Megköszöntem tehát mindent, ami volt

Maga az utazás Indiába önmagában is egy külön fejezet volt. Hogy miért éppen India? Mert egyszer Rajneesh és Kranti jó éjszakát kívántak egymásnak – és hogy majd álmunkban megtudjuk, hová induljunk spirituális utazásra.

És én éjszaka Kasmírban tévelyegtem, és találkoztam ott – egy nővel, az előző életemből való feleségemmel. Hát mik vannak, mondtam felébredés után – és Krantival megterveztük az indiai utat.

Az, hogy az indiai utazás elég veszélyes volt – nem utazási irodával mentünk, hanem a saját kezünkbe vettük a dolgokat –, az az egyik dolog. Az, hogy télen indultunk, ráadásul Kasmírba, ahová az egyetlen odajutási mód a repülő, az a második dolog. Kasmír nem tartozik a legbiztonságosabb országok közé, mit szépítsük. Konfliktusok a szomszédos Dzsammuval, Pakisztánnal, civilek és turisták elrablása – géppuskás katonák tömege, buszok, amelyektől az embernek már a látványuktól is az a félelme támad, hogy felrobbannak – valahogy így hatott rám Kasmír a megérkezésemkor.

De miért is beszélek Kasmírról? Mert Új-Delhi után ez volt az első állomás – az első csomópont az Új-Delhi – Kasmír – Váránaszi – Gája – Bodh-Gája útvonalon. És mindezek a csomópontok – valamilyen módon egy-egy harcot jelentettek, amelyek megteremtették az utat a férfi erő felé, amely része volt a Rajneesh Pranapati névbe való beavatásnak.

Szóval abban a pillanatban, amikor Rajneesh a szrinagari repülőtéren (a Dal-tó hajóházainak romantikája már az első nap elszállt, amikor alig bírtunk felmelegedni a kályhában égő fadarab mellett – akkoriban még hó esett Szrinagarban) vitatkozott egy géppuskás indiai nővel egy sötétes csarnokban, mert elvették az útleveleiket – és törölték a járatokat – kitalált okra hivatkozva, hogy Delhiben vihar van (miközben teljesen tiszta, napos idő volt); abban a pillanatban – útlevél nélkül, egy nyolc órán át tartó lázas légkörben, a járatok folyamatos törlésével, a bőröndök újracsomagolásával, ide-oda rohangálással, Rajneesh nem adta fel (miközben útitársa pityergése még erősítette is őt), és kiharcolt két helyet a Delhibe tartó utolsó gépre. Igen – nem volt hogyan telefonálni, nem volt térerő. Mit számít, hogy a vonat este nyolckor indult Delhiben, mi meg – négykor még vadul harcoltunk a helyért a repülőn. Négykor pedig bezárták a repülőteret (katonai reptérről van szó), és szállásigazolás nélkül – tudjátok, mi vár rátok. Kellemetlen tartózkodás az állomáson…

Szóval az ilyen helyzetek – beleértve Váránaszi drámai megérkezését is, amikor az indiaiak összeverték az egyik embert, aki ránk várt – majd utána a helyébe léptek.

Ha eljönök India legveszélyesebb vonatállomására – legalábbis ezt mondják róla – délután négy után, jó eséllyel bajba kerültek. A vonat nyolc órát késett – így aztán este hatra érkeztünk meg Váránasziba. Gratulálok, Rajneesh, ezt remekül kitervelted.

Rajneesh ugyanolyan magától értetőtően hallatta a hangját, amikor sötétedés után Váránaszi végtelen sikátoraiban tévelyegtünk, ahol a kezünkben tartott térképre bízni magunkat felért egy sci-fivel.

*

Úgyhogy amikor Rajneesh egy hónap elteltével leült egy bódhifa alá, az volt a benyomása, hogy ezt az úttal megérdemelte. Nagyjából úgy, ahogy Atreju vándorolt a Végtelen történetben Déli Óhájába a Bánat mazaréin keresztül, és túlélte Igramul, a Sokszínű szúrását, én is eljutottam a Mahábódhi kertbe. Volt mögöttem utazási hasmenés (amit Indiában valószínűleg senki sem kerül el), hosszabb tartózkodás a váránaszi hamvasztási ghátoknál, valamint különféle és veszélyes történetek, amikor az ember nem is meri végiggondolni, mi lett volna, ha.

Így aztán ott ülök a fa alatt – nem a törzsénél –, hanem kicsit távolabb, a betonlépcsőkön a lógó ágak alatt. Körülöttem rengeteg buddhista szerzetes meditál. Azt mondják, ezrek, nos, nem számoltam őket, de sokan voltak. Minden nap odajártunk – aztán – nem tudom, melyik napon történt –, egyszerűen csak leültem oda, és kértem, és valószínűleg abban az időben már az újonnan varratott zöld csuhát viseltem, elszabadult a víziók áradata, az elmémből a felszínre törtek képekként – azok az egyes férfiak, akikkel valaha szexeltem. Egyenként. Olyan férfiak arcai, akiknek a nevére már nem is emlékeztem. Véletlenszerű és illékony találkozások. Gyors feloldódások klubokban, különböző helyeken – nem is kell részletezni. És mindazok a férfiak visszatértek és feltűntek – és a róluk szóló emlékeim megtisztultak. És egy különleges fordulat ment végbe bennem.

Hirtelen azt láttam, hogy a véletlenszerű találkozásokból – a véletlenszerű szexből – eltűnik az elítélés lerakódása, és helyette az elfogadás veszi kezdetét. Hirtelen a a semmiből a szeretkezésről beszélek.

Ezek a férfiak egytől egyig a szeretőim voltak. Nem alkalmi kapcsolatok, nem valami sarokba rejtett dolog – hanem jogutód szeretők.

Csak én magam határozom meg, hogy e kapcsolatok mindegyikének milyen értéket tulajdonítok.

Elmélyült a Szeretetről alkotott érzékelésem.

A tisztelet volt a válasz.

Megtiszteltem az életemet, megtiszteltem a szerelmeimet, legyenek bármilyenek is.

Köszönetet mondtam tehát mindenért, ami volt.