7. fejezet: Zöld pont

A Lounge lassan ürült ki.

Először a bárpultnál ülők mentek el, aztán az ablak melletti társaság, végül az idős pár, akik egész este a terasz mellett ültek, és szinte nem is beszéltek egymással. A pincérek gyűjtötték a poharakat, pakolták az asztalokat, és oltották a fényeket az üres helyek felett. A helyiség fokozatosan összezsugorodott.

Petr ülve maradt.

Zuzana tíz után távozott. Azt mondta, fáradt, ő meg bólintott, mintha ez természetes lenne. Mintha semmi különös nem lenne abban, ha a férj a nyaralás alatt egyedül marad a szállodai bárban az esti program után.

Lehet, hogy tényleg semmi különös nem volt benne.

Radúz már nem ült a zongoránál. A bárpultnál állt, és a csaposhoz beszélt. Röviden, csak néhány mondatot. Aztán a csapos hátra ment valahová, Radúz pedig a pultra könyökölve ott maradt. A poharát nézte, nem Petrre.

Petr várt.

Radúz egy pillanat múlva elvette a poharat, és az asztalhoz lépett.

– Még itt vagy.

– Még itt vagyok.

Ugyanúgy ült le, mint legutóbb. Oldalt fordulva. A poharat maga elé tette, és egy darabig hallgatott.

A teraszajta mögött hallani lehetett a tengert. Ahogy a szoba kiürült, a tenger morajlását már nem nyomta el semmi.

– Ma jó este volt – mondta Petr.

Radúz elmosolyodott.

– Itt.

– A Lounge tele volt.

– Nyáron szokott is lenni.

Petr bólintott.

Egy ideig ültek, mint két ember, aki tudja, hogy a fontosabb mondatok még hátravannak, de addig is ráérnek.

– Hogy haladsz a munkával? – kérdezte Radúz.

– Jól. Petr egy pillanatra elhallgatott. – Megerősítésre várok egy dologban. De egyébként jól.

– Milyen dologban? Milyen dolog? – Milyen dologról van szó?

„Megbeszélés. Munkaügy.” Intett egyet a kezével. „A főnöknője egy hete nem jelentkezett.”

„Az sok idő.”

„Ja.“

Radúz belekortyolt.

„És itt?”

Petr felnézett.

„Nyaralásra gondolsz?”

„Itt újra.”

„Igen.” Emelte a poharát. „Markéta élvezi. meg Žaneta is, azt hiszem.”

„És te?”

Petr elmosolyodott.

„Hozzászoktam, hogy másokat figyelek.”

Radúz nem szólt semmit. Petr kérdést várt, vagy legalább valamilyen választ, de az nem jött. Csak csönd.

„És te?” kérdezte Petr. „Hogy megy a sorod?”

Radúz végigfuttatta az ujjait az asztal szélén.

– Jó.

„Jól, mint mindig jól, vagy jól, mint valójában?”

Halkan elnevette magát.

– Még mindig olyan pontos vagy.

– Szóvivő vagyok. Ezért fizetnek.

– A pontosságért?

– Azért, hogy mások ne kételkedjenek.

Radúz a pohárra nézett.

– Ez furcsa munka.

„Igen.“

A csend ez alkalommal hosszabb ideig tartott. A pult mögött feltűnt egy csapos egy rekeszel, és pakolni kezdte az üvegeket az alsó polcra. Sietség nélkül tette, annak az embernek a nyugalmával, aki ugyanezt a mozdulatot ismétli meg minden este.

„Tényleg jól,“ mondta végül Radúz.

„Micsoda?“

„Azt kérdezted, hogy tényleg jól-e.“ Flemelte a tekintetét. „Bonyolult év. De jól.“

Petr várt.

Radúz végigsimított a tenyerével az arcán. Az este folyamán először tűnt fáradtnak. Nem is annyira azért, mert zongorázott. Valami végig ott volt, csak eddig nem mutatkozott meg ennyire.

„Anya,“ mondta.

Petr meg sem mozdult.

„Mi történt?“

„Semmi hirtelen.“ Radúz egy darabig hallgatott. „Idősebb. És beteg. Ez két különböző dolog, amelyek együtt idővel egy harmadikat hoznak létre.“

Petr bólintott.

„Hol van?“

„Gozzón.“

„Egyedül?”

„Igen.“

Radúz belekortyolt.

„Mindig egyedül lakott. Régebben így akarta. Csak most másképp fest a dolog.”

Az ablak alatt elrobogott egy robogó. A motor hangja behatolt, átjárta a helyiséget, majd elhalt. A csapos bezárta a rekeszt.

Petr Radúzt figyelte.

Idősebb volt, mint amemnyire emlékezett rá. Tavaly olyan embernek tűnt, aki képes könnyedén mozogni az életben. Nem teljesen gondtalanul, de anélkül a súly nélkül, amely fokozatosan rakódik rá a vállakra és arra, ahogyan az ember hallgat.

Most ott volt az a súly.

„Nem tudtam az anyáról” – mondta Petr.

Radúz ránézett.

„Nem kérdeztél.”

Petr megállt. Az év során üzenetek tucataitváltották meg, és nem tudott felidézni egyetlen egyet sem, amelyben az anyjáról, a családról vagy a barátokról kérdezett volna. Bármiről Radúz mindennapi életéből.

Feltételezte, hogy az az élet egyszerűbb.

Hogy egy ember, aki a tenger mellett zongorázik, és este a lounge-ban énekel a vendégeknek, annak nincs bonyolult hétköznapi élete.

„Bocsánat” – mondta.

„Ugyan miért?”

„Hogy nem kérdeztem.”

Radúz lassan megforgatta a poharat az ujjai között.

„Ezért ne kérj bocsánatot.”

„Voltam.“

„Lehet.” Ránézett. „Én sem írtam neked sokat Gozóról.”

„Lehetett volna.”

„Lehetett volna.” Bólintott. „És te is megkérdezhetted volna.”

Hagyták lecsengeni.

A pincér elment az asztaluk mellett, és eloltotta az egyik mennyezeti lámpát. A helyiség egy fokkal sötétebb lett.

„Mennyibe kerül a hajó Gozóra?” – kérdezte Petr.

Radúz rá emelte a tekintetét.

– Miért? –

„Csak érdekel.”

„Nem érdekel.”

Petr elhallgatott.

A mondat, amire készült, hirtelen rosszabbnak tűnt, mint amikor megjelent a fejében. De azért kimondta.

„Segíthetnék neked. Ha gondozásról lenne szó. Vagy utazásról. Anyagilag.”

„Péter.“

„Nem úgy értem—“

„Péter.“

Nyugodtan mondta. Hirtelen roham nélkül. Csak pontosan.

Petr becsukta a száját.

Radúz a kezét az asztalra támasztotta.

„Nincs rá szükségem.”

„Tudom.“

„Akkor ne is ajánld fel nekem.”

Petr bólintott.

Nem tudta, miért mondta ezt. Vagy túlságosan is jól tudta. Mintha a pénz lerövidíthetné a távolságot Málta és Gozo között. A szálloda meg az idős, beteg asszony között, aki azt mondja, hogy minden rendben. Annak a kettője között, amit az ember nem értett idejében megtudni, meg amit most valahogy helyrehozna.

Vagy mintha valami teljesen mást tudnának megoldani.

Radúz nem vetette meg. Csak hallgatott egy darabig.

– Tudom, hogyan élek itt – mondta végül. – Nem mindig jól. De tudom, hogyan csinálom.

„Ja.“

– Ez nem azt jelenti, hogy minden nap jól vagyok. – Péterre nézett. – De tudom, mit csinálok.

Petr egyenesbe hozta magát.

Nem volt mit hozzátenni.

A csapos eloltott egy újabb lámpát. A helyiség az asztalokon lévő néhány gyertya meleg fényében maradt. Kint az üveg mögött zúgott a tenger.

– Jól játszottál ma – mondta egy idő után Petr.

„Köszi.”

– Az a dal. A második.

Radúz ránézett.

– Melyik?

Petr rájött, hogy nem akarja kimondani a címet.

– Az a lassabb.

Radúz bólintott.

„Ezt tavaly írtam.“

„Tavaly.“

„Ja.“

Petr belekortyolt az italába.

„Pontosan mikor?“

Radúz elmosolyodott. Nem úgy, mint a vendégek előtt. Hanem inkább úgy, mint aki tudja a választ, és arra vár, hogy a másik valóban kérdez-e, vagy csak a fűben jár.

„Ősszel.“

Ez volt minden.

Semmi pontosítás. Semmi magyarázat. Csak az ősz mint válasz, amely lezárt egy beszélgetést, és megnyitott egy másikat, amelybe egyikük sem lépett be.

Petr annyiban hagyta a választ.

Radúz megigazította magát, végigfuttatta a tekintetét a szobán, majd egyenesen ránézett. Másképp, mint amikor játszott. Másképp, mint a lounge-on keresztül.

„Péter.“

„Ja.“

– Miért jöttél? –

Petr meg sem mozdult.

– Nyaralni. –

– Tudom. – Radúz nem mosolyodott el. – De miért jöttél ide? –

Petr mondhatta volna, hogy a hotel miatt. Mondhatta volna, hogy megszokásból. Mondhatta volna, hogy Málta szép sziget, vagy hogy Žaneta tengerhez akart menni, vagy hogy Markétának tetszeni fog itt. Mindegyik igaz lett volna.

Radúz várt.

És ez a várakozás más volt, mint amikor a zongorista a tapsra vár. Olyan ember várakozása volt ez, aki nem azért teszi fel a kérdést, mert hallani akarja a választ. Inkább azért, mert úgy gondolja, Petrnek kellene hallania azt.

Pontosan ez lepte meg.

– Nem tudom – mondta végül.

Radúz bólintott.

Mintha az a válasz elegendő lett volna. Mintha több igazság rejlett volna benne, mint bármi másban, ami azon az estén elhangzott.

Felállt.

– Hát, jó éjszakát.

Kezet fogtak.

Petr addig nézett utána, amíg el nem tűnt a szomszédos folyosón.

A szomszédos asztalon lévő gyertya leégett és elalszol.

A pincérjött a poharakért.

Petr még egy darabig ülve maradt.

Radúz megkérdezte tőle, miért jött. Mire ő azt felelte, nem tudom.

Rájött, hogy a válasz, amellyel érkezett, már nem érvényes.