024.02 VERONIKA – A feszültség szakad 12.9-én 21:00 – 00:00 között

Nem tudok egy lépést sem tenni hátrafelé. Még a diktafont sem indítom el.

Eszelősként állunk itt azon az átkozott kis hídon. Fejlettem felett egy sirály rikácsol, mintha amiatt szidna minket, hogy egyáltalán eljöttünk. Alattunk a folyó barna, zavaros, tele van ágakkal és a tegnapi vihar mocskával. Olyan víz ez, amelyik még érted is eljön, ha túl messzire hajolsz.

Viktor megcsúszik a vizes deszkákon. Kifordul a bokája vagy mi. Nem kérdezem meg. Senki sem kérdezi meg. Ez az egész pillanat egyetlen nagy hallgatás.

„Hát akkor mit kezdjünk vele?” – buksik ki belőlem, és azonnal megbánom. A szavak úgy lógnak a levegőben, mint a bűz.

Tom ott áll a korlát másik oldalán, a lábai a szélen, és szorongatja azt az érmét. Úgy fest, mintha ugrani akarna. Vagy ledobni. Vagy mindkettő. Nem tudom, melyik ötlet a rosszabb.

Martina mellettem áll, a kezében termoszpoharak, amiket senki sem akar. Csend. Csak a lent folyó folyó zúg, és viszi tovább a maga mocskát.

Tony ott ül a szélén, a lába a levegőben, látom, hogy megdermed a vádlija. Fázik. Hoznia kellett volna zoknit. Egy ilyen hülyeség, és mégis ezen jár az eszem. Mintha ezen múlna bármi is.

Tartom a diktafont, a piros dióda villog. Be van kapcsolva, de nem mondom ki a kérdést. Miféle kérdést lehet egyáltalán feltenni ez után az egész után?

Hogy érzi magát a coming outja után, Tom?

Viktor, milyen érzés az lenni, aki romba döntötte a cseh csapat olimpiai reményét?

Tony, bánja, hogy belekeveredett ebbe?

Az egész egy szar.

Tom meglazítja a láncot. Az érem ráüt a korlát fémére, ez a hang éjszaka visszhangzik majd az álmokban. Egy apró bronzdarab, aminek mindent kellett volna jelentenie, és most semmit sem jelent.

Viktor megérinti a szélét. Nem szabadna. Látom, hogy fájdalom rándul meg a szemében. Biztosan tudja, hogy ezt soha többé nem kaphatja meg. Most már nem.

Tony kifújja a levegőt, és kinyitja az ujjait. A hajgumi, amit egész idő alatt idegesen csavargatott a csuklója köré, belehullik az alatta lévő tócsába. Egy hülye részlet, amire emlékezni fogok.

Pislogok, és a felvevő harap három másodperc csendet. Három másodpercet, ami talán mondana valamit.

Martina először köszörüli meg a torkát, de bármit is akart mondani, az eső zaja elnyeli. Azt akarom, hogy fejezze be. Hogy mondja azt, hogy ennyi elég, hogy indulhatunk. Hogy ez nem egy olyan beszélgetés, amire bárkinek szüksége lenne közülünk.

Hirtelen egy villanás. Fényképezőgép a bokorból. Síma. Az a tehén elárulta magát a saját vakuval. Pontosan látom az arcát – ez egy cikk lesz. Ez lesz a főcím.

Martina azonnal esernyővel takarja el a jelenetet. Késő.

A távolban Tom és Tony a PR-menedzserrel veszekszik. Nem hallom, mit mondanak, a hang az esőn keresztül tompán szól, de a gesztusaik dühtől égnek.

„Nem vagy tartalom” – mondom halkan Viktornak, aki a mellettem áll, és a szemét Tomra szegezi. „Nem vagy valaki sztorija.”

Bólint, de nem tudom, hogy hallott-e.

„Lélegezz,“ súgok. „Lélegezz…“

Előhúzom a telefont, és szimbolikusan lemondom a holnapi PR-megbeszélést. Üzenetet küldök: CSÖND. Minden betű nagy.

Nem hagyhatom, hogy így széttépjék őket. Mintha nem lenne elég, ami már megtörtént.

Kikapcsolom a diktafont. Ezt senki sem fogja hallani.