022.08 TOM – Papírové stěny 11. 9. 05:00 – 12:30 között

A déli nap úgy tűz be a büfé ablakain, mintha csak arra teremtettek volna, hogy izzadságcseppeket csaljon elő a bőrre. Ahogy belépünk ide Viktorral, érzem, amint az ingem a hátamra tapad. Nem szeretem ezt a hőséget. Olyan érzést kelt bennem, mintha be lennék zárva valamibe.

Rögtön észreveszem őket, ahogy belépünk. Tony és Vera hátul ülnek az asztalnál, a fejüket egymáshoz hajtják. Halkan beszélnek, mintha valami titkot osztanának meg egymással. Veronika táskájában a kamerával, ma elő sem vette. Tony papírokat hajtogat maga előtt.

Viktor egyenesen a pulthoz megy, és én utána megyek, pedig valami máshova húz a szívem. Hozzájuk. A behelyem összeszorul egy olyan érzéstől, amit nem tudok teljesen nevén nevezni. Nemcsak féltékenység. Ez valami több.

„Egy dupla eszpresszót, kérem” – mondja Viktor, és a hangja, mint egy kés, vágja át a büfé csendjét. Látom, hogy Tony felkapja a fejét. A tekintetünk egy pillanatra összefonódik.

Veronika rám néz, és az arc kifejezéséből arra következtetek, hogy nem látnak szívesen. Valami lezáratlan maradt köztünk, de erre most nincs idő. Látom, ahogy feláll, pakolja a holmiját, búcsúzik Tonytól. Úgy néz ki, mintha bárhol máshol lenne, csak nem itt velem.

– Szia – bólint felénk, és eltűnik. Rám sem nézett rendesen.

Áttesszük a székünket Viktorral Tonyhoz. Úgy ülök le, hogy rálássak a papírokra, amik előtte vannak. Végigsimítok a tekintetemmel a széleiken, amik belenyomódnak a tenyerébe, majd a mellkasára, ahol a póló alatt kirajzolódnak az izmai. Valami összeszorul bennem. Aggodalom amiatt, hogy mit jelentenek azok a papírok. Meg az a másik érzés is, amit nem akarok magamnak beismerni.

A pult mögötti hangszóróból szólni kezd a Roxette-től az „It Must Have Been Love”. Viktor a zsebébe nyúl, és egy hajgumit tesz az asztalra Tony elé. Egy sima, átlátszó hajgumit.

– Hét kifelé, három befelé, ne felejtsd el – mondja, és látom, hogy Tony enyhén elmosolyodik. Az a hajgumi-érintés kettejük között olyan, mint valami titkos kód. Olyasmi, amit nem értek, de érzem, hogy sokkal intimebb, mint amilyennek látszik.

A pult fölött lévő óra mutatói tizenegyet ütnek. Tony lehunyja a szemét, és kifújja a levegőt. Lassan. Gondolatban számolok vele. Egy, kettő, három… hét. Amikor kinyitja a szemét, észreveszem, hogy a tekintete megváltozott. Olyan volt, mintha valami benne elengedett volna, de ezzel egy időben valami más megerősödött.

Az asztal alatt a lábam véletlenül hozzáér az övéhez. Nem húzom el. Ő sem. Aztán a térdünk Viktor lábához is hozzáér, és mindhárman ott ülünk, a legfinomabb, mégis a leghatalmasabb módon összefonódva. Érzem, hogy hideg futkos a hátamon, pedig a szobában meleg van.

Közöttünk van valami különleges. Barátság, feszültség, vágy – minden egy keverékké összekeverve, amit senki sem tud közülünk megnevezni. És nem tudom, hogy félnem kellene-e, vagy fejest kellene merülnöm az egészbe.