9. fejezet: Üres asztal

Petr negyed nyolckor érkezett.

Az étterem szinte tele volt. Családok az ablakoknál, idősebb párok a helyiség közepén, fiatalok egy csoportja a bárnál, akik rosszul ültek – túl lazán ahhoz, hogy enni jöttek volna, túl halkan ahhoz, hogy ez legyen az este kezdete. A pincérek gyorsan mozogtak. Az asztalokon lévő gyertyák még nem voltak meggyújtva, de egy óra múlva azok lesznek. Valahonnan kívülről hallatszott egy templomi harang távoli zúgása, egyszer, kétszer – Petr meg sem próbálta megszámolni.

Kiválasztotta az asztalt, ahol általában ülni szoktak. A jobb oldali falnál, elég messze a konyhától, elég közel az ablakhoz, hogy Žanetának legyen kilátása. Három hely. Három pohár.

A pincér azonnaljövött.

– Egyelőre csak vizet – mondta Petr. – A családomat várom.

A pincér bólintott és távozott.

Petr az ölébe terítette a szalvétát, és az ajtó felé nézett.

Žaneta azt mondta, hogy nyolckor jön. Vagy nyolc körül. Igazából nem mondta pontosan. Délután Markétával elmentek valahová a városba, Petr a szobájában maradt, és olyan híreket olvasott, amik nem értek egy fabatkát sem. Žaneta fél hétkor írt neki.

A sétányon vagyunk. Mindjárt.

A mindjárt bármit jelenthetett.

Húsz perc telt el.

Petr rendelt egy sört. A pincér hozta neki, és mondta, hogy elviszi a felesleges vizespoharakat.

– Hagyja csak – mondta Petr.

A pincér bólintott.

Az étterem zsongott körülötte. A szomszéd asztalnál egy kétgyermekes család evett. A kisebbik a tányér széle felé tolta a zöldséget, a nagyobbik az asztal alatt őrizte a telefonját, a szülők látták, de úgy tettek, mintha nem látnák. Normális este.

Petr felkapott egy sört és belekortyolt.

Ránézett a telefonjára.

Semmi új Žanetatól.

Írt egy rövid üzenetet.

Az étteremben vagyok.

Elküldte, majd letette a telefont az asztalterítőre.

Negyed kilenc.

Az üzenetet elolvasták, de válasz nem érkezett. Petr újra elolvasta, mintha az első olvasás óta megváltozhatott volna a szavak száma.

Elolvasva. Válasz nélkül.

Felkapta a sörét, és az ablak felé fordította a tekintetét. Az üvegen túl még világos volt. A teraszon két pár ült. Az egyik férfi valamin nevetett, amit a mellette lévő nő mondott.

Petr visszanézett az étterem ajtaja felé.

Emberek érkeztek és távoztak. Párok, kisebb csoportok, családok. Néhányan a bejáratnál vártak az asztalra. Žaneta és Markéta nem voltak közöttük.

Újra írt.

Hol vagytok?

Ezúttal rövidebbet.

Várt.

Az üzenet kézbesítve maradt, olvasatlanul.

Úgy tűnt neki, mintha az étteremben mindenki tudná, mit csinál. Hogy a pincér a pult mögül figyeli, és azt latolgatja, mikor kérdezi meg, hogy akar-e rendelni. Hogy a szomszéd asztalnál ülő család észrevette a három helyet és az egy személyt.

Petr kihúzta magát a széken.

Szóvivő. Húsz év gyakorlat. Tudott úgy ülni egy szobában, hogy ne keltsen olyan benyomást, mintha rossz hírre várna.

Újra megnyitotta a telefont.

Radúz. Az utolsó üzenet még mindig kézbesítve, olvasatlanul.

Főnöknő. Nyolc nap csend.

Markéta. Nemrég, három órája.

Žaneta. A sétányon vagyunk. Elolvasva. Válasz nélkül.

Négy ember.

Négyféle csend.

Megjelent egy pincér.

„Ajánlhatok önnek előételt, mielőtt a többiek megérkeznek?”

„Nem, köszönöm. Várok még egy kicsit.”

A pincér könnyedén meghajolt, és a szomszédos asztalhoz ment.

Petr a előtte álló három pohárra nézett.

Egy teli, kettő üres.

Visszagondolt a délutánra. Žaneta reggel azt mondta neki, hogy új szandálra van szüksége – az egyik pántfoszladozni kezdett. Markéta is csatlakozott, mert valamit venni akart Karimahnak. Petr a szobában maradt. Kinyitotta a laptopját, átfutott öt e-mailt, egyik sem volt fontos, aztán az ágyon feküdt, és a plafont bámulta, amíg a hideg légkondicionáló fel nem támasztotta.

Akkor az nem tűnt fontosnak.

Most esett le neki a tantusz.

Nem tudta, milyen üzletbe. Melyik városrészbe. Hogy egyenesen mentek-e, vagy megálltak valahol. Hogy együtt vannak-e még, vagy útközben elváltak. Hogy Markéta Yassinnak vagy Karimah-val van-e, vagy egyedül.

Žaneta nem vette fel.

Pontosabban: a hívás meg sem csörrent. Egyenesen a rögzítőre kapcsolt.

A telefonja vagy ki volt kapcsolva, vagy nincsen térerő, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyta.

Petr még egyszer megnyomta a tárcsázott számot.

Üzenetrögzítő.

Kilenc óra.

A pincér újrajött.

„Az úr esetleg rendelni szeretne?“

Petr nemet készült mondani.

„Hozok még egy sört“ – mondta helyette.

A pincér elvitte az üres poharat. A pincér gyűrűje élesebben koccant a üveghez, mint Petr várt.

Az étterem lassan változott. Az asztalok egy része felszabadult, egy részét újonnan foglalták el. Az ablak alóli gyereklajsz elmúlt, a család elment. Középkorú nyugalom maradt, kényelmes és közömbös mindennel szemben, ami nem közvetlenül az asztalnál történt.

Petr áthajtogatta a szalvétát.

Gyárrobbanás.

Hirtelen jött neki, látható ok nélkül. Videó az első napról. Villanás. Füst. Egy épület, amely a közepétől kezdve omlott össze.

Állandóan erről beszéltek. A sétányon, a szálloda előcsarnokában, idegenek telefonján. Bádogdarabok háromszáz méterre az epicentrumtól. A robbanás a semmiből jött, egy raktárból, amely nem volt érdemes a figyelemre. Valaki végigment azon az utcán, és egy óra múlva már nem létezett.

Petr rákényszerítette magát, hogy megálljon.

Ez irracionális volt.

Žaneta szandált vásárolni megy. Markéta Yassinnak vagy Karimah-nak szenteli az idejét. Máltán vannak, biztonságban vannak, felnőtt személyek. Žaneta olyan nő, aki egy biztonságos közép-európai városban él, és évente egyszer elutazik a tengerhez nyaralni.

Nic se nestalo.

Mégsem hangzott ez egyáltalán meggyőzően.

Kilépett az étteremből.

Az asztalon hagyott egy kibontatlan szalvétát, három üres helyet és egy sört, amelyből egyszer ivott.

A szálloda előtt több taxi állt. A portás köszönt neki. Péter átszelte a előcsarnokot, és a recepció felé indult.

– Elnézést – mondta. – Nem látták ma este a feleségemet és a lányomat?

A recepciós, egy fiatal nő, akinek a zakóján a szálloda logója szerepelt, a számítógép képernyőjére pillantott, mintha ott rejtőzne a válasz.

– Nincs rálátásunk a vendégek mozgására – mondta udvarias hangon. – De ha szeretné, megpróbálhatom –––

– Nem baj.

Péter megfordult, és visszasétált az ajtóhoz.

Kint a sétányon meleg volt, és a lámpák narancssárgán világítottak, ugyanúgy, mint minden este. A sétány pontosan úgy festett, mint az elmúlt hét napban. Ugyanolyan turisták, ugyanolyan éttermek, ugyanolyan fény a vízen. A feje felett elrepült egy sirály, felkiáltott egyszer, élesen, és eltűnt a kikötő felé.

Péter a kikötő felé indult. Valószínűleg nem voltak ott. Azért ment oda, mert a szálloda előtt állni és várni még rosszabb volt.

Az első öt percben háromszor vette elő a telefont.

Žaneta.

Kézbesítve. Olvasatlan.

Markéta.

Kézbesítve. Olvasatlan.

Elhaladt egy kávézó mellett, ahol helyiek ültek. Egyiküknek bekapcsolva feküdt a telefonja az asztalon, hangosan, és Petr elkapott egy mondatfoszlányt máltai nyelven, amiből semmit sem értett. Aztán angolul. A híradó egy részletét.

The investigation into the explosion—

Ment tovább.

A halászcsárda előtt hatan álltak sorban. A pincér kilépett az ajtón, és valamit mondott nekik, a csoport kicsit megmoccant, majd megint megnyugodott. Minden a legnagyobb rendben. Petr átment közöttük, és ment tovább.

A móló mögötti szökőkútnál megállt.

El elő a telefont. Felhívta Markétát.

Csöngés.

Egy. Kettő. Három.

Aztán egy hang.

Nem Markéta hangja. Egy automata, angol hang, amely üzenethagyásra szólít fel.

„Markéta, hol van? Hívj fel.”

Letette a telekut.

Ott maradt állva a szökőkút mellett, és a kikötőt nézte. A hajók szabályos ritmusban ringatóztak a hullámokon, a fa halkan nyikordult a mólón. Egyikük kajütjében világított egy lámpa.

Markétára emlékezett a sziklákon. Ahogy Yassin után ugrálta át a köveket. Ahogy megcsúszott. Ahogy az egész túlságosan drámainak tűnt a számára — vér a köveken, egy horzsolás, ami három nap alatt begyógyul. Žaneta azt sugallta neki, hogy túloz. Markéta azt mondta neki: bárki megcsúszhat.

Mindketten igazat adtak.

És mégis ott állt most a szökőkútnál, arra várva, hogy valaki visszahívja.

Megfordult, és egy másik útvonalon indult vissza a szállodához. Egy szűk, a tengerrel párhuzamos utcán, ahol este egyre gyűltek az emberek, akik valahonnan indultak vagy valahová tartottak. Éttermek, bárok, egy szuvenírbolt, amelyik még nyitva tartott, és az ablakában a fény túl sárga volt ehhez az időhöz képest.

Yassinra gondolt.

Tizennyolc éves. Helyi. Ismeri a szigetnek ezt a részét.

Markéta azt mondta: tengeri barlangok. Állítólag be lehet oda úszni. Yassin már sokszor járt ott.

Petrnek eszébe jutott az a vacsora alatti mondat. Azt mondta, hogy ez nem ésszerű. Markéta megkérdezte tőle, hogy miért. Aztán meg: ő helyi.

Ma délelőtt Petr nem látta Markétát. Yassina sem. Žaneta egyedül ment vásárolni – vagy Markétával, de azt nem mondta meg pontosan. Petr a szobában volt.

Nem tudta, hol töltötte Markéta a délelőttöt.

Nem tudta, hol töltötte Žaneta a délutánt.

Csak azt tudta, hogy fél hétkor Markétával volt a sétányon.

És aztán csend.

A telefon a zsebében nem rezgett.

Átsétált egy lámpa alatt. A fény egy pillanatra megvilágította, aztán elhagyta.

Barlangok. Ezek az átkozott barlangok a máltai partok mentén turistalátványosságok voltak, Petr ezt tudta, látta a kirándulásokat a szállodai ajánlatban már az első napon. Biztonságosak, ellenőrzöttek, tapasztalt idegenvezetőkkel.

De Yassin nem vezetett kirándulásokról beszélt. Olyan helyről beszélt, amit ismert. Ahol sokszor járt.

Petr lelassított.

Mennyi ideig tartana csónakkal eljutni a barlangokhoz? Egy óra? Kettő?

És mi történik, ha hamar sötétedik?

Megállt az utca közepén. A mögötte haladó gyalogosnak ki kellett térnie. Péter észre sem vette, milyen arckifejezéssel ment el mellette a férfi.

Markéta nem tudott jól úszni.

A medencében igen. A tóban igen. A tengerben nem. A tengerparton töltötték minden második nyarat, és Markéta mindig abban a részben maradt, ahol leért a lába. Péter tudta ezt. Soha nem csinált belőle ügyet. Csak egy apróság volt, amire emlékezett tucatnyi nyaralásból.

Yassin nem tudta ezt az apróságot.

Vagy tudta, és nem érdekelte.

Vagy nem volt fontos, mert csak a barlangokhoz mennek, nem befelé, nem a vízbe, csak úgy szétnézni.

Vagy bemennek.

Vagy ott vannak most.

Vagy már régen visszajöttek, és Markéta a szobában ül, a telefonját bámulja, és nem is veszi a fáradságot, hogy írjon neki, mert ő az az ember, aki túl sokat agyal olyan dolgokon, amik nem is problémák.

Petr ismét futásnak eredt.

A szálloda már látótávolságban volt.

Gyorsan átsietett a előcsarnokon, elhaladt a recepció mellett, és megnyomta a lift gombját. Várt egy-két másodpercet, aztán inkább a lépcsőt választotta.

Harmadik emelet. Folyosó. A szobájuk.

Kinyitotta az ajtót.

Sötét.

Felkapcsolta a villanyt.

A szoba üres volt.

Zsanett könyve az éjjeliszekrényen, a szandálok az ágy mellett, Margit kirándulós táskája a fotelre vetve. Csend. Csak az ablakon túl zúgott halkan a tenger, monoton módon, közömbösen.

Az ajtóban állva maradt.

Előhúzta a telefonját.

Zsanett — kézbesítve, olvasatlan.

Margit — nem fogadott hívás, nincs visszaüzenet.

Radúz — kézbesítve, olvasatlan.

Főnöknő — nyolc nap.

Petr leült az ágy szélére. Kemény matrac. Az erkély lámpája égett. A tenger fekete volt és csendes, mintha mi sem történt volna.

Mintha mi sem történt volna.

A robbanás egy sima raktárból indult ki. Emberek sétáltak arra, és egy óra múlva az utca már nem létezett.

A Főnöknő nyolc napig hallgatott. Ez nem szokott előfordulni. Húsz év alatt egyszer sem fordult elő ilyesmi ilyen hosszan, egyetlen szó nélkül sem. Megerősítem. Semmi több.

Radúz nem jött el játszani. Az üzenet elolvasatlan. A zöld pötty nem jelent meg.

És most Zsanett meg Markéta, két órával a tervezett vacsora után, válasz nélkül a telefonra, üzenet nélkül, semmi nélkül.

Petr felállt.

Odament a szekrényhez és kinyitotta. Zsanett holmija a helyén. Markéta hátizsákja a földön, nyitva, tele naptejjel, vizesblokkal meg egy a sarokban összegyűrt papírszalvétával. Normális dolgok. Olyan emberek dolgai, akik vissza akarnak térni.

Bezárta a szekrényt.

Ránézett Zsanett könyvére. Nyitva volt, a könyvjelző a képes felén annál az oldalnál, amelyet tegnap vagy ma reggel olvasott. Végighúzta az ujját a borítón.

Nem tudta, miről szól.

Přízraky v Umagu.

Soha nem kérdezte meg.

A szoba üres volt.

A telefon hallgatott.

Minden a helyén volt benne, Péter mégis úgy érezte, hogy valami történik körülötte.

Nem valami látható dolog.

Nem valami olyan, amit bizonyítékként meg lehetne fogni.

Inkább valami, amiről mások tudnak, ő meg nem.

Péter egy üres szoba közepén ült, és az itt-tartózkodása alatt először érezte úgy, hogy nem ő az, aki figyel, hanem ő maradt kint.

＊ ＊ ＊

Péter az erkélyen ült, és a sötétbe bámulva.

Negyed tizenegykor üzenet érkezett Žanetától.

Visszajövünk.

Semmi több.

Petr egy darabig bámult rá. Aztán írt:

Hol voltatok?

Válasz nem érkezett.

A korlátnál állt, és a tengert hallgatta. Ugyanaz a susogás volt, mint minden este, de most másképp hallotta. Olyan hangként, amely távolról jön, és nem érkezik meg időben.

Elvette a telefont. Megnyitotta és bezárta az üzeneteket. Újra megnyitotta őket.

Visszajövünk.

Két szó, ami bármit jelenthetett.

Bement. Bezárta az üvegajtót, és az ágy szélére ült.

Várt.

Néhány perc múlva megszólalt a zár kattanása.

Zsanett lépett be.

Egyedül.

Beljebb jött, becsukta az ajtót, és letette a táskát a padlóra. Normálisan mozgott. Nem fáradtan, nem gyorsan. Csak éppen normálisan.

Petr felállt.

– Hol voltatok? –

– A boltban. Aztán a tengernél. –

– Végig? –

Zsanett a szekrényhez ment, és letette a szandálját.

„Péter.“

„Nem tudtál volna korábban szólni?“

Hozzá fordult. Arca nyugodt volt, semmi jele a bosszúságnak.

„Lehetett volna.”

„Hát akkor miért nem?”

„Mert más dolgokkal voltunk elfoglalva.”

„Milyen dolgokkal?”

Žaneta végigfuttatta a tekintetét a szobán. Megállapodott Markéta fotel melletti táskáján.

„Hol van Markéta?”

„Egyenesen máshová ment.”

Petr megmerevedett.

– Hová? –

„Nem tudom. Azt mondta, jön mindjárt.”

„Mikor jön mindjárt?”

Žaneta anélkül, hogy válaszolt volna, bement a fürdőszobába. A víz zúgni kezdett. Péter a szoba közepén állva hallgatta a hangot, ami nem nyugtatta meg.

Amikor visszatért, a kezében törölköző volt, az arca pedig nedves.

„Történt valami?” – kérdezte.

„Semmi.”

„Zsanett.”

„Nem történt semmi komoly.”

Leült az ágy szélére. Négyzetbe hajtotta a törölközőt, és maga mellé fektette.

– Szóval történt valami. –

Egy ideig figyelte. Aztán bólintott.

„Ja.“

„Mit?”

– Ezt Markétának kell elmondania neked. –

Petr tett egy lépést közelebb.

– Miért nem mondhatod el te? –

– Mert ez nem az én történetem. –

– Zsanett... –

„Petr.“ Emelte a kezét. Nem nagy mozdulat. Csak annyi, hogy megállítsa. „Várd meg.“

„Hol van?“

„Nem tudom pontosan. Talán a folyosón. Talán kint. Azt mondta, kell egy kis idő.“

„Miért kell neki egy kis idő?“

Zsanett felállt, és a szekrényhez ment. Válogatni kezdett valamit a táskájában, amit hozott. Apróságokat. Egy blokkot, amit átnézett, majd összegyűrt. Egy bolti kártyát. Egy kis tasakot, amiben valami volt.

Petr figyelte őt.

„Zsanett, mondd meg, mi történt.“

Megállt. Kezét a szekrény szélére támasztotta.

„Markéta jól lesz.“

– Ez nem válasz.

„Ez az egyetlen válasz, amit adhatok neked.“

Megfordult felé. Az arca nyugodt volt, de a szemében valami olyasmi csillant meg, ami reggel még ott a helyén sem volt. Inkább egy olyan ember fáradtsága, aki egész délután egyben tartott valamit, és most már elengedheti.

Petr tátogott.

A szoba ajtaja kinyílt.

Markéta belépett.

A szeme vöröses volt. Inkább a széltől, vagy attól, hogy sokáig bámult egyetlen pontot. A haja ki volt engedve, és az egyik oldalon össze volt gyűrődve. Sima póló, sima farmer. Semmi láthatóan szakadt vagy koszos.

De az arca. Úgy nézett ki, mint egy kísértet.

– Markéta – mondta Petr.

Megállt a szoba közepén, és valahová ők ketten, meg Žaneta közé nézett. A kezei lazán lógtak a teste mellett, de az ujjai finoman remegtek.

„Mi történt?“

Nem válaszolt azonnal.

Žaneta odament hozzá, és a vállára tette a kezét. Csak egy pillanatra. Aztán elengedte.

– Elmegyek arcot mosni – mondta Markéta halkan.

– Ja – mondta Žaneta.

Markéta a fürdőszoba felé vette az irányt. Maga mögött bezárta az ajtaját. A víz megzúdult. Aztán elhallgatott. Aztán újra.

Petr Žanetára fordult.

– Mi a fasz történt? Mégis mi a fasz történt? – vagy – Mi a fasz történt?

Žaneta összepréselte az ajkát.

„Péter.“

„Mondd el nekem.”

„Azt mondtam, hogy neked kell megmondania.”

„De te tudod.”

„Ja.“

„Akkor mondd el.”

Žaneta a fürdőszoba felé bólintott.

„Most nem.”

Petr tett egy lépést felé.

„Yassinnal volt?”

Žaneta egy pillanatra lehunyta a szemét. Majd kinyitotta.

„Volt.”

– És mi történt?

– Péter –

„Tett neki valamit?”

Csend.

Žaneta nézett rá. Nyugodtan. Hosszan. Mintha mérlegelné, mennyi mindent mondjon el, és mennyit hagyjon meg Markétának.

„Semmi fizikai nem történt.”

„Mit jelent ez?”

„Ez azt jelenti, hogy nem sérült meg. Hogy jól van. És hogy a többit neked kell elmondania.”

Petr a fürdőszoba ajtajához fordult. Mögötte csend volt.

„Komolyan mondom” – mondta Žaneta halkan.

Petr a válla felett ránézett.

„Mióta tudod?”

„Hat óta.”

„És nem szóltál nekem.”

„Nem.”

„Másfél órát ültem az étteremben.”

„Tudom.“

„Te meg nem kerestél.“

Žaneta leült az ágyra.

„Mert szükségem volt rá, hogy Markétával legyek.“

– Zsanett... –

„És te nem bírtad volna.“

Nyugodtan és őszintén mondta.

Petr megállt.

A fürdőszoba ajtaja kinyílt.

Markéta rózsásult arcúvá mosakodva jött ki. Az ágya saját része felé ment, és leült a szélére. Kezei az ölébe hajtva. Pillantása a padlón.

Petr közelebb lépett. Nem túlságosan. Csak annyira, hogy szemben álljon vele.

„Mi történt?“

Markéta felemelte a fejét. Ránézett. Aztán Zsanettre. Aztán újra Peterre.

„Nem akarok erről beszélni.“

„Történt valami Yassinnak?“

Egy pillanatig hallgatott.

Aztán bólintott.

Csak egyszer.

„Ja.“

Peter egy pillanatra megállt a falnál.

„Mit?”

Markéta behunyta a szemét.

„Most nem.”

Csend.

„Markéta –“

„Kérem.”

Halkan mondta. Fáradtan.

Petr Žanetára nézett.

Az csak alig észrevehetően rázta meg a fejét.

Hagyd.

Petr leült az ablak melletti székre.

Senki sem beszélt tovább.

Markéta az ágyon ült, keze az ölében. Žaneta mellette.

Az ablak alatt zúgott a tenger.

Petrnek olyan érzése volt, hogy valami történik körülötte.

Hogy ezt mindenki tudja rajta kívül.

És hogy éppen most sem kap semmilyen választ.