VII

Utolsó találkozásunk
egy májusi séta volt
ahhoz a helyhez, ahol Amálka fekszik.
A dombján ültünk
egy fa alatt.
Az éjszaka már sötét volt
és mi csókolóztunk
egy olyan test felett,
amelyet egykor
másfajta szerelemmel szerettem.
Alattunk a halál.
Közöttünk még élet.
És mindenütt békák.
Soha korábban nem hallottam őket
olyan hangosan brekegni.
Minden egyes hangjuk
úgy robbant fel a nádasban,
mint egy szupernóva.
Egyik a másik után.
Az egész univerzum körülöttünk
elveszett a zajban,
és mi észre sem vettük,
hogy vészünk el vele.
Búcsúzás volt?
Vagy csak az éjszaka
nem tudott túlharsogni minket?
Nem tudom, melyik csók
volt az utolsó.
Nem tudom, hogy akkor
még közelebb jöttél-e,
vagy már sülyedt a horizont mögé,
ahonnan a fény nem tér vissza.
Ha tudtam volna,
hogy többé már nem thevlek,
másképp csókoltalak volna?
Hosszabban tartottalak volna?
Vagy nem történt volna semmi
azon kívül,
hogy minden egyes békarobbanáskor
megszámoljam,
hány csillagunk maradt még?
A fa alatt feküdt Amálka.
Mellettem még te ültél.
És én nem tudtam,
hogy amint elmegyünk innentől,
már azon a helyen leszek
kettőt eltemetni.