Miss Marple rosszcsontmód dörzsöli a tenyerét.

Természetesen valaki azt is megkérdezte tőlem: „És milyen volt a nászéjszakátok?” Tudtam, hogy egy ilyen kérdés meg fog érkezni, ahogy azt is tudtam, amikor a televízió képernyőjén dolgoztam, hogy megkérdezik tőlem, meleg vagyok-e. És ha tudod, akkor felkészülsz – előre megtalálod a helyes választ (és a helyes az igaz).

Rajneesh-hel volt a legszebb nászéjszakám, amilyen csak lehetett.

Az ő rendezése volt – és ha azt kérdezed, hogyan történhet ilyesmi, már a mély gyász időszaka óta, amikor a a nehéz pillanatban a segítségemre sietett „Teta Betka zo Slovenska” [Betti néni Szlovákiából], ismertem a személyiség pszichikai különválasztásának valamiféle formáját.

A nyugati ember esetleg skizofréniának nevezhetné ezt, mert fél mindenféle abnormális tapasztalattól, noha a skizofrénia nem a különböző személyiségek átvételéből áll, mint ahogy azt sokan hiszik.

Én a személyiség azon részének különválásának nevezem, amely egyesülni akar a lelki vezetővel, aki eljött, hogy meglátogassa.

Ha Rajneeshet a taxiban az Erzsébet hídon nem láttam (nem éreztem, nem érzékeltem), mert lelkileg máshol jártam, most már igen.

Ez hasonló ahhoz, amikor a Ghost című filmben Odu Mae Brown médiumot megszállja a halott Sam szelleme, hogy üzenetet átadjon szerelmének, Mollynak. Odu Mae Brown szerepe hozta meg Whoopi Goldbergnek az első Oscar-díját a legjobb női mellékszereplő kategóriájában.

Felhozhatnék még egy példát, mégpedig James Franco ikonikus jelenetét a The New York Times YouTube-csatornáján a „14 Actors acting” sorozatban, ahol a tükörben megcsókolja saját magát.

Pont úgy, ahogy Rajneesh feltűnt és megkérte a kezem, ugyanúgy velem töltötte a nászéjszakát is. És ahogy a barátaimnak mondtam: „Még ma is az ágyneműt mosom.” Annyira intenzív volt.

*

Hol szeretném, hogy Rajneesh velem legyen? Például akkor, amikor Sven megismert engem. De Sven története tulajdonképpen még négy évvel korábban kezdődött. A filmfőiskolára az óra közepén bejött a rendőrség, és kihallgatásra előállított.

Miért, kérdezitek? Hát, az első és a második évfolyam közötti nyáron megkeresett egy gyártás szakos hallgató, hogy mi lenne, ha forgatnánk egy dokumentumfilmet a rumburski Loretáról. Nekem meg jó ötletnek tűnt. Megkerestünk egy operatőr hallgatót, és nyáron elindultunk a megbeszélt bejárásokra – az első hónapban megírtam a forgatókönyvet –, a Loreta akkori vezetőségétől pedig kaptunk egy idegenvezetőt, akivel bejártuk az épületet.

„És itt kellene lenniük a szobroknak, a forgatókönyvem szerint” – mondom.
Az idegenvezető meg azt mondja: „Hát, a Loretát most újítják fel, úgyhogy bizonyos dolgok a raktárban vannak meg ilyenek.”

A túlléptem rajta, készítettem egy feljegyzést a forgatókönyvbe, az operatőr rögzítette a bejárásokat – és ennyi volt az egész. Úgy köszöntünk el egymástól, hogy valamikor szeptemberben megérkezünk majd leforgatni a dokumentumfilmet.

Amit nem tudtunk, az az volt, hogy öt nappal utánunk tolvajok jöttek ki kirabolni.

És szintén semmi meglepetás az olvasónak, de számomra bizony az volt, hogy a rendőrség értem jött az osztályterembe – és amikor leültünk az iskola igazgatói irodájának kerek asztala köré (az igazgatónak akkor kerekre nyílt a szeme) – a rendőr rám nézett, és egyenesen megkérdezte: „Ismeri Sven Hendriksonnak?” „Nem, de ismerem Husajn S.-t,” válaszoltam azonnal, mert egy ugyanilyen abszurd kérdésre nem jutott eszembe abszurdabb válasz. Ezzel véget ért az iskolai kihallgatás, és átvonultunk a rendőrségre.

Pontosan az USA-beli ikertornyok elleni támadás utáni időszakban történt ez, ami rontott a helyzetemen – egészen addig a pillanatig, amíg egy olyan széken nem ültem, amelyre olyan kis lámpa sütött, ami a szemembe világított. Klisé, de tényleg így volt. Nem tudom, hogy véletlen volt-e, hogy nem hajtották le.

Mindenesetre én Husajn S.-hez jártam Turnovban perzsa nyelvre – és egész pontosan kétszer vagy háromször voltam nála, mert nem élvezte velem a dolgot. De legalább megtanultam leírni a nevemet.

Mint kiderült, a rumburki Loretát néhány nappal a látogatásunk után kirabolták, minket meg tippadónak néztek. Az operatőr nyersanyagai és a forgatókönyv jegyzetei azonban egyértelműen bizonyították, hogy a lopás fokozatosan történt – úgyhogy abban az időben, amikor a szobrok felől érdeklődtem, azok már nem voltak semmilyen raktárban, hanem egyszerűen odáig voltak.

*

El telt egy hónap, és autóval térek hazafelé. Desnában, a Souš felé vezető elágazásnál megállít a rendőrség. „Jó estét kívánok tisztelt sofőr úr, iratellenőrzés,” nagy frászt iratellenőrzés, valaki bejelentette, hogy megmérgezi a víztározót, és azt ellenőrizték, hogy nem szállítok-e mérgeket – az időszak még az USA-ban történtek miatt volt feszült. Az a megjegyzés a nyilvántartásban, hogy ismerem Husajn S.-t, abban a pillanatban nem sokat segített.

*

Még néhány évvel később, röviddel azelőtt, hogy a saját restségem miatt az utcára kerültem – anyunak ki kellett dobnia otthonról, hogy a lábamra álljak –, megismertem egy x chaten Sven L.-t, beszélgetni kezdtünk, és néhány éjszaka alatt távolról beleszerettem. Nem tudom miért, de kiterítettem rá a kártyákat. Az ördög a torokcsakrájában feküdt – és egyáltalán nem értettem az egészet.

A hátam mögé dobtam a dolgot.

*

Amikor abban a téli Prágában jártam, decembertől február elejéig az utcán éltem, pillanataimat azzal világítottam be, hogy találkoztam Svennel. Sven L. a bűnügyi rendőrségnél dolgozott, főleg éjszaka ráért, amikor végzett a munkával, bemutatott a kollégáinak – el is mentünk meglátogatni őket otthonukba – a mai napig emlékszem, nézem a falat, és azt mondom: „Jézusom, itt lőttek.” „Hát igen, elsült a fegyverünk az asztalon.” És elneették magukat.

Barátaim kedvességének köszönhetően néha-néha át tudtam valahol szállni, álomra hajthattam a fejem a párnán, és melegben aludhattam. Köszönet Jarkának, Maruškának – Maruškától különösen nehezen akartam eljönni –, egy nagy dunnát adott nekem éjszakára… és aztán Sabina H.-nak is, aki egyike volt azon kevés embereknek, akik szállást biztosítottak nekem és Svennek is, így együtt tölthettük az éjszakát.

És így láttam meg először a horogkereszt tetoválását a lábán: „Sven, mi ez?” „Ezt az beépülések miatt csináltattam.” Már korábban mesélte, hogyan épül be a prágai neonácik közé. Úgyhogy csak bólintottam.

Másnap reggel, amikor valószínűleg felébredtünk, fogadott egy hívást: „Itt Sven. Ija, ija, máris ott vagyok” – letette. „Mennem kell dolgozni. Délután jelentkezem.” És amikor elment, az ágyon ültem, és felidéződött bennem, amit mondott:

„Ha ki akarsz rabolni egy boltot, és nem akarod, hogy emlékezzenek rá, hogy nézel ki. Mit teszel? Hát, leragasztod az orrodat sebtapasszal. Mindenki erre a sebtapaszra fog emlékezni, ez logikus, de arra, hogy hogy néztél ki – arra már senki sem fog emlékezni.”

Úgyhogy ott ültem az ágyon, és gondolkodtam. Hiszen más név van a személyi igazolványában – a személyiket egymásnak mutogattuk, amikor arról beszélgettünk, hogy én hogyan változtattam meg a nevem és a vezetéknevemet –, és ő is ezt akarta volna, hogy apja után L. legyen a neve. „De hogyhogy bemutatkozhat a telefonban egy olyan néven, ami nincs a személyi igazolványában?”

Valami villant át az agyamon, leültem Sabina barátnőm számítógépéhez, bekapcsolva hagyta, hogy használhassam, még mielőtt elment aznap reggel dolgozni – én pedig bepötyögtem a nevét, és egy pillanatra megkönnyebbültem, amikor megjelenítette a Cseh Köztársaság Rendőrségének weboldalát, de nyomban rá Sven körözött személyként szereplő arcképét és további képeket nézem – a nemrég bemutatott munkahelyi kollégáinak az arcát.

„Megdöbbentem” – ez nem teljesen pontos kifejezés. Zavarodtan kezdtem rohangálni a szobában. Hogy mondtam-e valamit, arra nem emlékszem, ez egy olyan hatalmas sötét pillanat volt, ami fokozatosan feloszlott, és aztán már csak arra emlékszem, hogy hívom a rendőrséget, és azt kérdezem, mit csináljak.

Úgyhogy semmi. Semmit sem tenni. Úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Az, ami felszínre került, és az a tény, hogy abban az időben már Achilles-ín-gyulladásom és tüdőgyulladásom is volt, meghajlásra kényszerített, és felhívtam az apámat, hogy visszatérhetek-e hozzá – a szüleim elválása után az édesanyámmal maradtam –, és most olyan menedéket kerestem, amelyet az apám biztosított nekem.

Fél éven keresztül fokozatosan szakítottam Svennel a rendőrség felügyelete alatt, akik aztán valamikor akkortájt tartóztatták le. Néhány évet töltött a börtönben, csak úgy, mint a társai.

*

Eltelt még néhány év, amikor az internet előtt ülve társkereső profilokat kattintgatok át. Belefutok egy srác profilja, hmmm, eléggé bejött – kattintgatom a fotókat –, amikor az egyiken meglátom azt a srácot Sven karjaiban.

Mielőtt bármin is gondolkodni tudtam volna – ez futott át a fejemen: Írnom kellene valamit ennek a srácnak? Tud a múltjáról? Őt is az orránál fogva vezeti? – üzenetet kaptam tőle:

„Üdv. Itt ülök együtt Svennel. Üdvözletét küldi. Üzeni, hogy nem haragszik. Mesélt nekem rólad.”

Abban az időben, amikor a másik látja, hogy megnézted a profilját – látja a fotóidat –, kiderült, hogy tisztában van azzal, ki vagyok. Bizonyára Sven mutogatott neki valamilyen közös képeket.

Vagy Sven ült ott, és az ő nevében írt. Akárhogy is. Nem haragudott.

*

A legnehezebb számomra az volt, hogy elszakadjak tőle, mert függetlenül attól, hogy hazudott nekem, hogy bűnügyi rendőrnek adta ki magát, szerettem őt. Szerettem akkor is, amikor később már mindent tudtam.

Szerettem annak ellenére is, hogy utána fel kellett keresnem valamennyi barátunkat, akiknél megszálltunk, meghajolnom és bocsánatot kérnem az okozott kellemetlenségekért, amelyek velem és a rossz emberismeretemmel függtek össze, és megkérnem őket, lennének-e olyan kedvesek, és a biztonság kedvéért kicserélniük a lakásuk zárját.

Szerettem azután is, hogy tudtam: neonáci volt. Nagy hibát követtem el, hogy meséltem neki a barátnőmnek, Annának a apjáról, aki rajta volt a listájukon. A fiát nem sokkal a fordulat után megölték, és azóta fellép ellenük.

Micsoda véletlen egybeesés – a lakása közel esett ahhoz a helyhez, ahová a társaihoz jártunk, és ugyanolyan naivitással mesélek neki Annáról, mint ahogy azt a rumburski történetet is, amikor lefelé ballagtunk a havas utcán a Malovankán:

– Te, Sven. Én csak egy Svent ismertem. Hogy is hívták tovább. Sven, nem tudom – az évek során elfelejtettem a vezetéknevét. Hendriksonnak hívom. Mire ő mélyen a szemembe néz, megvillan a tekintete, és azt mondja: „Na igen, ismerem! Hallottam róla.”

És én karon fogom, és megyünk tovább az utcán a sötétben, lábnyomokat hagyva magunk után a hóban.

Miss Marple rosszcsontmód dörzsöli a tenyerét.