XII

A legjobban az lep meg,
hogy abban a univerzumban, amelyben együtt voltunk,
semmilyen más univerzum nem létezett.
Az összes lehetséges irány
néhány hónapra sűrűsödött össze
egyetlen valóságba.
Olyan helyekről jöttél,
melyek előtte nem szerepeltek a térképemen,
és valahányszor megjelentél az ajtóban,
a távolság megszűnt a tér tulajdonsága lenni.
Nem volt ok más eget keresni.
Csak a távozásod után
nyílt meg újra a univerzum.
Nem robbanással.
Olyan halkan,
hogy először azt hittem,
csak huzat van
a szobában.
Egy vékony fátyolon át most látom
az életet, amely itt volt előtted.
Ugyanolyan utcák.
Ugyanolyan állomások.
Ugyanazok az ajtók.
De a fény más szögből érkezik.
Lehet, hogy nem tértem vissza.
Lehet, hogy csak a világ
késleltetett képét figyelem,
amely közben már megszűnt.
Ezen a címen még aláírtam
öt keringést a Nap körül.
A papír lever a fiókban
mint egy pályaszámítás,
mely egyelőre változatlannak tűnik.
Az éjszakában azonban megnyílnak előttem
névtelen térképek.
A szélükön kezdődnek azok a helyek,
amelyeknek az ideje velem
még nem egyidejű.
Lehet, hogy valahol már létezik egy reggel,
amelybe eddig még nem keltem fel.
Szoba,
amelyben még nem nyitottam ki az ablakot.
Út,
amely ekkor még abból a pontból
falnak tűnik.
Mi van, ha csak azért maradok,
hogy az eltávozásom
még nem lépett be ebbe az időbe?
Mi van, ha a mostom határán túl
már mozog valami felém,
ugyanolyan valóságos, mint én,
csak olyan távoli,
hogy egymásról még
nem tudhatunk?
Lehet, hogy nincsenek minden ajtok zárva.
Lehet, hogy a fényük
csak még nem ért el hozzám.