Hogy ez egyszerűen letaglózott

Vagy – talán nem ezért – hanem ennek köszönhetően. Az ok, amiért ezeket a sorokat írom, máshol van.

Az egyik ismerősöm valóban csalódott volt, amikor megtudta, hogy Rajneeshet vettem feleségül, és nem valakit, aki a való világban létezik.

Eszembe juttatott egy ajándékot, amelyet egykor viccből kaptam (vagy talán nem is viccből, hanem abból a tudatlanságból, hogy én ilyesmi után annyira vágyódhatnék) a testvéremtől – egy olyan telefonmakettet ajándékozott nekem, amely valóban úgy nézett ki, mint egy telefon, de csak egy számológép volt. Nagyjából ekkora csalódást élhetett át az ismerősöm.

És ezt sajnáltam. Nem mintha azért éreztem volna sajnálatot, mert ez elvett volna a Rajneesh iránti szeretetemből, hanem azért, mert a másiknak ott nincs nyitott látószöge, hogy az abban az irányban nem nyílik meg neki. Talán azért, mert van valaki mellettük. Ki tudja?

Vagy talán csak én gondolom így.

*

Kezdetben rengeteg elképzelésem volt arról, mit jelent spirituális nevet kapni. És eléggé irigyeltem a spirituális mesternőmet, aki „régi módon” kapta meg az envét. Akkoriban az Osho-hagyományban még úgy kellett kérvényezni a spirituális nevet egy meditációs központban Bhagatnál, aki továbbította a kérést Indiába, a púnai Osho-központba, ahol aztán a szerzetesek összeültek, és visszaküldték azt a nevet, amely meditációban megjelent nekik.

Abban az időben, amikor én írtam Bhagatnak a Shangri-la-ba, ő így válaszolt: „A neveteket most már válasszátok ki magatok,” és küldött egy linket a titkosítás alól feloldott nevek listájához.

Ezt nem vártam.

És aztán jött egy hosszú fázis – a várakozás. Az ember csak akkor jön rá, amíg maga is keresővé nem válik, hogy milyen hosszú út vezet a lelki névhez (már ha az a név nem jön magától, vagy nem tudja azt a nevet valamilyen más módon). Egy dolog tudni, hogy hol válasszon magának nevet az ember, de a másik – időt szánni rá, és – hogyan is választja ki valójában a saját lelki nevét az ember?

Abban az időben, amikor egy taxiban ültem, és az Erzsébet hídon keltem át, papírok voltak a nevekkel a ölemben – és éppen feladtam az egészet, amikor hirtelen előbukkant az elmémből Rajneesh azzal a bizonyos „Pranapati”-val.

És így született meg. Valójában – még valamivel később tudtam meg egyáltalán azt is, hogy hogy kell kiejteni a nevet. Meg sem fordult a fejemben, hogy a J-t nem J-nek, hanem DZS-nek kell olvasni.

Ezt pár nappal később Zoltán Dioszegi magyarázta el nekem egy tévéadás előtt. Neki ugyanis a múltban többek között az indiai adások voltak a felelősségi körébe utalva – és ezért tudta. Volt ugyanis nekik ott egy Rajuk...

Így aztán később megértéssel viseltettem azok iránt, akik egyszerűen sehogy sem akarták kiejteni a nevemet – nem is beszélve arról, hogy megjegyezzék –, ezt már végképp senkinek sem vethetem a szemére.

*

A mesternőmnek (az Usui Shiki Ryoho Reiki hagyományában) vaj volt a füle mögött. Ezt mindig is tudtam. És ezért, amikor egy Indiába vezető lelki utat tervezve felvetette, hogy fel kellene szenteltetnem a nevemet, felkaptam a fejem. Micsoda? Beavatást nyerni egy lelki névbe? Azt hittem, az már megvan.

Hát persze, hogy volt. De miért ne használnám ki, ha már Indiába utazom, egy szent hely – a Bódhi-fa – adta lehetőséget, ahol maga a Buddha is megvilágosodott (igen, tudom – ez nem pontosan az a fa, legalábbis azt mondják, már csak egy töredéke).

A spirituális nevem felavatásáról sok elképzelésem volt (mint mindenről a spirituális világban), és a valóság (ha a meditáció valódi jelenségét így lehet leírni) annyira eltérő volt, és a várakozásaim tartalmát annyira felülmúló, hogy az egyszerűen padlóra küldött.