attól, amit a másik iránt érezünk? A kettőnk közötti kapcsolat szép is lehetne…

De mit fog szólni Viktor? Mi van, ha valami nem várt dolog alakul ki köztünk? Mi van, ha végül szembe kell néznem a saját hangulatingadozásaimmal, az érzelmeimmel – és mi van, ha beleszeretek?

A vízben minden egyes mozdulat olyan – mintha megint a fantáziámba menekülnék –, próbálom elfojtani ezeket a zavaros érzéseket, megszabadulni tőlük, mint a körülöttem lévő utolsó légbuborékoktól…

De így is az igazságfény ragyog fel a fejem felett: meg kell találnunk a módját, hogy kifejezzük az érzéseinket – különben ennek soha sincs vége…

Megállok a Sapa kapujánál, és még egyszer nyelek egyet a képzeletbeli bátorságért, aztán újra belevetem magam az úszás ritmusába… Delirálok. Meg vagyok zavarodva. A Sapa csendesen lüktet, és érzem a hátam mögött.