022.02 TONY – Papírfalak szept. 11-én 05:00 – 12:30-kor

Emlékszem arra a hangra – az új linóleum a tornateremben. Mindig megnyugtatott, az a tisztaságillat, az újrakezdés lehetősége. Ma viszont érzem, ahogy remeg a kezem, amikor vezetem a bemelegítést. Az időkkel teli papírlap remeg az ujjaim között.

Ádám feldobja a medicinlabdát, és úgy nevet, mintha semmi sem lenne. Nevetése betölti a tornatermet, még a súlyzók csörgését is elnyomja.

Jirka mellettük írja az ismétléseket, olyan fókuszáltan, mint mindig.

Mára gumiszalagos guggolásokat csinál, és folyamatosan az edző táblagépét bámulja, mintha ott találná meg az univerzum titkát.

És Viktor… Viktor nyújtja a vállát, az a kis gumija folyamatosan csattog a csuklóján. Ritmikusan, mint egy metronóm. Nem tudom levenni róla a szemem.

Aztán ott van Tom. A kötelet hullámoztatja, de érzem, hogy figyel. Nem néz közvetlenül, csak a szeme sarkából, de tudom. Mindig tudom.

„Ne feledjétek a vasárnapi ellenőrző versenyt” – emlékeztet az edző, és szétosztja az időkkel ellátott papírokat. A kezem megint bizonytalan, amikor elvelem az enyémet. A lapon lévő számok hullámzanak a szemem előtt, mint a medence víztükre. A fenébe is, nem tudok koncentrálni.

Lehúzom az izzadságpántot, és hirtelen kiesik a hajgumim. Próbálom megnyugtatni magam, a hét-három légzés, ahogy tanították. Belégzés hétre, kilégzés háromra. Belégzés hétre, kilégzés háromra. Belégzés… a francba, elvesztettem a számolást.

Viktor hozzám hajol, és odanyújtja a kulacsát. Az ujjai egy pillanatra megérintik a csuklómat, és érzem, hogy bizsergés fut végig a gerincemen. Miért éppen ő? Miért most?

Tom látja ezt. Hogy a fenébe ne látná. Elfordítja a fejét, a kapucniját a homlokába húzza. Az egész teste azt üvölti: nem akarom ezt látni. Nem érdekel.

Paff! Az edző sípja véget vet a sorozatnak, de a zúgás a fejemben nem szűnik. A hét-három légzésnek annyi. Felemelem a papírokat, amelyek nehezebbnek tűnnek, mint a mellettem lévő súlyzók.

„A fáradtságot fejben mérik, nem stopperrel” – figyelmeztet az edző, és rám néz.

Elmosolyodom, mintha érteném. Mintha tudnám, mi a fészkes fenék történik velem. De a légzésen, azon az átkozott hét-hármon kívül semmit sem tudok kipréselni magamból.