Egy év telt el azóta, hogy elvégeztem Jakub Pok kurzusait: Gyorsított idegennyelv-tanulás, Alap- és Haladó memóriakurzus.
Meg kell hagyni, mindhárom kurzust „csomagban”, elég gyorsan egymás után végeztem el. A haladó memóriakurzusra „alapvető hiba” beállítások mellett érkeztem – egyáltalán nem kipihenten, sőt épp ellenkezőleg –, mindegy, hogy ez a véletlen műve volt.
Így megtapasztaltam azt a gyökeres különbséget, hogy hogyan működik az agyam, amikor kipihent, és amikor alváshiányos. Emiatt a következő hónapban a szabadidőmben „pótoltam be” azt, amit a kurzuson elszalasztottam. Csináltam például egy saját, hosszú emlékezetes utat, gyakoroltam a kártyapakli sorrendjének a memóriában való rögzítését.
Már az alapkurzuson, ahol a master rendszerrel dolgoztunk, megmutatkozott, hogy az agyam nem dolgozza fel jól az olyan általános dolgokat, amelyeket nehezen tud elképzelni. A számok tárolására szolgáló master rendszer tehát sok saját fogalmat tartalmaz – és ez akadályává is vált a folytatólagos kurzuson, ahol a legtöbb ember az eredeti master rendszert használta –, és ez is visszatartott engem (a kártyák tárolását).
Talán jobb lett volna a master rendszer módosításai nélkül elvégezni a kurzusokat, de mit lehet tenni – az agyamnak nagy stimulációra van szüksége.
Ahogy telt az év, feldolgoztam az anyagokat – a saját memóriautaimat –, de halottaknak tűnnek. Idővel megtanultam hangosan létrehozni a memóriautakat, ahogy Jakub Pok is mindent hangosan mond a kurzuson. Amint csendes üzemmódba váltok, az információk elmosódnak és nehezebben rögzülnek. Úgyhogy amikor tanulok, legalább suttognom kell őket. Az egyik memóriaút a fejemben alakult ki, miközben a kutyámmal sétáltam, anélkül, hogy különösebben törekedtem volna rá.
Nekem általában inkább a „gyermekkori házakhoz” fűződő emlékezetpaloták működnek, mint például a nagyszülők háza, vagy a sajátom…. talán azért, mert annak idején otthonülő típus voltam, és szerettem mindenhol ott lenni. Vagy ki tudja – de egyszerűen bennem vannak, és a mentális képekben tulajdonképpen csak azok a pontok maradtak meg, amelyekre emlékszem, a lényegtelenek pedig nem: ott látom a cipőtartót, ott a fotelszéket, itt a korlátot, itt a lyukas falemez ajtat, itt a telefont – és nem kell bonyolultan azon erőlködnöm, hogy saját lakásomban és szűk környezetemben hozzak létre emlékezetpalotát – készítettem ugyan rövidebb és hosszabb utakat, mégsem tudok rájuk hagyatkozni. Így hát az első alapkurzusról származó emlékezetpalotákat és a „gyermekkorból hazavezető” utakat használom.
Azt mondom, használom, de az igazság az, hogy egy év alatt sem jutottam el azok értelmesebb hasznosításáig. Valószínűleg érdemes megjegyezni, hogy egy éven át harcoltam a depresszióval, a mély gyász maradványával – és ez igencsak megnehezítette a tanulási folyamatot –, a depresszió gyakori megbetegedéseket és felépüléseket hozott magával, amelyek során az ismétlési és rögzítési folyamataim megszakadtak. Valójában az új beállításaim folyamatos alaphelyzetbe állítását jelentette.
A depresszióval teli év alatt megpróbáltam például franciául, endraloniul és angolul tanulni. Jakub alkalmazását is használtam, még akkor is, ha az sokáig háttérbe szorult – aztán kicsit segített, amikor az anyukám is elkezdték Jakub kurzusát. Jakub kicsit arra ösztönzött, hogy folytassam. Úgyhogy kifényesítettem az angol szavakat az alkalmazásban – a fényesítésnek nevezem azt a folyamatot, amikor felfedezem, mennyi szavam van a tartós memóriában –, szóval tulajdonképpen átfutom az összes szót, és egyenként kifényesítem őket. Megpróbáltam a francia és endraloni szavakat is bevinni az alkalmazásba, idővel pedig néhány dothraki szót is hozzáadtam.
Az a tény, hogy a szavakat a webes felületen keresztül vittem be, és ez sok időt igényel, segítette a tanulást, de másrészt eléggé ki is merített. Személy szerint már nem szeretek annyira a számítógép előtt ülni. Egy ideig az volt az érzzésem, hogy a „telefonnal” alszom, reggelizem, dolgozom, szórakozom, ismerkedem – és ez elkezdett nem tetszeni. Ezért is küzdöttem sokat az alkalmazással. Most, egy év elteltével, azon gondolkodom, hogy újra beszerezem, hogy a metrón utazva a munkahelyemre jobban tudjam gyakorolni a szavakat.
Most a koreait fedezem fel. Ahogy beugrottam a franciába, úgy is ugrottam ki belőle a tartós depresszió miatt – és miután megbirkóztam a depresszióval, már nem tértem vissza hozzá. Máshol kezdtem – ezért a koreai.
Talán azon tűnódtök, miért ugrálok az egyikből a másikba, és miért nem maradok meg semminél sem. Ennek a folyamatnak az a hátránya, hogy még mindig az az érzésem, semmit sem tudok, de ez nem teljesen igaz. Most is eszembe jut a vesurozviol – vérzés endralonul, a khasar, khalasar, khalakka dothrakiul… és abban az időben, amikor Bolt-sofőrködtem, a külföldiek gyakran említették, hogy széles a szókincsem. Valószínűleg azzal nyűgöztem le őket, hogy nem sokat gondolkodtam a szavakon, csak úgy beszéltem…
A Master rendszert a nemrégiben újra le kellett porolnom, mert az aktív memóriámban elért eredményem 80 volt a 100-ból. Úgyhogy ezt ismét beállítottam.
A vezeték- és utónevek rögzítésére szolgáló technika jól jött most az új biztonsági őri munkámban, amikor az informatikusok nem engedik, hogy az őrök betekintsenek a felhasználói adatokba – így a tréningem abból áll, hogy két másodpercig látom, amint belép valaki a munkahelyre, áthalad a turnikénon, és egy másodperccel később megjelenik a neve és a vezetékneve. Óriási sebességgel próbálok egy-két másodperc alatt megtalálni egy jellegzetes vonást az arcán, majd gyorsan összekapcsolni egy asszociációval. Az első hónap során megtanultam a vezetőség 30 tagját és 30 alkalmazottat, akiket a járőrözéseim során, ahogy különböző helyeken találkozunk velük, azzal is ismétlek, hogy köszönök nekik. További 270 alkalmazott vár rám. Ez nem kötelességem. Inkább spontán módon csinálom, de nagyon jól működik.
Alapvetően azt mondhatom, hogy jobban működik nálam az, ha nem gondolkodom túl sokat az információk tárolásán, hanem egyszerűen csak próbálgatva mentek. Amint túlgondolom, elmegy a kedvem az egészetől, és abbahagyom. Egy év után rájöttem, hogy valójában nincs kedvem olyan stílusban tanulni, hogy „adok neki egy évet, felet, kettőt”, vagy hogy „valamire fókuszálok”, inkább olyan, mint „lovacskaként ugrándozni”, és itt is megkóstolni valamit, meg ott is megkóstolni valamit. Lehet, hogy azért van, mert nincs célom – semmi határozott, ami felé haladnék –, így hát azokon a dolgokon próbálok edzeni, amelyek szembejönnek az utamon.
Próbáltam telefonszámokat menteni, nevet arcokhoz kötni olyan embereknél, akikkel egyszer találkoztam – és paradox módon most elsősegélyt kellett nyújtanom valakinek, akinél korábban az arcvonás és a név összekapcsolását gyakoroltam –, és nem tudtam mást mondani a mentősöknek, minthogy nem tudom. Szóval ismétlés nélkül ez egyszerűen nem megy. Itt-ott beragad valami, mintha ott kellene lennie, de az inkább a véletlen műve.
A botláskövem tehát továbbra is az ismétlés, aminek megvan a maga rendje – én meg egy év után sem vagyok képes ezt a rendet kialakítani. Lehet azért is, mert az életemben semmiféle rend nincs, és úgy rohan, mint egy hegyi patak a völgybe.
Egy valamit azonban be kell vallanom. Megnőtt az önbizalmam az agyam működését illetően. Tudom, mire képes emlékezni. Előtte csak olyan kásás érzésem volt. Most van egy működő agyam – persze megvannak a maga kilengései –, de képes bármit megtanulni.
Csak az én utam az, hogy ugrándozzak, mint a lovacska, és élvezzem. Nos, „jogot”, „kínai orvoslást” vagy „nyelvet” azért nem fogok így csak úgy a fejembe tölteni. De végül is – számít ez?
Több figyelmet szentelek a környezetemnek, az embereknek, az információknak – és jobban megragadom őket. Számomra az a fontos, hogy figyelmet szenteljek a dolgoknak, függetlenül attól, hogy nem sikerül mindig mindent elmentenem – és a figyelmetlenségem miatt gyakran el is felejtek ezt-azt.
