022.05 VERONIKA – Papírfalak szept. 11. 05:00 – 12:30

Ülök az asztalnál a büfében, és a presszókávémat kortyolgatom, pedig itt fojtogatóan meleg van. A nap beleütközik az ablakokba, és aranyszínű fénnyel árasztja el az egész teret, ami szinte kellemetlenül nehéz légkört teremt. A levegő mozdulatlan, átitatódott a klór és a kávé illatával. Tony velem szemben ül, a dossziéból származó papírjai három részre vannak hajtva. Észreveszem, hogy tőlük […]

Egy büfé asztalánál ülök és presszókávét kortyolgatok, pedig itt fojtogatóan meleg van. A nap beleütközik az ablakokba, és aranyló fénnyel önti el az egész teret, ami szinte kellemetlenül nehéz légkört teremt. A levegőtlen, mozdulatlan légkört a klór és a kávé illata meg az áporodott melegség itatja át.

Tony velem szemben ül, a szövetségtől kapott papírjai három részre vannak hajtva. Feltűnik, hogy a tenyere teljesen el van nyomva tőlük. Fáradtnak tűnik, de még mindig szép – az a tökéletes bőre és finoman kiemelkedő arccsontja. Eszembe jut, amit Martina mondott nekem a terápián.

„A csend lehet tér,“ mondom hangosan, és figyelem, hogy a szájának a sarka egy fáradt mosolyra húzódik.

Nem akartam ma forgatni. Nálam a kamera a táskámban, de ma csak lógni jöttem. Ugyanazt a levegőt szívni, mint Tony. Itt lenni.

Aztán megtörténik. Viktor meg Tom belépnek a büfébe, és a pulthoz állnak. Hallom, hogy Viktor dupla eszpresszót rendel – az a hang olyan, mint egy jel, hogy vége a nyugalomnak. Figyelem, hogy Tom észreveszi a Tony előtti papírokat, hogy a szeme átsiklik a mellkasán. Abban a tekintetben egyszerre van jelen aggodalom és féltékenység. Érzem, hogy összehúzódik a gyomrom.

Soha nem éreztem magam teljesen jól Tom jelenlétében. Valószínűleg azzal függ össze, ahogyan egymásra reagálnak Tonyval. Ahogyan szavak nélkül kommunikálnak egymással. Olyan ez, mintha létezne köztük valamilyen kód, amit csak ők értenek.

„Mennem kell,“ mondom Tonynak, és összegyűjtöm a holmimat. Érzem, mennyire hiányzik Zuzajda. Lehetnék most otthon vele, elvihetném egy rövid sétára. Ez az érzés rosszabb, mint minden más.

Amikor elindulok, látom, hogy leülnek az asztalhoz. A pult mögötti rádióból a Roxette „It Must Have Been Love” című száma kezd el szólni.

Még meglátom, ahogy Viktor egy gumiszalagot tesz Tony asztalára.

„Hét ki, három be, ne feledd,“ mondja, és a latex érintése lágyabbnak tűnik, mint azok a szavak. Nem vagyok biztos benne, mit jelent ez, de intimen hangzik. Túlságosan intimen.

Az óra delet mutat. Kint forró levegő csap az arcomba. Még magam előtt látom a képet – három srác az asztalnál, az asztal alatt a lábuk összeér, a szemükben valami olyasmi, amit nem értek. Valami, ami megijeszt, mert annyira intenzív. Barátság, feszültség, vágy.

Valami, amim nekem nincs.