Rajneesh si vzal Tonína

Még sok évvel később is megnéztem a Szólíts a neveden (Call me by your name) című filmet, amely Elio és Oliver történetét beszéli el – egy olyan történetet, amely valahol Észak-Itáliában játszódik (az az Itália mintha a szerelemre született volna) –, keresztbe fontam a kezem-lábam, és nem engedtem magam közel a történethez. Egy pillanat alatt észrevettem magamon […]

Egy hatalmas folyamat keveredtem – talán 14 napig sírtam reggeltől estig. Megnyílt bennem a szerelem lezáratlan témája.

Felismerni látszam, hogy a gúnyolódások, amelyekkel gyermekkoromban az idős nőket illettem a szappanoperák nézése közben, inkább magamról szóltak abban a pillanatban. Tudtam, hogy így nem folytathatom tovább.

És így tiszteltem meg magamban az összes szerelmet – az óvodás-, gyermekkoriaktól kezdve, a meg nem válaszoltakon, a platonikusokon át, egészen az első igazi nagy szerelmekig.

Ki tudja, miért hívnak ma Antonín Delišnek? Imádtam Martina Delišová színésznőt, aki egykor a prágai színházak deszkáit díszítette, és aki Szonjecsaként tündökölt a Szonjecsa meséje című előadásban Helena Glancová rendezésében.

Az az előadás több szempontból is fontos volt számomra, egyebek mellett azért is, mert Věra Kubánková is játszott benne, aki később a nagymama karakterét alakította a azonos című rövidfilmemben.

És hogy teljes legyen a kép, a fiatal Marina Cvetajeva szerepét a kiváló Martina Longinová játszotta.

A szerelem csodákra képes – és az én életemben ez százszorosan is igaz. A szeretet töredékéért is elmennék a világ végé নিশ্চéjéig. Miss Marple, a vénlány szemével nézve ez bizonyára felelőtlenség lenne – nemverem ki a fejemből a megállapítását a bűntény áldozatául esett szobalányról –, mert mint Miss Marple mondta, naiv volt – talán ezért is áll közelebb hozzám Hercule Poirot, aki a saját történetében kétszer is szerelmes lett: egy belga lányba, akinek talán még neve sem volt, később pedig Rosakow grófnőbe.

És miért is kanyarodtam el ennyire? Mert a szerelem mint egy vékony cérna húzódik végig az életemen, néha mélyebben, és ahogy öregszem, úgy keresem, mint az elveszett ereket. És ha visszatérek Elio és Oliver történetéhez – még a könyvet is beszereztem.

Visszatekintve mosolygok, de abban az időben, amikor az ágyon feküdtem, és kinyitottam – a tekintetem az első szón akadt meg: „Later” (magyarul Később – Később találkozunk), teljeen kiborultam és sírva fakadtam. És valahányszor azt hittem, hogy már nekiállhatok az olvasásnak – az egész kezdődött elölről. Három napig csak nyitogattam és csukogattam a könyvet.

André Aciman egyszóval egy időtlen könyvet írt a melegeknek, bár úgy gondolom, hogy az első szerelem témája nem arról szól, hogy fiúkról vagy lányokról van-e szó – hanem ez egy ugyanolyan jó történet, mint mondjuk a Rómeó és Júlia, csak új – friss – eredeti –, és ami a legfőbb – ravasz a maga egyszerűségében.

Egy olasz professzor és művelt felesége rezidenciájára, akik a nyarat tizenhét éves fiukkal, Elióval töltik, meghívnak egy amerikai diákot, aki valamivel idősebb Eliónál – és aki elfoglalja a szobáját, így Eliónak ideiglenesen a „mellékszobában” kell töltenie a nyarat.

És rég olvastam olyan könyvet, amely ennyire visszaadta volna az „olasz lusta nyarat”, ahol bármi megtörténhet, és senki sem lepődik meg rajta. És éppen Elio apjának a beszéde a végén, ami porrá zúzza Rajneesh törékeny csontjait – a beszéd arról, hogy bizonyos korban már senki sem vet rád egy pillantást sem, és senki sem akarja simogatni a testedet…

És ez arra ösztönzött, hogy – tisztelegjek szerelmeim előtt, és ez az Úr esztendejében történt, amikor ennek köszönhetően azt a jó döntést hoztam, hogy kiadom a Poslední noc v New Yorku című könyvet – mert éppen ez a könyv mutatta meg, milyen fontos elismerni és tiszteletben tartani a megélt és átélt szerelmeket –, amelyek a saját történetemben, a Poslední noc v New Yorku-ban – az elejétől a végéig visszaköszönnek.

Hát miért is vette feleségül Rajneesh azt a Rajneesht? Látod, talán éppen ez az – Rajneesh nem Rajneesht vette feleségül. Rajneesh Tonínt vette feleségül.