9. FEJEZET – Lior izzása

Reggelre felmelegedett, de nem a nap miatt. Az ebben a világban nem követt egyenes utat – szűrve érkezett egy olyan felhőrétegen keresztül, amely nem volt se felhő, se köd, hanem valami a kettő között. A meleg alulróljött, a földből, az erdőszéli száraz tűlevelek közül, ahol a moha visszahúzódott, és a talaj másmilyenné vált.
Keményebbé.
Melegebbé.
Hamuval a repedésekben, mintha maga a vidék égett volna át már régen, és még mindig őrizné az emlékezetében.
Harjin megérezte a cipőjén.
A talpán keresztül.
A pak na chodidlech.
Maradt a tűzhely mellett, ahol az éjszakát töltötte, de a tűzhely hideg volt. Soryn valamikor virradat előtt távozott, a Kőkezű Öregasszony már este eltűnt, Naeve pedig egy közeli fa gyökérzeténél aludt, összegömbölyödve, a kavicscal a tenyerében, fehér haját a vállára és a mohára terítve.
Harjin lassan kelt fel.
A teste elmerevedett a földön töltött éjszakától, a hidegtől, amely virradat előtt jött és az ízületeibe fészkelte magát.
De a meleg dél felől jött — vagy abból a irányból, amelyet ebben a fényben másképpen neveztek, mint dél, de az volt, amit a naplemente hagy maga után.
Harjin arra a helyre fordult, és egy pillanatig mozdulatlanul állt.
Naeve megmozdította a kezét.
A kavics a tenyeréből a mohára csúszott. Harjin feltette, és visszatette a kezébe.
Nem ébredt fel. Vagy felébredt, és úgy döntött, nem mutatja ki. Harjin sosem tudta pontosan, mikor önmaga még Naeve, és mikor lakozik benne ismét a másik, az állati oldala – a kettő közötti határ elmosódott maradt. Időnként emberként beszélt. Időnként pontosan úgy ült, ahogy egy kis fehér állat ül, amely tudja, hol a biztonság.
Elhaladt a tűzhely mellett.
A meleg felé ment.
Az erdő tízpercnyi járás után átalakult.
Az átmenet nem volt hirtelen. A fák nem hagyták abba egyszerre. Inkább hátrább húzódtak, megritkultak, több eget engedtek át – és az ég a világ ezen pontján vörösesebb árnyalatú volt. Nem olyan, mint egy rózsás naplemente, hanem valami telítettebb. Mintha a levegő izzó vasat hordozott volna magában.
A láb alatt több volt a hamu.
Harjin ezt akkor vette észre, amikor megállt. Guggolásba ereszkedett, és ujjait végighúzta a talajon. A száraz föld vékony rétege alatt hamu volt – régi, szürke, olyan finom, mint a liszt. Nem egyetlen tűztől. Mintha a vidék újra meg újra átégett volna, rétegről rétegre.
Belépett a tisztásra.
Nem volt nagy.
Középkúton egy kő állt – nem olyan, mint az Egyetlen Szemű Kő, hanem egy egyszerű grándarab, lapos és sötét, a felületén tűz nyomaival. A kő körül égett fű gyűrűje. Nem friss. Régebbi, új hajtásokkal, amelyek megpróbáltak visszanőni a pernyehelyre, és részben sikerült is nekik.
A kőnél egy fiú ült.
Harjin először hátulról látta: sötét, borzas haj, keskeny hát, kissé összehúzott vállak. Behúzott térdekkel ült, a könyökét a combjának támasztva, a kezét lazán lógatva. Ebből a testhelyzetből hatalmas fáradtság áradt.
Harjin odalépett.
A fiú nem emelte fel a fejét.
Harjin leült a földre a kővel szemben, egy kicsit távolabb.
Csend volt.
Aztán a fiú megfordulás nélkül azt mondta:
– Miért járnak ide?
Ez nem volt valami barátságos. A szavak közvetlenek voltak és nagyon fáradtak.
– A meleg után mentem – mondta Harjin.
Szünet.
A fiú végül megfordult.
A szeme sötét volt, szinte fekete, sárgás villanással ott, ahol a fény rávetült. Mint a parázs a sűrű koromréteg alatt. A nyakán és a karján hegek látszottak – nem mélyek, de jelen voltak, világosabbak a környező bőrénél, olyan textúrával, amilyen valami forró dologgal való ismételt érintkezés után keletkezik.
Végigmérte Harjint a tekintetével – a tetoválásokat, a kopasz fejét, a csizmáját, a kezét.
– Magát nem égetik meg – mondta.
– Nem – vallotta be Harjin.
A fiú visszanézett a földre.
„Engem megégetnek.”
Ezt mindenfiféle önsajnálat nélkül mondta. Nem próbált semmit sem eltitkolni.
Harjin a kezeit nézte. Amikor az ölébe tette őket, tenyérrel felfelé, láthatta, hogy a bőr a tenyere belsejében finomabb volt, mint a kézfején. Harjin várta, hogy áradjon belőlük a forróság – az a fajta melegség, amelyet a tájból érzékelt –, de a fiú kezéből semmi sem jött.
Ám a jelenlétét úgy érzékelte, mint a horizont mögötti dörgést.
„Hogy hívnak?” – kérdezte Harjin.
A fiú felemelte a tekintetét.
Ránézett Harjinra olyan arckifejezéssel, amely a kérdést mérlegelte – hogy vajon csapda-e vagy érdeklődés, hogy megadja-e a nevét vagy sem.
„Lior” – mondta végül.
Harjin bólintott.
„Én vagyok Harjin.”
Lior visszavonta a tekintetét a kő melletti üszkös romra. Végighúzta az egyik kezét egy új fűcsomón – azon a néhányon, amelyek megpróbáltak visszanőni –, és végigsimította az ujjával. A fű nem égett meg. Lior ujja azonban vékony nyomot hagyott maga után, ahol kissé meghajolt. Olyan volt, mintha az érintés előtt elhajlott volna.
Harjin ezt látta. Lior visszahúzta a kezét.
– Őmiatta jött – mondta.
Harjin megállt.
– Ki miatt? –
Lior rzanézett.
Azokban a sötét, elszenesedett szemekben volt egy kifejezés, amelyet Harjin nem tudott pontosan megnevezni. Az volt a benyomása, hogy féltékenységet lát bennük, valami érzékenyebbel és fájdalmasabbal keveredve. Olyan volt, mint az olyan emberé, aki szeret egy dolgot, miközben tudja, hogy az a dolog egyszer elhagyja valaki másért.
– Naeve miatt – mondta Lior.
– Honnan ismered Naevét? – kérdezte.
Lior leütötte a szemét.
– Régóta vagyok itt – mondta halkan. – Régebb óta, mint ő. Régebb óta, mint bárki más. – Újra végighúzta az ujját a füvön, lágyan, aztán visszahúzta. – Itt a dolgok emlékeznek.
Valami elszorult Harjin mellkasában, halkan, szó nélkül.
Felállt a helyéről, ahol ült, és közelebb lépett a kőhöz. Rátette a kezét. A kő meleg volt – határozottan meleg, mint amikor észreveszi az ember a langyos felületet, és tüstént rájön, honnan ered a hőség.
Lior figyelemmel kísérte.
– Nem éget? –
– Nem – mondta Harjin.
Lior összehúzta a szemét.
Aztán újra kinyitotta.
– Nekem minden ég – mondta. – Vagy én égetek. Nem tudom, melyik az első.
Harjin visszaült.
Ez alkalommal közelebb.
Lior nem futott el – de Harjin érezte a változást a kettejük közötti térben. Egy kis feszültséget. Mint egy húrt, amely helyesen van behangolva, csak tudni kell, hogy ott van.
Egy darabig ültek.
A levegő száraz volt.
Harjin érezte, hogy kiszáradnak a ajkai, hogy a kezén a bőr kissé megfeszül. A szárazság a föld felől áradt, a hamuból, a felperzselt hely száradó széleiről.
– Mióta vagy itt? – kérdezte.
Lior megvonta a vállát.
– Nem lehet kiszámolni. – Végigfuttatta a tekintetét a saját kezén. – Csak arra emlékszem, amikor máshol már nem volt biztonságos.
Harjin várt.
Lior nem folytatta.
Csak mozgatta az ujjait – a jobb kezén, finoman, akaratlanul, mint aki olyan dolog ellenőrzését végzi, amiről tud, hogy ott van, de reméli, hogy ezúttal nem lesz az. Ujjai átfutottak a tenyere belső felén. A hegeken.
– Te csináltad magadnak? – kérdezte Harjin.
A csend olyan sűrű volt, hogy Harjin hallotta a távoli ropogás hangját. Olyan volt, mint egy száraz gally valahol mélyen a talajban.
– Igen – mondta Lior.
Egyetlen szó.
Harjin ült. Lior ült. Aztán lépések hallatszottak a tisztás széléről.
Halk.
Könnyedek.
Naeve.
Harjin meglátta őt a szélen, amint az erdőből jön. Mezítláb a hamuval felszórt földön, fehér haja az alvástól kissé lelapulva az egyik oldalon, a kavics még mindig a szorított tenyerében. Lassan közeledett.
Megállt az elégett fű körének szélén.
Liorra nézett.
És Lior rá nézett.
Harjin mindkettőt figyelte.
Lior pillantásában ott volt ismét az a kifejezés – összetett, rétegzett, nem egyszerű. Végigmérte Naevét a hajától lefelé, a fehér ruhán át, egészen a tenyerében lévő kis kőig. Megállapodott a kövön.
Aztán Harjinra nézett.
És vissza Naevére.
Az álla kissé megfeszült.
– Ő adta neked? – kérdezte Lior.
A hangja egy fokkal más volt.
Harjin megértette.
„Én tettem a követ Naevének,” mondta.
Lior becsukta a száját.
Tekintetével Harjin és Naeve között ingázott, majd vissza Harjinra. Aztán a kő felé fordult, és végighúzta a tenyerét a felületén – hátulról, határozottabban, nagyobb nyomással. Ahol a tenyere végighaladt, ott egy ideig ott maradt a meleg világos nyoma. Koncentrált és jelenlévő meleg.
Naeve belépett a tisztásra.
Átsétált a megégett fű körén – lassan, pontosan –, és odalépett a kőhöz. Nem Harjinhoz, nem Liorhoz. A kőhöz, amely ennek a térnek a középpontja volt.
Végighúzta a kezét a felületén.
Lior olyan arckifejezéssel figyelte, amelyet Harjin most már pontosabban felismert – a lenyűgöztség és a fájdalom olyan közel voltak egymáshoz, hogy csak egyetlen lélegzetvételnyi távolság választotta el őket.
„Mindig a kőhöz jöttél,” mondta Lior halkan.
Naeve rá reá nézett.
A borostyánszínű szemben csend lakozott. Nem holt távolságtartás. Olyan ember csendje, aki megérti a fájdalmat a mások szavaiban, és nem húzódik vissza.
– Ja – mondta.
Egyetlen szótag.
Lior elfordította a tekintetét.
Végighúzta a kezét az alkarján – a hegén, gyorsan.
– Ő többet ad neked – mondta a kőnek.
Naeve egy lépéssel közelebb lépett Liorhoz.
„Te adod a meleget nekem” – mondta halkan. „Ő más dolgokat ad.”
Lior ránézett.
„Milyeneket?“
Naeve gondolkodott.
„Árnyékot” – mondta végül. „Pihenést. Egy helyet, ahol nem kell fenntartanom a meleget.”
Lior hallotta ezt.
Harjin is hallotta.
Ami a legjobban megütötte, az az volt, hogy saját magának is viselnie kellett az arcán hetekkel – vagy évekkel, vagy az augusztusi reggel előtt – annak az embernek a kifejezését, aki szeret, és közben követel is.
Harjin lehunyta a szemét. A saját ölében lévő kezét nézte. Kezeket, amelyek átvitték Amarilt a lépcsőn. Kezeket, amelyek levest öntöttek a tálba. Kezeket, amelyek takaróval borítottak be. Kezeket, amelyek az utolsó pillanatban érezték, hogy a bordák mozgása megáll. Ezek a kezek tudták, hoeghogy kell fogni és nem elengedni. Túlságosan is jól tudták.
Lior felállt. Odasétált a kör széléhez. Megállt ott, hátát nekik fordítva, az erdő felé nézve.
Harjin a hátát nézte.
A keskeny vállát, a borzas haját, a fiús testalkatát, amelybe olyan tüzet oltottak, amely túl nagy volt neki.
– Tudom, mire gondoltok – beszélt Lior egy fához.
– Mire gondolok? – kérdezte Harjin.
– Hogy bajban vagyok.
Harjin azon gondolkodott, hogy tagadja-e le, vagy erősítse meg. Mindkettő hazugság lett volna.
– Azt gondolom, hogy olyasmit viszel, amivel nem tudod, mit kezdj – mondta.
Lior megfordult.
Harjinra nézett.
Aztán Naeve felé.
– Maguk is – mondta.
Harjin bólintott.
„Igen.“
A vallomás egy darabig ott lógott a száraz levegőben.
Aztán Lior tett egy lépést visszafelé, feléjük.
Csak egyet.
Megállt.
– Ő másképp néz magára, mint rám – mondta.
– Rád úgy nézek, mint saját magamra – mondta Naeve.
Lior megállt.
Naeve folytatta:
„Mindkettő ég.“
Halk mondat. Pontos, mint egy tű.
Lior válla kissé meglazult. Olyan volt, mint egy kő, amely egy centiméterrel elmozdul, mert a víz átfordította.
Harjin a tűzhelyet figyelte.
A Lior keze alatti parazsat nem kapta lángra. Szürke és hideg maradt. Csak ott, ahol Lior végighúzta a kezét, volt a levegő egy kissé szárazabb, egy kissé melegebb.
– Lior – mondta.
A fiú felnézett.
Harjin a tűzhelyhez lépett. Letérdelt. A kezét a hamuba engedte. Hideg. Aztán meleg.
A szürke hamu alatt egyetlen parázsló üszök volt – sötét, a közepén vörös, a szélein pedig a vörös visszatért a szürkeségbe. Harjin nem nyúlt hozzá. Csak egy centiméterre tartotta fölötte a kezét.
A meleg felszállt.
– Ez vagy te – mondta Harjin.
Lior nézte.
– Még mindig égő. Még mindig jelen lévő. Tűz nélkül, amely égetne. Harjin visszahúzta a kezét. – A probléma nem az, hogy égsz. A probléma az elfelejteni, milyen közel állhat a másik.
Lior mozdulatlanul ült.
Harjin felállt.
Naeve felállt, és Liorhoz lépett. Megállt előtte egy kis távolságra, azzal a saját pontos távolságával, és nem az arcához, hanem a kezéhez hajolt le. Megnézte a hegeit. Lior nem húzta el őket.
– Elhagyott téged – mondta.
– Ja – mondta Lior.
– Ez nem azt jelenti, hogy te is elhagysz mindent. Tudom, milyen közel kell állni – mondta Naeve.
Lior bólintott. Lassan. Aztán a kövecshez fordult, amely középen hevert. Felvette. Megnézte. Aztán átnyújtotta Harjinnak.
Harjin elfogadta. Még mindig hideg volt. Még mindig pontosan olyan nehéz. Még mindig fehér ér húzódott át a közepén.
– Vegyék magukhoz – mondta Lior. – Nekem nincs szükségem hideg dolgokra.
Harjin összezárta a tenyerét.
„És mire van szükséged?“
Lior ezen gondolkodott.
Végigfuttatta a tekintetét a tűzhelyen, a leégett területen, az tisztás szélén, ahol az erdő kezdődött, amely öreg volt, és tudta, mi történik itt évek óta.
„Nem tudom“ – mondta. – „De valószínűleg nem akarok egyedül lenni ezzel.“
Harjin bólintott.
Lior ránézett, majd lassan elmosolyodott. Kis mosoly volt ez – nem is teljesen jelenvalói, mintha csak most tanulná, hogyan is kell csinálni. De ott volt.
A tisztáson lévő tűz már nem jelentett fenyegetést.
Naeve visszatért Harjinhoz. Visszavette a kis követ.
Harjin hagyta.
Lior ült a tűzhely mellett. A kihűlt parazsat nézte.
Aztán anélkül, hogy megfordult volna, így szólt:
– Jöttök még?
Harjin gondolkodott.
– Nem tudom, hogy tudok-e.
Lior bólintott.
Mintha pontosan erre a válaszra számított volna.
– Jól van – mondta. – Legalább megkérdeztem.
Harjin Naeve felé fordult.
Naeve Liorra nézte.
A borostyánszínű szemben fény volt – mozgékony, másvilági, forrás nélküli –, és abban a fényben egy olyan kifejezés ült, amelyet Harjin felismert, mert egész korábbi életében látta egy másik szemben, egy másik testben, más gesztusokban.
Feltétel nélküli gondoskodás.
Szemrehányások nélkül.
Viszonzási elvárások nélkül.
Naeve Harjinra nézett, és enyhén félrehajtotta a fejét.
Visszafelé mentek a tisztáson át, a perzselt földön át, a szélén, ahol a fák kezdődtek, és visszatértek a világot a mohához, az árnyékhoz meg a mozgékony fényhez. Maguk mögött hagyták Liorra a tűzhely mellett.
Harjin nem fordult hátra.
De mégis hallott a háta mögött — abban a pillanatban, amikor az erdő elnyelte a lépteik zaját — egy halk roppanást. Mint egy száraz ág, vagy mint valami, ami egy darabig egyben marad, aztán a megfelelő helyen enged.
Nem tűz.
Csak melegség.
Élő, jelenvaló és tudatában annak, hogy milyen közel állhat meg.
Naeve Harjin mellett ment — a maga távolságában, azon a pontos résen, ami nem elhúzódás volt, hanem tér, amelyben lélegezni lehetett. A követ a tenyerében tartotta.
Harjin ment.
A mellkasában másképp hordozta a mondatot, mint korábban.
Nem engedlek el.
Az a mondat ott volt továbbra is.
De most már tudta, mi volt benne a tűz és mi volt a fény.
És hogy a tűzzel meg kell tanulnia, milyen közel álljon.