022.01 TOM – Papírové stěny szept. 11., 05:00 – 12:30

Szept. 11. A hajnal hezitálva érkezik; az utcák nyújtózkodnak, ásítanak, és még félig álomban maradnak. A levegő friss péksütemény és finom fékpor illatú; a csendnek könnyű, lisztes íze van. A villamos megdörren, és reflektorának fénye két egyenlő részre vágja a szürkületet. A város abban a pillanatban vesz egy mély levegőt, és egy pillanatra minden új, mielőtt a nap elkopna. Storyboard — Veronika Részlet: […]

11.9.

A hajnal hezitálva érkezik; az utcák nyújtózkodnak, ásítanak, és még félig álomban maradnak. A levegő friss péksütemény és finom fékpor illatú; a csendnek könnyű, lisztes íze van. A villamos megdörren, és reflektorának fénye két egyenlő részre vágja a szürkületet. A város abban a pillanatban vesz egy mély levegőt, és egy pillanatra minden új, mielőtt a nap elkopna.

Storyboard — Veronika

Részlet: egy tömbön szétfrccsent csepp.

Részlet: kezek szorítanak egy érmét, az ujjak végigsimítanak a peremén.

Üres keret – még nem tudom, mi való oda.
Talán csend.

GRINDR ORBIT (TONY LEUNG) I’m a shadow in your orbit,
A name you’ll never see, Floating in the whispers of a world That’s
not quite me. Your phone lights up, another call, But I stay
in the gray, Waiting for the moment When your world looks my
way. I’m just a step, a glance, a breath, A click away from you.

The distance burns, the silence stirs, What would you say if you
knew?

TOM

Hajnali öt van, és a csend úgy ülepedik le bennem, mint a cement. A konyha olyan csendes, mint egy halatlan akvárium – csak a szűrő pulzál monoton buborékolással. Mindig ugyanaz. Mintha az idő itt megfagyott volna egyetlen pillanatban.

Apu alszik. A légzése olyan halk, hogy néha figyelnem kell, hogy egyáltalán veszi-e a levegőt. Megfogom a vékony csuklóját, és igazítani kezdem a pántot, hogy ne nyomja meg. A fennmaradó éjszakát azzal töltöttem, hogy fel-alá járkáltam a lakásban. Bizseregnek az ujjaim, és sűrű köd van a fejemben. De aludni nem tudok.

Kinyitom a hűtőt – nem egy nagy szám. Egy doboz tej és valami kész pudingok, amiket apu néha megeszik. Szóval szinte semmi. Ráírom a mágneses táblára, hogy „vegyél”, és elgondolkodom, hogy miből is veszem ezt meg.

Újból letöltöttem a Grindrt. Hogy miért, azt tényleg nem tudom. Ez a hülye ikon most az időjárás mellett virít, mintha összetartoznának. Először zivatarok, aztán szopás. Mintha ezzel bizonyítanék magamnak valamit.

A fürdőszobában törölközővel szárítom a hajam, hogy fel ne ébresszem aput. Hajszárítóval gyorsabb lenne, de az a zaj… Igyekszem láthatatlan lenni. Halkan mozogni, mint egy árnyék. Már hozzászoktam.

A mosogató mellett egy indulókártya hever. Reggeli bemelegítő úszás hétkor.

Vedd a levegőt, mondom magamnak. Csak vedd a levegőt.

A szobából apu mormogása hallatszik. Valamit álmában. Összeszorul a mellkasom, mintha valaki markolná a tüdőmet. Szereznem kéne még egy alkalmi munkát. Valamit, ami többet fizet, mint pár műszak a kövezeten. Odamegyek hozzá, és a vállára teszem a kezem. Olyan törékeny. Mennyit is nyomhat? Ötven kilót? Kevesebbet?

Bekapcsolom a kávéfőzőt, ami úgy köpi ki a zaccot, mint mikor egy kötél csattan a víztükrön. A fenébe. Remélem, nem ébredt fel. Összekészítem a táskám – innivaló, törölköző, fürdőruha, tusfürdő, dezodor. Mindent gépiesen, gondolkodás nélkül.

Amikor eljövök a lakásból, érzem, hogy kétszeresen is elárulok mindenkit. Magamat meg a mamát. Ő itt marad egyedül, én meg megyek megint azt csinálni, amit muszáj, nem amit akarok. De hát mi más maradna?