MAGYARÁZAT

Kiesett nekem a neo-szannjászinok névsorából.

Aki „teljességében akarja élni az életet, de egy abszolút állapottal, feltétel nélküli állapottal: és ez az állapot a tudatosság, a meditáció”, ahogyan Osho leírja a szannjászint. Osho azt is elmagyarázza: „A szannjászinok mozgalma nem az enyém. Nem is a tiéd. Itt volt, amikor én nem voltam itt. A szannjászinok mozgalma egyszerűen az igazságkeresők mozgalmát jelenti. És ők mindig is itt voltak.” Idézet a következő weboldalról: neosannyas.org Az idézeteket fordította Rajneesh Pranapati.

 

Az orromnál fogva tartottak ekkoriban a randioldalak…

Akkoriban leginkább a PlanetRomeo (korábban GayRomeo), a Grindr (fordításban daráló – és azt mondanám, találó elnevezés). Voltak más, többé-kevésbé sikeres appok is, mint a Hornet (inkább mint egy meleg Facebook), a Growlr (medvéknek), de mindegyik elvben ugyanúgy működött. A PlanetRomeo azonban különösen ügyelt arra, hogy kiszűrje a felhasználókat. Nincs kifogásom a szűrés ellen, de az adott alkalmazás felhasználója tudhatná ezt előre – nehogy később hülyének érezze magát.

Én több mint öt évig voltam hülye. A meleg közösségben 5 év átváltva olyan, mint egy normális ember 20 éve. Ez olyan, mint a kutya életkorának számítása.

 

Csak valahol az Adrián, a tengerparton esett le, hogy ez amiatt van, mert nincs előfizetésem a randioldalakra…

Valószínűleg valamilyen bokorban egy rovinji meleg strandon, vagy a Červaron lehetett, amikor valaki megmutatta, hogy ő bizony online van, szóval miért is nem látom. Erről a férfiak egész sora jut eszembe, szó szerint egy plejád, akikről itt a könyvben nem írok, és a gyűrű titkának a részei.

 

Ahogy valaki beskatulyázott és megcímkézett engem a randioldalon, később úgy is viselkedett…

A randioldalon a Sajnálom, nem érdekel és a Jó kis fasz közötti skálán kaphatsz címkét. A Sajnálom, nem érdekel címkét elég válogatott módon tapasztaltam meg a budapesti AlterEgo klubban a Dessewffy utca-n, egy nadrágtartós fiúcskától.

 

Az érzelmi élet – a gazdag érzelműből – sok, ujjhúzással történő elutasításra zsugorodott össze…

Hol van már az az idő, amikor elmentem randizni egy költővel, mert tetszett a verse, ő meg csodálta az enyémet. Még Budapesten talán, kávézni velem jött Forrest, mert a profilomon jobban kimerítve írtam a kedvteléseimről – ő meg a profilok szövegeinek szenvedélyes olvasója volt. Meg kell hagyni, napjainkban nem is olyan nehéz valakit összefüggő szöveggel lenyűgözni egy randioldalon, ha a másik tud olvasni, és ha a randioldal lehetővé teszi, hogy 250 karakternél többet adjunk meg, ami legfeljebb a pénisz méretéről és szélességéről szóló adatok beírására elég.

 

Az egyik szomszédom a környékemről még ugyanezt felajánlotta egy doboz cigiért.

Nem emlékszem, hogy fiatalkoromban bárkinek is pénzt kértem volna a szexért. Én szerelemből dohányoztam. Hát nem voltam hülye?

 

Míg én hiába próbálkoztam kapcsolatot teremteni (még egy idegen ősidők beli civilizációval is nagyobb sikerrel jártam volna, mint a Föld bolygón született melegekkel), Rajneesh is ugyanezzel próbálkozott.

Az az igazság, hogy 39 évesen felfedeztem egy dél-koreai randiappot, ahol több üzenetet kaptam, mint az utóbbi tíz évben a PlanetRomeón és a Grindron együttvéve. Ezenkívül mindenkit jobban érdekelt, hány nyelvet beszélek, milyen a végzettségem (tipikusan dél-koreai módon), mint hogy mekkora a faszom. Ugyanígy a profilokban ezek az információk magasan felülmúltak mindent – és a szexuális utalás minden jelét perverznek bélyegezték. Attól, ami nálunk folyik, nem lennének jól.

 

Vagy az a pillanat, amikor Szűz Mária kezdett nekem énekelni, hogy erőt adjon a folytatáshoz a vereségeim után, amelyek – nos, valahogy összezsugorítottak.

Szűz Mária 2014-ben jelent meg nekem álmomban, amikor meglátogattam Naveena Sambodhit, Kranti nővérét, a morvaországi Holešovban. Biztosan szerepet játszott benne egy máriás zarándokhely, a Szent Hostýn meglátogatása. Az éneke feltámasztott a mélyből, és segített elindulnom egy új életbe.

 

Amíg Rajneesh – ő volt az első, aki a nászéjszakánk alatt a fülembe súgta: Toníno, Toníno, Toníno, ahogy a telefonkagylón keresztül Elio mondta Olivernek a saját nevén.

Valójában Rajneesh a nevemen szólított – de az megszólításunkban valami hasonló volt Elia és Oliver névváltásához. Nyilván abban a szeretetben, amelyet egymás iránt tápláltunk.

 

Toníno Rajé, és Raj Tonínóé.

Rajneeshnek soha nem mondtam, hogy Raj, egészen addig a napig, amíg igent nem mondtam neki.

 

Ha jobban belegondolok – ennek még előzményei voltak, mégpedig két fontos esküvő – az édesanyám esküvője és az édesapám esküvője.

Anyukám, Jana Fajxová 2019 őszén titkos esküvőn ment feleségül Jiří Ryglhez. Apukám, Bohumír Fajx pedig 2020 nyarán a Kumburk vár romjainál vette el Alenka Mertlíková-t.

 

Magam részéről nyugodtan kijelenthetem, hogy okostelefonom csak valahogy 2013 után volt.

2012 karácsonyán a legjobb barátom, Benjamin Chan Chi Wai és a felesége, Queenie Pang esküvőjén ülök a hongkongi Shangri-la szállodában – egy kerek asztalnál Krantival és sok olyan esküvői vendéggel, akiknek nem is ismerem a nevét –, és én voltam az utolsó, akinek még nyomógombos telefonja volt. Nem mintha elleneztem volna a technológiát, de egyszerűen soha nem volt rá pénzem.

 

Ezt néhány nappal később Zoltán Dioszegi magyarázta el nekem a tévéadás előtt.

2009 és 2014 között a Telemedia InteracTv cégnél dolgoztam, amelynek az európai központja Budapesten volt. Többek között volt egy irodája akkoriban Indiában, valamint Brazíliában is, ha jól emlékszem, São Paulóban. Zoltán Dioszegi volt a cseh szekció főnöke mind az Eso.tv-nél, mind a Call.tv (mindkét formátumot kipróbáltam).

 

Maga az indiai utazás külön fejezetet érdemel.

Krantival együtt 2013 februárjában indultunk Indiába.

 

És én éjszaka Kasmírban kóboroltam, és ott találkoztam egy nővel – az előző életbeli feleségemmel.

Akkor még azt hittem, hogy az Kranti, de mára már tudom, hogy Raj hívott engem.

 

Szóval az a pillanat, amikor Rajneesh veszekedett a szrinagari repülőtéren…

Ami az említett faanyaghiányt illeti – Delhin keresztül, közvetítőn keresztül volt kifizetve a fűtés az egész tartózkodásunkra. A tűzifa talán még az aranynál is értékesebb volt. A Dal-tó körüli fák olyankor inkább karmokra hasonlítottak – valamilyen mezítelen, ujjfosztott kezekre.

Ez a nyolc órán át tartó pillanat az életem felejthetetlen élményei közé tartozik.

Egy indiai nő, akiből csak a félhomályos csarnokba világító dühös szemekre és a géppuskára emlékszem, amellyel úgy hadonászott felém, ahogy én hajdanán a légycsapóval a nagymamámnál Volavecben, hangosan és válogatott szavakkal oktatott ki az angol tudásomról. Azóta előszeretettel mondom, hogy czenghlisül beszélek – még ha legyünk őszinték –, az ő angolságának volt egy bizonyos – hogy is mondjam – himalájai nyolcezres jellege.

 

Ugyan már, mit számít az, hogy a vonat este nyolckor indult Delhiből…

A kasmíri egyhetes tartózkodásnak megvolt a maga gyakorlati oldala. Nemcsak azért, hogy az utazási hasmenést nyugalomban éljük át egy lakóhajon (Peches módon ez egy héttel később Váránasiban történt meg), hanem mert vártuk is azt a vonatjáratot.

Indiában ugyanis léteznek utazási kvóták a jegyekre, amelyekért egy-két héttel előre sorba áll az ember attól függően, hogy hova és mikor utazik. Mi Krantival együtt vettük meg a vonatjegyeket az egész kéthónapos indiai tartózkodásunkra, még abkal a kockázattal is, hogy az utazás egyes részeit lemondjuk, és valahol maradunk (ami később éppen Bodh-Gájában történt meg, ahol úgy döntöttünk, hogy a tartózkodásunk végéért ott maradunk). Ezért is szólt az egész dráma az új-delhi repülőgép indulási ideje körül.

 

Szóval az ilyen helyzetek – beleértve Váránaszi drámai megérkezését is, amikor az indiaiak összeverték az egyik embert, aki ránk várt – majd utána a helyébe léptek.

Valójában több mint húszan voltak azok az indiaiak, körbevettek minket, őrülten ordibáltak velünk – és a szerencsétlen indiai, aki valóban ránk várt, odébb feküdt a vérben. Nem ok nélkül kötöttem Kranti lelkére, hogy ne változtassunk a terveken útközben, ahogy az szokása volt – és ez volt az egyik olyan eset, amikor improvizálni akart, és megváltoztatni a szállást –, amivel meghiúsult az eredetileg megbeszélt fuvarunk.

Számtalan ilyen figyelmeztetést olvashat az ember a Lonely Planet útikönyvében, ahol a legijesztőbb az egészben az, hogy az utolsó szóig a tiszta igazság.

 

Imádtam Martina Delišová színésznőt, aki egykor a prágai színházak deszkáit díszítette…

Színészi karrierjét a jihlavai Horácky divadlóban kezdte. 1996-ban szerződést fogadott el a Divadlo ABC-ben, ahol öt évadon át Milan Schejbal rendezésében játszott – magam csak Violaként láttam a Vízkereszt, vagy amit akartok-ban –, majd később a már említett Szunyecska meséje című előadásban a Damúza pince-stúdiójában a Řetězová utca 10. alatt – aztán még egyszer Federico García Lorca Yerma című darabjában, ahol Yermát alakította – és ismét találkozott a színpadon Věra Kubánkovával, aki már tiszteletreméltó korában úgy táncolt az előadásban, mintha az életéért küzdene.

Martina Longinovval még egyszer találkoztam, amikor meglátogatott Oslovicéban.

Věra Kubánkovával többször is találkoztam (még sok évvel a Babička című film forgatása után is). Sokat dohányoztunk együtt, egészen addig, amíg a lakásában már nem lehetett látni a festményeket – De szemtelenek vagyunk, mondta –, és a Babička forgatásán egyszer egy fiatal filmesekből álló körben egy jointból is belekortyolt, amit, mint mondta, a halála után nyugodtan elmondhatok – szóval Věruška, üdvözlöm a mennybe!

 

És éppen Elió apjának a záróbeszéde az, ami porrá zúzza Rajneesh törékeny csontjait – egy beszéd arról, hogy bizonyos korban már senki sem vet rád egy pillantást sem, és nem akarja simogatni a testedet…

Lehetne mondani, hogy Toníno itt Rajneesh-ről ír, aki nincs elkülönülve – vagyis Rajneesh és Toníno ugyanaz az ember.

 

Kranti vigasztalása sem tudta megállítani a keserves sírásomat. Mennyi minden ment el – egyetlen gyűrűvel –, amely soha többé nem lett meg, és könnyen lehet, hogy most, sok év elteltével, amikor már más lakik Oslovicén – belebotlik a legvalószínűtlenebb teremtmény, akit csak el lehet képzelni. Egy hobbit.

Kranti Niritya – spirituális tanító, aki hosszú éveken át vezette az oslovicei meditációs központot, ahová felnőttkoromban járni kezdtem, hogy megtaláljam önmagamat. Kranti Niritya a mesterem az Usui Shiki Ryoho Reiki hagyományában, és én magam személyesen átadtam az életemet neki, hogy sok éven át meríthessek a bölcsességéből és tapasztalatából.

Hobbit – ki ne ismerné A Gyűrűk Urát?

 

A budapesti éjszakáknál sötétebb könnyek.

Bevallom Marina Cvetajeva verseinek plágiumát, aki ugyanígy ellopta azokat Szonyecska Holidaytől.

„És tudja, Szonyecska, hogy ezt egyszer el fogom lopni magától, és belefogom a versekbe? Mert ez rendkívüli, teljesen pontos és...“
„Ó, vegye csak, Marina! Vegyen mindent, amit csak akar.“

A Martinához fűződő szerelmem örökségéhez való hűségből többször is elkövettem ezt a bűntettet.

Abban az órában, melyben hátranézett
(szilfák kendői intettek a lejtőn)
drága testvérem utoljára utánam,
a k ö n n y e i m n a g y o b b a k v o l t a k , m i n t a s z e m e i m .

Két idézet a Vyznání na dálku című könyvből – Marina Cvetajeva, Votobia Kiadó, 1997

 

Ahogy feltűnt a Napernyő a Moulin Mort fölött,
Ugyanígy távozott. S ismét árnyak borulnak az egész Darre-ra.
Annyi maradt a fejemben, semmi más, mint fenyegető
Töredékek, s ki tudja, mi állt még a versekben?

Ház a patak partján? Túl hétköznapi név egy Rajneesh számára. A Souši malom épülete jobb elnevezést érdemelt – Halál Malom. A koberovi Vendeta Villa után, ahol gyermekkoromat töltöttem, a Halál Malom volt a második otthonom – Moulin Mort azért, mert szerettem a Moulin Rouge című filmet. A halál szó a német Darre szóra utalt (Szárítás – Souš – a Jizera-hegységben lévő víztározó és az egész vidék elnevezése).

 

Talán csak annyi, hogy a Moulin Mort lányai a kezükbe sírnak,
És hogy a gát vitorlái rég abbahagyták a feszülést.
Ennyi égett bele a prosecki katakombák emlékezetébe,
Legyen ez is bizonyíték, és a tévelygőknek egy vezérfonal.

Sorok, amelyek az Öregember öléből való lányra utalnak. A lány, aki elvitt a proseki katakombákba, és ott hagyott bolyongani. Talán azért büntetett, mert nem retorzóztam a szerelmét? Nevetett rajtam, amiért annyira megijedtem, hogy nem találom az utat kifelé a világosságra.

 

Razvan N. romániai volt, és csak egyetlen tévés adásom volt vele.

A Telemedia InteracTV-nél eltöltött teljes időszakom alatt több mint 1000 óra élő adás volt a hátam mögött, akár jós, akár műsorvezető szerepében Call.tv – ez idő alatt több mint ötven szerkesztővel dolgoztam együtt a világ minden tájáról – a svéd Ildiko Héricstől, a magyar Beáta Cservaktól, Merdzsány Bujtástól, Simona Fazekas Szakszontól és Adam Fazekastól, Erika Szabótól, a horvát Jelena Cufartól, Tina Tomulictól, Dijana Nikolićtól, a szlovák Katarína Adamicétől, Jaroslava Szalaiovától, Peter Kazántól, a román Raluca Andreea Ghiurcától egészen egy izraeli szerkesztőig, akinek a nevére most nem emlékszem, és sok másvalakivel.

A Telemedia InteracTV-vel való sokéves együttműködés számos kollégát, barátot, szerelmet hozott nekem. Hiszen hány technikus, sminkes, gyártásvezető, jós, műsorvezető dolgozott a cégnél az évek során – több száz!

Legyen bárilyen is a tapasztalatom ezzel a munkával kapcsolatban (hiszen a érmének is két oldala van), az életrajzom elválaszthatatlan része.

 

Így vagy úgy, de ebből születtek a Lanovky, a Mostáři és a Vojáci v Luciánovi, és kiterjesztve az ArtFork – a viszonzatlan szerelem soha véget nem érő láncolata.

A Lucián z deštného pralesa Feklespír című mesekönyv és a Fíckej detektiv ArtFork című sci-fi a két könyvem, amelyeket Lucián karaktere köt össze.

 

„Tu es ma coccinelle rouge,” szokta volt mondani nekem...

„Te vagy az én piros katicabogaram,” szokta volt mondani nekem…

 

Ha a „régi stílusú” életemet nem adtam volna át a mesternőm kezébe – úgy, ahogyan azt régen csinálták…

Gutei zen mester levágta tanítványa ujját, amikor az utánozta a feltartott ujját, miközben a zenről beszélgetett. Ekido japán mester egy bottal fejbe vágta a tanítványát, amíg meg nem halt, mert elveszítette a figyelmét, és abban a pillanatban, egy másodperccel a halála előtt megvilágosodott. Másrészt Sibli, Manszúr al-Halládzs tanítványa csak akkor ébredt fel, amikor Manszúrt szörnyű módon meggyilkolták. Élve vágták le a lábait, kezeit, tépték ki a nyelvét, vájták ki a szemeit – és még mindig élt. Sibli egy rózsát dobott rá, miközben a többiek kövekkel dobálóztak – és az a rózsa lett a szimbóluma a mesterétől kapott utolsó leckének – a félelem, amit érzett – a kompromisszum, amit kötött – a Mester üres szemeivel sírva fakadt fölötte – és így vezette el Siblit a megvilágosodáshoz.

A mester és a tanítvány kapcsolata – ebben egyenrangú. Az egyik a másik kezébe helyezi az életét. És ezzel a tudattal „mentem el Krantihoz” tanulni. Ez volt az oka a „vak” odaadásomnak, amiért sokan elítéltek.

Még sok évvel később is Hanka Kastelicová arról mesél nekem, hogyan befolyásolják a spirituális nők a férfiakat, és csavarják őket az ujjuk köré – és ezzel arra utalt, hogy „szerelmes” voltam Krantiba. Miközben a iránta érzett szerelmem a spirituális odaadásból fakadt, nem pedig ifjúkori meggondolatlanságból. Számomra ez egy spirituális lépés volt, kötelezettségvállalás. Ezáltal minden „rosszaság” „személyes átalakulássá” vált.

Ma az a divat, hogy mindenkit hamis gurunak neveznek. Ez azonban arra mutat rá, hogy aki ezt mondja, semmit sem tud a tanítvány és a mester kapcsolatáról – valamint egy ilyen kapcsolat értelméről.

 

Hányszor szaladtam izgatottan gyermekkoromban az iskolából hazatérve az F44 jelzésű zöld postaládához, hogy megnézzem, nincs-e benne levél véletlenül Benjamintól.

Koberovyban, ahol laktam, a postát nem hordták ki a házakhoz, hanem a helyi bolt falán lévő postaládákhoz. A mi ladánk az f44 jelölést viselte.

 

IMPITOYABLE – ALLÉCHER MARTINA

Moisson
de vie
corsage
paralysie
– szemfestéktartó

embarrasé
pleure
ssupplice et frisson

Qu´est-ce que vous faites, Belle?

Martine – szép asszony
Aleš – írisz és feketerigó
– ragyogás, de nem a tiéd
– hátrány

Aleš hervadása
Allécher Martina.

Az egész vers arra a hasonlóságra épült (és bukott el), ahogyan az akkori nevem, az Aleš és az Allécher szó hangzott. Az – éclat, mais c´est non pas le tien nyelvtanilag helytelen. És ráadásul több egyéb pontatlanság is ki van itt javítva.

IRGALMATLAN – CSÁCSUK MEG MARTINÁT
(Gabriela Chalupská fordításában és átdolgozásában)

Sklizeň života
mellényke
bénulás
– sminkesdoboz

zavarban
könnyek
gyötrelem ésborzongás

Mit csinál, Szépség?

Martina – gyönyörű nő
Aleš – nőszirom és feketerigó
– repedés, de nem a tiéd
– sérelem

Aleš hervadása
Elcsábítani Martinát.

Egyszerűbb lenne helyrehozni a versben, és úgy tenni, mintha sosem követtem volna el ilyen hibákat. De ez nem a tökéletesség ünneplése. Milyen vallomás lenne a szerelemről, ha szépíteném a saját képemet?

És ha Rajneesh képét próbálnám szépíteni?

Ha van itt valamilyen tökéletlenség, ragyogjon csak. A tanúm az esküvőmön – és a saját éber figyelmem volt a tanúm – azt mondta, hogy Rajneesh az összes tökéletlenségemmel együtt vesz feleségül. És ugyanúgy én is feleségül veszem őt.

A szerelmünk iránti hűség kifejezése az, hogy miközben ezeket a sorokat írom, őszinte vagyok, és ismét csak őszinte.

Miért is írnám különben ezt a könyvet?

Ez az én szerelmi vallomásom Rajneeshnek. Ez a bűnbánatom. Ez a házassági kötelék elfogadása. Ez a házassági fogadalmam.

Bár a házassági eskünket Rajneesh-sel a lakásom konyhájában, egy zöld fa alatt tettük le.

Az egész lakásom fákra van festve, de ez az ősök zónájában van, és az édesanyám meg mindazok is megszerették, akik valaha hozzám jöttek látogatóba. A lombkorona tetejéről kisangyalokként repülnek el a levelek.

Talán azt kellene írnom – ez a közös vallomásunk. Mióta hozzászegődtem Rajneesh-hez – és ez 2020. 11. 6-án történt –, többes számban beszélek magunkról: Elmentünk sétálni. TV-t néztünk.

2020. 11. 10-e van, és észreveszem, hogy az esküvői meghívónkon – amelyen a 2020. 11. 11-i dátum szerepel – szóval azt jelzem, hogy abban az időben valószínűleg befejezem ezt a Rajneesh-ről szóló értekezést. Néhány sor van még hátra – és világos, hogy ezzel beteljesül a házassági eskünk.

Szóval mikor vette el Rajneesh Tonínt? Mondjuk úgy, hogy ez valóban november 6-án történt. Az esküvőmön apu kísért be – és ez számít.

 

Pan a főhőse az önámításról szóló Boy of cum című kötetemnek.

Boy of cum – magyarul Geci-fiú.

 

ugyanúgy, ahogy Saba Riazi iráni filmrendezőnővel is megismertem egymást…

Saba Riazi egy iráni filmkészítő, író és művész. Teheránban született.

Ő rendezte A szél fúj az utcámon (2011) című rövidfilmet egy teheráni lányról, aki a véletlen folytán fejkendő nélkül kerül az utcára. A filmet a Sundance Filmfesztiválon díjazták. A harmincas éveiben járó Maryam a Fagylalt (2018) című film hősnője. Az életkörülményei miatt kénytelen a nagymamájához költözni. A film az élőszereplős játékot és az animációt ötvözi.

Elsőként a 2005-ös Da Capo (D.C.) című művét láttam, akkor Saba visszajelzést kért tőlem, mivel – ahogy a levelében írta – a saját filmes nyelvét kereste.

Saba New Yorkba költözött, de az életét megnehezítette Donald Trump a bevándorlási politikájával – folyamatosan a tanulmányaival, a munkájával és a hazatéréssel kapcsolatos bizonytalanságait vitattuk meg.

New Yorkban film- és televíziós produkciót tanult a Tisch School of the Arts intézményben, valamint kreatív írást a CUNY´s Queens College-on.

Jelenleg a New York-i Queensben él, ahol tanárként, valamint film- és kreatívírás-professzorként dolgozik. Nemrégiben díjat kapott Mahsa Mohebali „Milování v poznámkách pod čarou” című könyvének fordításáért.