9. fejezet – Christmas a Hamburger

Bent vagy?

Hamburger írta:

Húsz perc múlva.

Christmas:

Raiffeisen rakpart?

Hamburger írta:

Ja.

Letette mellé a telefont, és a plafont nézte. Fehér plafon, fehér villanykörte, semmi arany csík. Semmi szoba Hamburgban. Semmi üres kampó, amely a sarokból várná.

Kint derült volt az idő.

Prága egy tiszta decemberi reggelen más arcot mutatott, mint a hóban vagy esőben álló Prága. Az előző napok hava megmaradt a tetőkön és az ablakpárkányokon, de a járdák nedvesre koptak, a levegő pedig ironikusan tiszta volt, olyan, amikor a hideg már jelen van, de még barátságos.

Hamburger a Vodička utcán sétált. Cipői daloltak a nedves aszfalton, és a fejében kevesebb volt a gond, mint korábban.

Christmas a Náplavkán várt. A korlátnál állt és a folyót nézte. Zöld dzseki, sötét haj, piros kesztyű, amit Hamburger még nem látott. Két vörös pont a decemberi szürkeségben. A telefon nem volt a kezében. Csak állt.

Hamburger odament hozzá. Christmas felnézett. Bólintott. Egy apró bólintás, a jelenlét elfogadása.

A Moldva alattuk sötéten és csendesen folyt. A kövek szélén vékony jégréteg húzódott, átlátszó és törékeny, alatta a vízzel. A levegőnek gyönyörű folyóaga volt.

Hamburger elővette a telefont:

Hogy ment az alvás?

Christmas elolvasta:

Jól. És te?

Hamburger írta:

Én is.

Christmas a folyóra mutatott. Semmi konkrätumra. Csak a vízre. Arra a mozdulatra, amikor olyasmire mutat az ember, amit érdemes megmutatni, még akkor is, ha a másik is látja.

Hamburger a Moldvára pillantott.

Sie bewegt sich ohne Grund. (Ok nélkül mozog.)

A gondolat németül jött, Hamburger pedig nem fordította le. Úgy hagyta. A víz minden nyelven ugyanúgy mozgott ok nélkül.

Mentek a folyó mentén, terv nélkül, csak a víz mellett. Piros kesztyűk Hamburger sötét zsebei mellett. Hamburger azt gondolta magában: piros kesztyűk. Ő maga vette, kapta, vagy csak úgy megvolt neki, és nem érdekelte a színe. Talán ez utóbbi. Christmas nem úgy nézett ki, mint aki reggel hosszan válogat a kesztyű színében. Inkább, mint aki olyan dologért nyúl, ami meleg, és csak utána jön rá, hogy piros.

Hamburger elővette a telefont:

Hol voltál kisfiúként?

Christmas elolvasta, levette a kesztyűjét, és csehül ezt írta:

Prága. Még mindig Prága.

Hamburger írta:

Sehol máshol?

Christmas:

Apa brnoi volt. Jártunk oda.

Aztán kínaiul hozzátette:

Dàn Brno bù shì wǒ de chéngshì. (De Brno nem az én városom.)

Hamburger elolvasta a fordítást, és elmosolyodott ezen az átmeneten. Kínai nyelvtan, középen egy cseh városnév, és a mondat mégis egyben maradt.

Írta:

Én prágai vagyok, de csak egy darabig nőttem fel itt. Aztán Németország.

Christmas elolvasta. Aztán csehül írta:

Miért Németország?

Hamburger írta:

Foci. Aztán maradtam.

Christmas elolvasta. Közvetlenül Hamburgerre nézett, nemcsak oldalról. A kezére, a cipőjére, ahogyan áll.

Aztán kínaiul írta:

Nǐ hái tī qiú ma? (Még mindig focizol?)

Hamburger elolvasta a fordítást.

Írta:

Nem. Abbahagytam.

Christmas:

Miért?

Hamburger egy darabig a kijelzőt nézte. Aztán ezt írta:

Elvesztette az értelmét. Egyik nap elmentem edzésre, aztán soha többé.

Christmas elolvasta, és bólintott.

Mentek tovább a folyó mentén.

A rakpart kiszélesedő szakaszra nyílt.

Nyaranta piacok, kávézók és hajók voltak itt. Hamburger tudta ezt, még ha most nem is látta, mert a folyópartoknak nyáron megvan a maguk élete. Télen a rakpart üres volt: kő, víz, lombtalan fák. Néhány ember kutyákkal. Egy futó fényvisszaverő mellényben. Egy idősebb úr kenyérrel etette a sirályokat.

Christmas megállt.

A sirályokat nézte. Hamburger mellette állt és várt.

Wǒ ài kàn niǎo. (Szeretem nézni a madarakat.)

Aztán csehül:

Egyszerűek.

Hamburger elolvasta. Aztán ezt írta:

Mi van bennük az egyszerű?

Christmas ezen gondolkodott. Hamburger látta az arcán – kereste a szavakat valamire, ami belül világos, de kifelé vezető út bonyolult.

Végül csehül írta le, lassan:

Nem hazudnak. Egyszerűen csak ott vannak, ahol.

Hamburger írta:

Az emberek is ott vannak, ahol. Csak azt képzeljük, hogy valahol máshol járunk.

Christmas elolvasta, aztán Hamburgerre nézett.

Ez a pillantás tovább tartott, mint egy-két másodperc. Hamburger bírta. Aztán Christmas lassan bólintott. Mintha ezzel azt mondaná, hogy igen. Hogy tudja. És hogy elég, ha ez egyszer elhangzott.

Az idős úr a kenyérrel elment, a sirályok pedig szétszéledtek a folyó felett. Fehér alakzatok a sötét víz felett. Aztán eltűntek.

Christmas felvette a telefont, és csehül írta:

Miattam vagy itt, Dominik?

Hamburger megállt. A kérdés a semmiből jött. Elolvasta a mondatot még egyszer.

Miattam vagy itt, Dominik?

Írta:

Honnan tudsz Dominique-ról?

Christmas megállt. Ránézett, majd vissza a kijelzőre.

Dominiknak?

Hamburger bólintott.

Christmas egy darabig nem írt semmit. Csak állt a telefonnal a kezében, mintha az a két név egy pillanatra átfedte volna egymást.

Aztán ezt írta:

Nem tudom. Dominikra gondoltam. Az én Dominikomra.

Hamburger elolvasta.

Az én Dominikomat.

Csak utólag esett le neki, mit is írt előtte tulajdonképpen Christmas. Nem Dominique. Dominik. Cseh név. Majdnem ugyanolyan, mégis más. Mint egy visszhang, amely egy másik szobából jött.

Írta:

Nekem Dominique-om volt.

Christmas elolvasta a mondatot. Egyszer. Másodszor.

Aztán ránézett Hamburgerre:

Hamburgból jöttél. December van. Úgy nézel ki, mint aki valaki miatt ment el. Engem meg épp most hagyott el Dominik.

Hamburger elolvasta.

Úgy nézel ki, mint aki valaki miatt ment el.

Írta:

Kicsit.

Christmas nem kérdezett tovább. Nem követelt többet.

Wǒ dǒng. (Értem.)

Christmas a sarkon állt, és lefelé nézett az utcára, amely enyhén lejtett a folyó felé, a rakpart kevésbé látható része felé. Valami történt ott. Hamburger valamivel később vette ezt észre.

Fények.

Nagy, technikai fények állványokra szerelve. Fehérek és direkt módon világítók. Kábelek. Sárga szalag. Emberek dzsekikben. Rádióadók. Fekete sátor a monitoroknál. Statiszták történelmi jelmezekben, de tollkabáttal a vállukon, mert Prága decemberben nem várja meg, amíg elkezdődik a forgatás.

Ez nem volt egy nagy mágikus filmforgatási helyszín. Vagy talán az volt, de közelről a filmvarázs mindig úgy néz ki, mint egy csomó kábel, termosz, vizes cipő, valaki térdel az elektromos bőrönd mellett, valaki teásbögrét tart, valaki a kesztyűjét keresi, valaki kiabál, hogy ne lépjenek ide vagy oda. A filmvilág piszkos macskaköveken állt, és úgy tett, mintha mindjárt szép lenne.

Christmas tett néhány lépést lefelé az utcán. Hamburger követte.

A forgatási helyszín szélén sárga szalag volt kifeszítve, amely elválasztotta a világ többi részét a jelenet terétől. A szalag mellett egy harmincas éveiben járó férfi állt, fekete mellény a meleg dzseki felett, kulcsok karabineren az övén, rádióadó a kezében, és olyan ember arckifejezésével, aki azért van itt, hogy a dolgok működjenek, jóllehet semmi sem akar működni.

Pavel.

Megszólalt a rádióadó, mire Pavel azonnal reagált, hadonászott és dühöngött. Hamburger arra gondolt, hogy valószínűleg egy olyan feladatlistája van a fejében, amely percenként megduplázódik.

Pavel észrevette őket.

„Itt most kérem, ne menjenek át. Jelenetet veszünk fel.”

Csehül, közvetlenül, harag nélkül. Csak információ.

Hamburger elővette a telefonját, aztán rájött, hogy Christmas ért csehül, és elrakta a telefont. Christmas a szalag mellett állt, és a területről tájékozódott.

A szalag mögött éppen valaki vitatkozott. Feszülten, célszerűen, a hidegben. Mindenki siet, mindenki fázik, mindenki tudja, hogy a vita időt vesz igénybe, de nélküle nem lehet továbbmenni.

Egy iratgyűjtős nő a monitor mellett állt, és a papírra mutatott.

A forgatókönyv-ellenőrző.

Vastag kabát, sál felhúzva a füléig, ceruza a fül mögött, a kezében dosszié, amelyből papírok, színes cetlik és kicsire nyomtatott fotók lógtak ki. A csuklóján stopperóra. Úgy nézett ki, mint valaki, aki emlékszik olyan dolgokra, amelyekre senki más nem akar emlékezni.

– Itt nem volt rajta kesztyű – mondta.

Csehül. Nyugodtan. Pontosan.

A színésznő egy alacsony sámlin ült a ház fala közelében. A történelmi jelmeze felett hatalmas pelyhes kabátot viselt, a kezén kesztyű volt, a haja pedig olyan frizurára volt igazítva, amely csak szemből tűnt késznek. Oldalról látszottak a hullámcsatok. Gyönyörű volt, de most főleg fáradt. A szépség a forgatáson a jelenetek között nem volt olyan, mint egy plakát. Emberi volt, átfázott, kissé megviselt.

Csang Li.

Hamburger nem ismerte. Nem is volt miért. Nem ismerte a kínai filmeket, a kínai színésznőket, sem azt a világot. De látta őt, és a látvány elég erős volt.

Csang Li a magasba emelte a vörösesbarna kesztyűs kezét.

Kínaiul beszélt, ingerülten, gyorsabban, mint az összes kínai mondat, amit Hamburger eddig Christmastól hallott:

Wǒ míngmíng dài le. Shàng yí tiáo wǒ yě dài zhe. Nǐmen zěnme xiànzài cái shuō? (Hiszen nálam voltak. Az előző snittben is nálam voltak. Miért csak most mondjátok?)

Hamburger semmit sem értett, de a hangnemet megérezte. A fáradtsággal és egy csipetnyi sértődöttséggel átszínezett hangnemet.

Zhang Li mellett egy tolmács állt jegyzetfüzettel a kezében. Egy fiatalember hosszú kabátban, elegáns, professzionális, a környékbeli vizes üzemhez képest túlságosan is tiszta. Csehre fordított:

– Azt mondja, hogy az előző beállításban is rajta voltak a kesztyűk.

A scriptes lány arcvonásai nem rezdültek.

– Nem voltak.

A színésznő nem értette a cseh választ, de a hangnemből kiveszi az irányt.

Újra megszólalt, ezúttal lassabban, keményebben:

Wǒ dài le. Wǒ jìde hěn qīngchǔ. (Megvoltak neki. Pontosan emlékszik rá.)

A tolmács fordított:

„Azt mondja, megvoltak neki. Pontosan emlékszik rá.“

A forgatókönyv-ellenőr ránézett a monitorra.

„Kérem a visszajátszást. Az előző éles felvételt.“

A videókezelő, egy fiatal srác mélyen a homlokába húzott sapkában, a monitor előtt ült és a felvételt kereste. Ujjai gyorsan futottak a vezérlőn, de az arca mozdulatlan maradt. A képernyőn feltűnt az utca, Zhang Li kabát nélkül, fényben, jelmezben, felemelt kézzel.

Kesztyű nélkül.

A forgatókönyv-ellenőr a monitorra mutatott.

„Itt. Nem kellett volna.”

A tolmács Zhang Li felé fordult.

Shàng yí tiáo nǐ méi dài shǒutào. (Az előző felvételen nem volt önön kesztyű.)

Zhang Li fáradtan felállt. A kesztyűt nem húzta le azonnal. Először a kezére nézett, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy valóban rajta vannak. Aztán ujjról ujjra lehúzta őket.

Kínaiul mondta:

Wǒ zhēn de bù zhīdào xiànzài shì nǎ yí chǎng. Wǒ yǐwéi tā yǐjīng líkāi le. Kěshì nǐmen shuō hái méi yǒu. Wǒ yǐwéi tā yǐjīng dòng le. Kěshì nǐmen shuō hái bù néng dòng. (Én már tényleg nem tudom, melyik jelenet ez most. Azt hittem, már elment. De önök azt mondják, hogy még nem. Azt hittem, már megmozdult. De önök azt mondják, hogy még nem szabad megmozdulnia.)

A tolmács vett egy mély levegőt.

Lassan, egyenletesen fordított:

„Azt mondja, már nem tudja, melyik jelenet ez. Azt hitte, a karaktere már elment, de önök azt mondják, hogy még nem. Azt hitte, lelkileg már elmozdult, de önök azt mondják, hogy még nem szabad elmozdulnia.”

A forgatókönyv-felügyelő a forgatókönyvre sütötte a szemét.

– Pontosan ez az – mondta. – Még nem ment el. Ebben a jelenetben a többiek ezt még nem tudják. Csak ő tudja. És a kezei azért szabadok, mert még nem védik azt, ami majd utána jön.

A színészvezető, egy vastag keretes szemüveges, gyapjúsapkás idős férfi, ott állt nem messze. Közelebb lépett, mert hallotta, hogy végre olyan dologról van szó, ami nem csak a kesztyűről szól.

– Pontosan – mondta. – Ez nem lehet védekezés. Még nem. Ez a védekezés előtti fáradtság.

A tolmács fordítani kezdett:

Tā hái bù néng fángyù… (Még nem szabad védekeznie…)

Csang Li hallgatta, és az arca újra bezárult a fáradtságtól. Értette a szavakat, de valami bennük egyszerűen elveszett a fordításban. A fordítás helyes volt, hivatalos, használható, mégis valahogy elkerülte a megértését.

Christmas Hamburger mellett felkapta a fejét.

Kicsit előrehajolt, mint egy állat, amely meghallotta azt a frekvenciát, amelyre be van hangolva.

Hamburger látta ezt.

Christmas eddig csendben állt a szalag mellett, félig elrejtőzve a világ sárga sávja mögött, amely nem az övé volt. Csak a válla feszült meg egy kicsit.

Zhang Li tovább beszélt, gyorsabban, gördülékenyebben, mintha már nem a stábhoz beszéne, hanem a térhez, amely kifárasztotta.

Tā měi yí cì dōu bù yíyàng. Yí cì tā hái xiāngxìn tā kěyǐ huíqù, yí cì tā yǐjīng zhīdào huí bù qù le. Ránhòu nǐmen ràng wǒ yòng yíyàng de shǒu zǒu guòqù. Wǒ zěnme zǒu? (Mindannyiszor más. Egyszer még hisz abban, hogy visszatérhet, másszor már tudja, hogy nincs visszatérés. Aztán azt akarjátok, hogy ugyanolyan kezekkel menjek végig. Hogy menjek?)

A tolmács elbizonytalanodott.

Christmas halkan mondta ki, kínaiul, szinte még azelőtt, hogy meggondolta volna, hogy beszél:

Yīnwèi shǒu xiān zhīdào. (Mert a kezek tudják először.)

Nem fordult meg mindenki. De Zhang Li igen.

És a csapó- és felvételvezető felnézett a forgatókönyvből.

Christmas a szalag mellett állt, Zhang Li piros kesztyűje pedig a kezében lógott, mint valami bizonyíték, de már nem csupán egy forgatási baki- vagy continuity-részlet. Hirtelen kezek lettek. Egy karakter. Idő. Valami, aminek meg kell történnie, de még nem történt meg.

Zhang Li ránézett Christmasre.

Nǐ shuō shénme? (Mit mondtál?)

Christmas egy pillanatra elhallgatott. Hamburger mellette állt, és érezte, hogy valami elmozdult a térben. Egy apró csodát látott, mert Christmas amióta csak ismerte, most először nem a telefonjára kellett hogy támaszkodjon.

Christmas kínaiul válaszolt. Folyékonyan. Kijelző nélkül. Akadozás nélkül.

Wǒ shuō, shǒu xiān zhīdào. Tā rén hái méi líkāi, kěshì shǒu yǐjīng zhīdào tā huì líkāi. Suǒyǐ bù néng tài kōng. Yě bù néng tài jǐn. Rúguǒ dài shǒutào, tā jiù hǎoxiàng yǐjīng zài fángzhe shénme. Rúguǒ méiyǒu, tā hái lái bù jí bǎ zìjǐ cáng qǐlái. (Azt mondom, a kezek ezt előbb tudják. Ő még nem ment el, de a kezei már tudják, hogy el fog menni. Ezért nem lehetnek teljesen üresek. De nem is lehetnek túl szorosan összezárva. Ha kesztyű lenne rajta, úgy nézne ki, mintha már védekezne valami ellen. Nélkülük még nem volt ideje elrejteni magát.)

Hamburger nem értette a szavakat, de hallotta azt a bámulatos szóáradatot. Hallotta, ahogy a mondatok egymás után jönnek elő Christmasből, gyorsan és természetesen, mint a víz. Hallotta a légzés más ritmusát. A test más tartását. Christmas arca hirtelen nem annak az embernek az arca volt, aki a saját szavai elől keresi a kimenetet. A saját nyelvén beszélt. Biztosan állt benne.

A tolmács megpróbálta elkapni a fordítást, de a forgatókönyv-ellenőr pillantásával megelőzte.

– Mit mond? – kérdezte.

Christmas feléje fordult.

Csak most vette kézbe a telefont. Nem azért, mert saját magának szüksége lett volna rá, hanem hogy újra felépítse a kommunikációs hidat. Csehül írta, lassabban:

Azt mondom, hogy a kezek tudják előbb. Ő még nem ment el, de a kezei már tudják, hogy el fog menni. Nem szabad teljesen üresnek lenniük, de még nem szabad védekezniük. A kesztyű azt jelentené, hogy már védekezik. Kesztyű nélkül még nem volt ideje elbújni.

Megfordította a kijelzőt.

A forgatókönyv-ellenőr elolvasta.

A színészvezető a válla felett szintén.

Pavel, aki végig ott állt a rádióadóval, és úgy tett, mintha nem lenne ideje metaforákra, szintén elolvasta.

A csapóoszloptartó / scriptes lassanból biccentett.

– Igen – mondta. – Ez pontosan a folytonosság.

A színészvezető Zhang Li-re nézett.

– Igen. A kezek előbb tudják. Ez az.

A tolmács újra fordítani kezdett, de Zhang Li egy rövid mozdulattal megállította.

Wǒ dǒng le. (Értem.)

Aztán Christmasre nézett, és halkabban hozzátette:

Nǐ de zhōngwén hěn qíguài. (A kínaiod furcsa.)

Christmas alig észrevehetően megmerevedett.

Qíguài? (Furcsa?)

Zhang Li kezében még mindig ott volt a kesztyű. Félig jelmezben állt, félig a saját telében. Pehelykabátja a vállán lógott, de már nem gombolta be teljesen. Színésznő volt, karakter és egy nő, aki nemrég még a kesztyűk miatt veszekedett, most meg egy idegen prágai srácot nézett, aki olyan módon beszélt a nyelvén, ami nem volt sem iskolás, sem turista-, sem pedig otthoni.

Azt mondta:

Bù shì huài de qíguài. Xiàng yí gè rén zài bié de dìfāng zhǎo jiā, ránhòu bǎ jiā dài huílái le. (Nem rossz értelemben furcsa. Olyan, mint egy ember, aki otthont keresett máshol, aztán hazahozta azt.)

Christmas hallgatta.

Hamburger is hallgatta, de nem értette. Először fordult elő, hogy ez nem zavarta, és ezzel párhuzamosan fájt is. Olyan fájdalommal, mint a földön fekvő szalagé köztük és a világ között, amelybe Christmas épp nélküle lépett be.

Christmas lassan oldalra fordult Christmas a Hamburger felé.

Elvette a telefont. Csehül ezt írta:

Azt mondja, a kínaiam furcsa. Olyan, mint azé az emberért, aki máshol kereste az otthonát, majd visszahozta magával.

Hamburger elolvasta.

Aztán Christmas hozzátette:

A kínai a számban olyan, mint valaki más otthona, aki máshol kereste az otthonát.

Hamburger sokáig olvasta azt a mondatot.

A kínai a számban olyan, mint valaki más otthona, aki máshol kereste az otthonát.

És miközben olvasta, Zhang Li továbbra is ott állt a forgatási helyszínen, félig szerepben, félig azon kívül, a kesztyűvel a kezében, csupasz ujjakkal a hidegben. Ez nem egy bölcs mondat volt egy plakátról. Ez egy olyan nő mondata volt, aki épp maga sem tudta, hol végy pontosan a teste és hol kezdődik a karaktere.

Ezért is mondhatta ki.

Hamburger felvette a telefont.

Írta:

Szép mondat.

Christmas elolvasta.

Aztán kínaiul írta:

Tā shuō: bú shì tā, shì nǐ. (Azt mondja: nem ő az. Te vagy az.)

Hamburger elolvasta a fordítást.

Nem ő az. Te vagy az.

A filmforgatási helyszín szélén állt, és azt gondolta: mindkét dolog igaz. Zhang Li mondta a mondatot. Christmas elhozta neki. És a kettő között valami megváltozott.

A scriptes lány közben feljegyzést készített a papírra. Nem nagyot. Csak pár szót a jelenethez.

Kesztyűt nem.

A kezek hamarabb tudják.

Aztán ragasztott egy kis színes cédulát a forgatókönyv szélére, mintha csak valami teljesen hétköznapi dolog történt volna. Lehet, hogy a forgatáson ez az volt. Egy mondat, ami megmenti a folytonosságot. Egy részlet, ami miatt nem kell feleslegesen újravenni. Egy kesztyű nélküli kéz.

Pavel kissé felemelte a szalagot.

– Jó, köszi. Kérem, álljanak ide, de neássanak bele a képbe.

Hamburger bólintott.

Christmas szintén.

Most már a szalag mögött álltak, de közelebb, mint azelőtt. Nem belül és nem kívül. Egy szűk köztes térben, ahol nézni lehet, de közbeavatkozni nem.

A forgatási terület ismét összeállt a jelenethez.

A technikusok igazítottak a fényeken. A videós ellenőrizte a képet. A scriptes a monitor mellett állt a forgatókönyvvel, és nem a kép szépségét figyelte, hanem azt, ami benne egymáshoz illeszkedik. A színészvezető halkan, szinte gesztusok nélkül beszélt Zhang Li-vel. Zhang Li letette a kesztyűjét a sámlira.

Csupasz kéz.

Hosszú ujjak télen. Kissé kivörösödöttbegyűek.

A rendező, akire Hamburger csak most lett figyelmes, a monitor mögött ült. Egy kis ember nagy sapkában, összpontosítva, szinte mozdulatlanul. Emelte a kezét.

Csend.

Filmszínpadi csend. Az a csend, amikor húsz ember abbahagy húsz apró dolgot, és mindannyian egyetlen dologra várnak, ami eltart néhány másodpercig.

Felvétel.

Zhang Li megmozdult.

Kesztyűje nem volt.

A mozdulat a mellkasban kezdődött, de nem jutott el a vállakig. A kezek szabadok maradtak, nem üresek. Nem védekeztek. Még nem. És mégis volt bennük egy olyan információ, hogy hamarosan védekezniük kell majd. A fáradtság nem szomorúság volt. Nem összeroppanás. Az a súly volt, amit a szereplő még nem vallhatott be másoknak, csak a testének.

Hamburger a felvételt nézte.

És aztán már nem a felvételt nézte.

Christmaset nézte.

Christmas mellette állt, és olyan figyelemmel nézte Zhang Lit, amilyet Hamburger még nem látott tőle. Úgy nézett, mint egy olyan ember, aki tudja, mi történik, és senkinek sem kell elmagyaráznia.

Hamburger döbbenten állt, valami elakadt benne.

Addig a pillanatig a lassan gépelt üzeneteken, a fordítón, a remegő ujjakon, a csendes bólintásokon, a cseh nyelvű hamburgerrendelés képtelenségén keresztül ismerte Christmaset. Olyasvalakiként ismerte, akire várni kell. Olyasvalakiként, aki mellett meg kell maradni.

Most egy másik Christmaset látott.

Egy gyorsat.

Pontos.

Jelenlévő.

Valaki, aki hallotta a kínai áradatát, és nem ijedt meg. Valaki, aki benne állt. Valaki, aki nem vendégként mozgott abban a nyelvben, hanem úgy, mint aki a talajon tartja a lábát.

Hamburger nem értette a szavakat.

De először hallotta, hogyan hangzik Christmas, amikor nem kell a saját nyelvére várnia.

És ez a hang szép volt.

A jelenet véget ért.

– Stop – mondta a rendező.

Senki sem tapsolt. A filmforgatási helyszín nem így működött. Az emberek egyszerűen visszatértek a megszokott pózukba. A technikusok ellazították a testüket. A videóoperátor a monitor felé hajolt. A scriptes feljegyzett valamit. Zhang Li még egy másodpercig tovább maradt a szerepben, mint a többiek, aztán vett egy mély levegőt, és újra téli ruhás nő lett belőle.

Utánakapott a pehelydzsekijének.

A kesztyűjét a sámlin hagyta.

A scriptes észrevette.

És nem szólt semmit.

Mei, a producer, aki a hóna alatt egy táblagéppel addig is a monitornál intézett valamit, csak utána jött oda. Rövid haj, gyors léptek, fülhallgató az egyik fülében. Olyan ember arckifejezése, aki a dolgokat úgy oldja meg, hogy személyesen megy el intézni.

– Köszönjük – mondta Christmasnek csehül. – Ez segített.

Aztán Hamburgerre nézett.

– Magával van? –

Hamburger bólintott.

– Beszél kínaiul? –

– Nem – mondta Hamburger.

Mei egy pillanatra megállt. Rakosgatta magában a látottakat.

– De jól csinálja – mondta.

Hamburger nem tudta, mit jelent ez.

Mei hozzátette:

– Néhány ember túl nagy feneket kerít a nyelvtanulásnak. Maga nem. –

Hamburger bólintott.

Ez volt talán az egyetlen dolog, amit valójában tett.

Mei visszament a monitorhoz.

Pavel ismét félretartotta a szalagot, hogy távozhassanak. Ezúttal már nem volt rájuk ideje, de biccentett nekik, mintha valamivel kevésbé lennének idegenek a díszletben, mint tíz perccel ezelőtt.

Christmas a Hamburger átmentek a sárga szalagon vissza az utcára.

A díszleten túli Prága ugyanolyan maradt — vizes macskakő, szürke égbolt, a kirakatok aranyló fénye, villamosvezetékek. A filmes világ mögöttük maradt, de valami abból velük tartott. Nem a fények. Nem a kábelek. Inkább az az érzés, hogy a valóságos város mellett más városok is léteznek, amelyek csak egy pillanatra nyílnak meg, aztán bezáródnak.

Christmas felvette a telefont, és csehül írta:

Furcsa volt?

Hamburger írta:

Mi?

Christmas:

Neked. Ott. Nem értetted.

Hamburger elolvasta a mondatot, majd lassan leírta:

Nem értettem a szavakat. De téged igen.

Christmas elolvasta.

A szokásosnál hosszabban nézte a kijelzőt.

Aztán kínaiul írta:

Nǐ ràng wǒ gǎnjué dào… ānquán. (Biztonságérzetet adsz… nekem.)

Hamburger elolvasta a fordítást.

Biztonságérzetet adsz.

A filmsorolás mögötti járdán állt, és azt gondolta: ez a pont az.

Én itt vagyok. Amíg akarod.

Christmas elolvasta.

Bólintott.

Én is.

Hamburger zsebre tette a telefont.

Christmas a zsebre vágta a telefonját.

Mentek, és mivel Prága kerek, és az utcák visszatérnek, lefelé indultak, és ismét a folyarnál találták magukat.

A Vltava.

Hamburger a korlátnak támaszkodott. Christmas mellette.

A hó ismét enyhén esni kezdett. A legfinomabb hó, szinte fehér levegő. Nem teher, inkább jelenlét. Christmas haján landolt. Hamburger sálján is.

Hamburger a vizet nézte.

A fejében csend volt. Egyszerű csend.

Christmas előhúzta a telefont.

Wǒ bù zhīdào, rúhé shì zhè yàng. (Nemalé, hogy ez hogy létezik.)

Hamburger elolvasta.

Írta:

Mi?

Christmas csehül írta:

Te. Prága. Forgatás. Ma.

Dàn hǎo, tā cúnzài. (De milyen jó, hogy létezik.)

Hamburger elmosolyodott. Nem írt semmit. Csak nézte tovább a folyót.

Egy pillanatra csend lett. Aztán Christmas felvette a telefont.

Megtanulsz kínaiul?

Hamburger ránézett a kérdésre. Volt benne valami magától értetődő. Nem kemény. Csak csendes. Christmas nem azt akarta mondani ezzel: most. Inkább azt: ha elég ideig maradsz a közelben.

Hamburger ismét maga előtt látta a filmsorozat sárga szalagját. Látta mögötte Christmast, a nyelv sodrásában, amelybe nem tudott belépni. Látta, hogy ha csak ott marad, ahol most van, akkor csak az egyik oldaláról fogja ismerni. Ott ül majd mellette, rója vele az utcákat, teát iszik vele, de a másik fontos sodrás, a körötte áradó folyam nélküle folyik tovább.

És ő nem akart a szalag mellett állni.

Elvette a telefont.

Kínaiul írt, lassan, a fordító alapján:

Wǒ bù zhīdào rúhé. (Nem tudom, hogyan.)

Aztán alá csehül:

De akarom.

Christmas elolvasta. Aztán ránézett Hamburgerre. Egyenesen. Azzal a tekintettel, amelyet Hamburger már ismert. Aztán lassanbólintott, egyszer. Abban a csendben úgy hangzott, mint egy ígéret megpecsételése.

Hamburger visszanézett a folyóra.

Akarom.

Nem hogy megpróbálom.

Nem látjuk egymást.

Akarom.

Be akarok lépni abba a világba, amelyben a Christmas működik. Meg akarok tanulni annyit, hogy az a világ ne legyen szalaggal körbekerítve. Hallani akarم a kínai nyelvet, és kapaszkodót akarok benne, még akkor is, ha az a kapaszkodó csak egy kis bisztró első szava.

Haha.

Tea.

Hamburger hangosan mondta. Halkan, a folyónak.

„Csá.”

Christmas megfordult.

Hamburger a Moldva sodrára mutatott az ujjával.

„Ok nélkül mozog.”

Christmas végighallgatta.

Aztán kínaiul írta:

Shuǐ zhīdào zìjǐ de lù. (A víz ismeri a maga útját.)

Hamburger elolvasta a fordítást.

A víz ismeri a maga útját.

Bólintott.

Hó esett.

És abban a csendben úgy hangzott, mint egy ígéret megpecsételése másodszor is.

A rakpart feletti villamosdrót megmozdult a szélben. Halk hang. Fémes, ezüstös, mint egy kicsit tovább kitartott hangjegy. Hamburger hallotta. Christmas is hallotta.

Hamburger ezt gondolta: ez az.

Kézzelfoghatóan jelen lévő, fizikailag jelen lévő kabátokban, piros kesztyűben, hóval a hajukban, és két ember a korlátnál, akik megtanultak úgy lenni egymás mellett, hogy nem kell minden szót lefordítani.

Még egy dolgot mondott magában:

Nem fogom várni, hogy Christmas valaha is visszatérjen a régi nyelvéhez. Én megyek utána az újba.