025.02 VERONIKA – Szürke partok szept. 13-án 13:00 és 16:00 között

A hajamhoz szorítottam a törölközőt, és éreztem, amint a cseppek lecsorognak a hátamon. Még mindig nem vagyok teljesen száraz, pedig már fél órája zuhanyoztam. A hajam, az én átkom – egy sűrű, vörösesbarna felhő, amely sosem szárad meg rendesen.

Martina velem szemben ül, az arca kékes árnyalatú a laptop fényétől. Nyugodtnak, összpontosultnak tűnik, amíg a leforgatott anyagunk káoszában turkál. A videó idősávján piros ütközési jelek ragyognak, mint egy figyelmeztető jel – valami nem működik, valami átfedésben van, valami egyszerűen nem stimmel. A kávéja ott áll mellette, a gőz már rég elillant.

„Kidobjuk a drámai zoomokat, lelassítjuk a légzést” – mondja hirtelen, és az ujjai már tolják is a klipeket. Viktor és Tom, mindketten egy sávban, mintha összetartoznának. Talán összetartoznak.

Bólintok. Ez nemcsak egyezség, ez megkönnyebbülés. Nem akarok drámát. Elég van belőle a való életben.

A kurzor megáll egy jelenet felett, ahol Viktor könnyedén megérinti a korlátot a Evezős-szigetre vezető hídon. Van benne valami… nem tudom. Valami igaz. Az a felvétel pulzál, mintha saját pulzusa lenne. Egy pillanat, amikor Viktor sebezhetőnek, emberinek tűnik. Pózok nélkül.

A telefonom megrezdül a zsebemben. Apa. Világos. Ugyanaz az üzenet, mint mindig: „Boldogulsz?” Három szó, száraz, mint a tapló. Semmi „szia” vagy „hogy vagy”, vagy bármi, ami arra utalna, hogy igazán törődik velem. Az üzenetet bedobom az ignorált dolgok mentális mappájába, ahová való.

Egy másik üzenet, ezúttal Símától. Egy táncoló bulldogról szóló gif és egy fotó ugyanarról a kis hídról, ahol Viktort forgattuk. „A dráma elad,” írta hozzá. Mintha nem tudnám, hogy a dráma elad. Mintha nem lenne tele vele maga az életem.

Megnyomom a hangüzenet gombot: „Nyugtasd le a feedet, különben letiltalak.” Élesebben hangzik, mint akartam, de fáradnak a próbálkozásai, hogy mindent dramatizáljon.

Martina halkan nevet. „Lágy hangon kemény szabályok,” kommentálja, és elmenti a projektet silent_current_1530 néven. Észreveszem, hogy a falon Tony légzésbeosztása lóg – a régi edzésterve. Elkapom a filcet, és az időt ITT-re meg MOST-ra írtam át. Mert ez az összes, amim van. Az összes, amit irányítani tudok.

Az ablakon túl az ereszcsatorna cseppjei ketyegnek, mint az óra. Emlékeztetnek rá, hogy az idő telik, még akkor is, ha néha úgy tűnik, megállt. Martina igazít egyet az utolsó klipen, és mond valamit, ami mint egy mantra hangzik: „A csend egy választás.”

Kilépünk a vágószobából, és érzem, hogy meglep – elégedett vagyok. Minden ellenére. Apa ellen, Zuzajda ellen, Janko ellen, akinek főznöm kell, meg annak ellenére, hogy még mindig annyira fáradt vagyok. Martinával valahogy ráhangolódtunk egymásra, és az elég.

Legalább erre a pillanatra.