Bár kértük volna viszonzásul jóságukat

Hogy visszatérjek az első szerelmekhez – nem hagyhatom ki az első titkos szerelmemet. Egy olyan szerelmet, amely sosem jutott tovább az erkélynél, amelyről a nyírfák koronáját néztem egy ügyetlen első szeretkezés után. Ez a Holdas és Napos története – egy olyan időkből való történet, amikor magam előtt is titkoltam – hogy is állok ezzel – és így ez a történet nem is végződhetett volna másképp.

ESTÉLEDIK A MOULIN MORT FELETT
(EPILÓGUS – ALKONY)

Ahogy feltűnt a Napernyő a Moulin Mort fölött,
Ugyanígy távozott. S ismét árnyak borulnak az egész Darre-ra.
Annyi maradt a fejemben, semmi más, mint fenyegető
Töredékek, s ki tudja, mi állt még a versekben?

Talán csak annyi, hogy a Moulin Mort lányai a kezükbe sírnak,
És hogy a gát vitorlái rég abbahagyták a feszülést.
Ennyi égett bele a prosecki katakombák emlékezetébe,
Legyen ez is a bizonyíték, s a tévelygőknek a zsinór.

Így bocsáss meg a rakoncátlan Napnak,
Hiszen én magam, a Holdkísérő is, tovább szeretem őt.
Hagyján, így ment el. Visszatér újra, az érzésem
Vezeti majd a sötéten át, s új nap virrad fel bennünk!

2002. 1. 29., 00:05, Písek – Dům Hrůzy

Amikor ma elolvasom ezeket a sorokat, elmosolyodom az intellektualizmus iránti vágyamon (sosem voltam értelmiségi, és a soraim ezt mindig is bizonyították, bárhogy is igyekeztem elrejteni ezt a tényt). Valószínűleg abból fakad, hogy gyermekkoromat Volavecben töltöttem Turnov mellett, ahol cseresznyét ettem a kertben, kukoricát fosztottam, málnát szedtem, burgonyát gyomlaltam, trágyát hordtam ki (ó, az a trágya az emlékekben olyan sokszor visszatér), szalmát ráztam ki a csizmámból „az ólba“.

Azt mondják, hogy az embert a gyermekkora formálja – engem egyre nagyobb életmódbeli restségre formált. Nem emlékszem olyanra, hogy nagymamánál és nagypapánál Volavecben valaha ne lett volna mit csinálni – mindig akadt dolog: nyáron füvet nyírni, szénát gyűjteni a háztól egészen Křídloig, összerakni, a szellőztetővel befújni a padlásra, aztán mentünk szénáért Tatobitybe – egy gyerek szemszögéből nézve egy végtelennek tűnő tábla lekaszálása. Nagymama mindig készített teát az alumínium termoszba, még emlékszem arra a dugós menetre, ami teljesen be volt feketedve a teától, beleértve a csőrt is.

Ugyanígy emlékszem a nagymama sütötte süteményekre – morzsával a tetejükön. És emellett még arra is jutott ideje, hogy főzzön – halvány gőzöm sincs, mikor csinálta –, de a szénánál, a krumplinál, a kukoricánál, a burgonyánál ott volt mindig, sőt még tízóraikat is hordott – valószínűleg sokat segített neki anyukám –, és hát – a munkaévekre összegyűlt a népes család, unokatestvérek, és persze én meg a tesóm.

Nagypapa meg minden vasárnap eljárt a tatobityi templomba – és csak amikor már nagyobb lettem, értettem meg, hogy a pap, aki ott szónokolt, hogyan befolyásolta azt, amiről a családban beszéltek vagy nem beszéltek. Azon az utolsó éjféli misén, amelyen nagypapával voltam felnőtt fejjel, mindez világossá vált számomra.

Még az édesanyám is mesélte, hogy nem emlékszik olyanra, hogy hozzá jöhetett volna látogatóba egy barátnője – és ha mégis, akkor vele együtt kellett dolgoznia a mezőn. Sőt, amikor körülbelül huszonöt éves koromban a píseki szerelmem kísért el Volavecbe (Lili adta a nevet a PNVNY című könyvem szereplőjének) – kénytelen volt velem együtt krumplit szedni a földön. Abban az időben azonban a nagyszülőknek már fogyóban voltak az életerői – és a föld sem volt olyan nagy – inkább csak a régi idők visszhangja volt már.

A nagyszülők egész életükben dolgoztak – és talán csak egyszer voltak nyaralni Kubában, és az micsoda esemény volt! Nem emlékszem, hogy bárhol máshol jártak volna azután.

És így, amikor az első elmosódott videókat forgattam a YouTube-ra a budapesti fürdőkben egy burgonya telefonnal – a fürdőbeli kúrából –, a nagyszüleimre gondoltam, akik Volavecblől szinte sehova sem jutottak el.

És emlékszem rájuk ma is – amikor senki sem jár hozzám haza – pedig akkoriban minden hétenjöttek – és hoztak egy rekesz valami jót – zöldséget, krumplit, amit a kert adott.

A nagymama és a nagypapa már halottak. Bizonyos ideig, úgy fél évig, anyukámmal együtt gondoztuk a nagymamát és a nagypapát, mindketten ágyhoz kötöttek voltak. Talán megháláltuk nekik a jóságukat – és a törődést, amit kaptunk tőlük.