Kapitola 7 – Something happened to my words

A Hot Grillbe valójában ok nélkül tért vissza.

Vagy talán volt oka, de nem akarta beismerni magának.

Christmas tudta, hogy mit akar. Ez volt az elmúlt hetek paradoxona. Nem tévedt el a kínálatban, a rendszerben és a világban sem. Pontosan tudta.

Hamburger.

Kis adag sült krumpli.

Ketchup.

Víz.

Néhány hétköznapi szó. Egy egyszerű cseh mondat, amelyet gyermekkora óta ismert, mert hamburgert először kisfiúként rendelt, akkor, amikor a hamburger még izgalmas dolog volt, az amerikai álom harminc koronáért. Akkor ismerte a mondatot, és nem kellett rajta gondolkodnia.

A sor előrébb ment.

Christmas a Hot Grillben állt, és a pult fölötti fény fehér volt és túlságosan erős. A fritőz gőze olaj-, hús- és enyhe ketchupszagú volt. Meleg volt ott, az a fajta jellegzetes bisztrómeleg, amely ráragad a dzsekire, és kíséri az embert kifelé.

Mögötte emberek álltak — egy táskás nő, egy munkásdzsekis férfi, pár diák. A sor folyamatosan haladt. Minden rendelés harminc másodpercet vagy kevesebbet vett igénybe, mert a Hot Grill egy mozgásban lévő bisztró volt.

Christmas a telefont tartotta.

A kijelzőn meg volt nyitva a fordító. Nem azért, mert szükség lett volna rá az információk fogadásához. Értette a cseh nyelvet. Értette a pult fölötti étlapot, az árcédulákat, a pult mögötti nő kérdéseit: nagy vagy kicsi, mivel, kártya vagy készpénz. Minden világosan és helyesen jutott be.

A probléma nem a bemenet volt.

A probléma a kimenet volt.

Először néhány héttel ezelőtt öltött alakot a konyhában. Előtte köd volt, a válaszadás furcsa képtelensége, amelyet még rá lehetett fogni a feszültségre, a fáradtságra vagy bármi másra, ami kellően normális. Aztán egy reggel a pultnál állt, a kezét a hideg lapra támasztotta, hallotta a rádióból a szokásos cseh mondatot, tudta, mit jelent, válaszolni akart rá – és cseh helyett kínai jött.

Wǒ shì… ne. Wǒ slyšel. (Hallottam.)

Egy hibrid, amelynek nem volt értelme. Egy kínai mondatszerkezet egy cseh szóval a közepén, mintha a beszéd átrendeződött volna benne, és a cseh csak darabkákban maradt volna elérhető. Christmas akkor ott állt a pultnál, és újra meg újra mondta azt a mondatot, csehül próbálgatva.

És mindig megérkezett a kínai.

A sor előrébb ment.

Christmas volt a második a sorban.

A pult mögötti nő kiszolgálta az előtte álló vásárlót. Munkásdzsekis férfi, gyors cseh nyelvű rendelés, kártya a terminálhoz, nyugta, félre. A nő ránézett Christmasre. Középkorú, kicsit fáradt, olyan barátságosan semleges kifejezéssel, ami a pulthoz és a hosszú naphoz illik.

– Parancsoljon? – vagy – Hallgatom?

Christmas tudta, mit akar mondani.

Christmas a Hamburger. Kis sült krumpli. Víz. Kártyával.

A mondat csehül állt össze benne, pontosan és helyesen. Minden szó a helyén. Ott voltak, készen arra, hogy kijussanak.

Kinyitotta a száját.

„Wǒ xiǎng yào hànbǎo.” (Egy hamburgert szeretnék.)

A pult mögött álló nő rzanézett.

Christmas úgy hallotta a saját hangját, mint valaki másét, enyhe távolságból. A hang az övé volt, de a szavak nem. Vagy az övéi voltak, csak rossz nyelven, rossz kulcsban. Mintha valaki helyesen írt volna át egy dalt, de egy másik hangnemben.

Hallotta a kínai nyelvet, amelyet kimondott, és ezzel egyidőben a cseh nyelvet, amelyet ki akart mondani.

A kettő közötti rés pontos volt és lesújtó.

„Mi van?” – mondta a pult mögötti nő.

Christmas felvette a telefonját, és felé döntötte. A fordító nyitva volt. Gyorsan csehül beírta:

Hamburger a malé hranolky a vodu.

Csehül leírni ment. Az ujjak tudták, amit a fej tud. Az ujjak nem voltak hang. Az ujjak egy másik csatorna voltak.

A pult mögötti nő ránézett a kijelzőre.

Christmas mögött valaki felsóhajtott. Nem hangosan. Csak annak az embernek a csendes kifújása volt ez egy olyan sorban, ahol a dolgok lassabban mozognak, mint kellene. Christmas ezt hátulról jövő nyomásként hallotta.

A nő rögzítette a rendelést.

„Hetvenkettő.“

Christmas a terminálhoz érintette a kártyáját.

Bip.

A kártya leolvasva.

A nő átnyújtott neki egy papírcédulát. Huszonnégyes szám. Christmas elvette, és félrelépett arra a helyre, ahol a megrendelésre várnak, és az átadóablakot nézik.

Ott állt.

Az egyik kezében a telefon, a másikban a huszonnégyes szám.

Ránézett a kijelzőre. A fordító még mindig nyitva. A cseh mondat, amelyet a pult mögött álló nőnek írt. Helyes cseh. Tökéletes nyelvtan.

Alatta az előzmények között ott maradt a reggeli mondat, amelyet a barátjának próbált mondani a telefonban, hogy elmagyarázza, hol van. Cseh helyett kínai jött, a barátja meg azt mondta: mi ez, nem értelek. Christmas letette, mert mit is tehetett volna egyébként.

Wǒ zài náměstí. (A főtéren vagyok.)

Helyes információ.

Rossz nyelv.

Lezárta a telefont.

A bisztró morajlott körülötte tovább – sorban állás, rendelések, kiadóablak, műanyag tálcák, gőz a frissítősütőből. Emberek jöttek és mentek az ételekkel, italokkal és a napjaikkal. A hangszóróból cseh rádióadó szólt. Reklám, zene, a műsorvezető mondata, zene.

Christmas mindent hallott.

Mindent értett.

Something happened to my words.

A pultnál, a fehér fény alatt, a sült krumpli és a terminál között.

Valami történt a szavaival.

Nem metafora volt. A szavak működtek – írásban, kínaiul, a megértésben. Csak a cseh hang szakadt meg. A kimenet máshová ment.

Nem tudta, pontosan mikor kezdődött.

Emlékezett egy októberi napra a boltban. Rosszul lett. Csak egy pillanatra szétkapcsolt a világ. A polcok arrébb csúsztak egy kicsit, a fénycsövek túlságosan fehérek voltak, az eladónő hangja olyan volt, mintha víz alól szólna. Aztán megint jobb lett. Hazament. Azt mondta magának, hogy fáradt. Túlstimulált. Hogy ilyenek történnek.

Akkor történt először, hogy egy cseh mondat a szájában átváltott kínaira.

Aztán újra.

És újra.

Végül Christmas abbahagyta a cseh beszéd próbálgatását, mert az körülbelül annyira fájt, mint amikor a hangasszisztens nem érti, mit akarsz tőle, te meg mondhatod ezt újra meg újra, de úgysem ér semmit.

Kiadóablak.

„Huszonnégyes.”

Christmas felvette a tálcát. Hamburger, kis adag sült krumpli, víz műanyag pohárban. A tálca könnyű volt, az étel rajta pontosan olyan, amilyenre számított: bisztróhamburger, az éhség elverésére épp elég jó, semmivel sem több.

Helyet indult keresni.

A bisztró szinte tele volt.

Egy üres szék az ablak melletti pultnál, túl szem előtt és támla nélkül. Egy kétasztalos, ahol egy nősasült laptoppal és a táskájával a másik oldalon — az az asztaltérfoglalás, ami azt üzeni: ide ne üljön senki. A hátsó falnál egy kis, négyszögletes asztal, üresen.

Christmas oda ment.

Háttal a falnak ült, szemmel tartva a bisztrót. A tálca előtte. Kicsomagolta a hamburgerét. A papírcsomagolás kissé zsíros tapintású volt. Egy darab uborka kiesett a tálcára. Christmas visszatette.

Christmas evés közben a bisztrót nézte, a bisztró meg máshova nézett.

Új sor alakult ki a pultnál.

Christmas figyelte. Emberek jöttek, csehül rendeltek, megkapták az ételt, leültek, ettek, felálltak, elmentek. A bisztró ritmusa. Régen ő is tudta ezt. Jönni, rendelni, megkapni az ételt, enni. Most megjön, beír egy mondatot a telefonba, a pult mögötti nő meg olyan módon néz rá, hogy nem tudja, mit kezdjen vele.

Az asztalon lévő telefon rezgett.

Üzenet a mamától.

Hogy vagy, ne felejts el normálisan enni.

Christmas az üzenetet nézte. A válasz csehül jelent meg a fejében: jól vagyok, normálisan eszem, éppen hamburgert eszem. Tudta, hogy ha megpróbálná hangosan kimondani, kínaiul jönne ki.

Ezért az ujjaival írta meg.

Jól vagyok. Éppen hamburgert eszem.

Elküldtem.

Anya gyorsan válaszolt:

szuper

Meg egy hüvelykujj-felé mutató emoji.

Christmas lefelé fordította a telefon képernyőjét.

Evett tovább.

Christmas a sült krumplit a ketchupba mártotta, egy kissé megpuhultak.

Az asrtala melletti ablak egy csendesebb utcára nézett. Vizes utcakő, szürke égbolt, kabátos emberek. A hó kint gyengült vagy elállt. Nem volt benne biztos.

A bisztró ajtaja kinyílt.

A hideg levegő hullámként tört be. Külső hőmérséklet, páratartalom, december. Christmas ezt a kezén és az arcán is érezte.

Az ajtónál egy férfi állt.

Nem idős, nem fiatal. Harminc körüli, talán több. Sötét dzseki, magas gallér, laza cucc. Sál egyszer körbetekerve. Aranykarika a fülében, kicsi, szemüveg.

A pult fölötti menüt nézte.

Christmas nem azért figyelte, mert elhatározta. A szeme oda tévedt, ahová akart. A férfi az ajtónál állt, olvasta a menüt, aztán beállt a sorba. Előtte csak egy ember volt. Ott állt a sötét dzsekijében, az aranykarikával, és úgy nézte a menüt, mint aki tudja, mit akar, de azért mégis nézi.

Christmas visszanézett a tálcájára.

Felvette a hamburger másik felét.

Valaki feltámadt az ablaknál, a zsámoly megnyikordult a kövezeten, a tálca megmozdult. Christmas ezt regisztrálta.

A pultnál álló férfi csehül rendelt. Christmas nem nézte közvetlenül, de a szemével látta. Egyszerű mondat, kártya a terminálhoz, szám, félre.

A kiadóablak közelében várt.

Christmas megette a hamburgert, és maradt még pár szem sült krumplija. Víz a pohárból szívószállal, már egy kicsit meleg.

A sötét dzsekis férfi az ablakhoz lépett, és elvette a tálcát. Hamburger és nagy adag sült krumpli. Megfordult, és helyet keresett.

A bisztróban kevesebb hely volt, mint előtte. A noteszgépes nő még mindig a két személyes asztalnál ült. Az ablak melletti pult foglalt volt. A hátsó falnál Christmas egyedül ült egy négy személyes négyzet alakú asztalnál.

A férfi az ő iránya felé nézett.

Christmas az utolsó adag sült krumpliját nézte.

Egy férfi odament az asztalához.

– Elnézést, szabad itt? –

Csehül. Tisztán csehül. Hamburgerek a tálcán a kérdés bizonyítékaként.

Christmas felnézett: a férfi, a tálca, a bisztró, a négyzet alakú asztal, két üres hely.

Bólintott.

A férfi leült vele szemben, de kissé félrehúzódva, ahogy az idegenek szoktak egy közös asztalnál, hogy megőrizzék a távolságot. Letette a tálcáját. Ugyanolyan mozdulattal bontotta ki a hamburgerét, amilyennel Christmas a sajátját.

Christmas megette a sült krumpliját.

Felkapta a vizespoharat, és kifelé bámult az ablakon.

Az asztalnál a csend normális csend volt. Idegenek csendje, akik osztoznak a téren. Nem beszélnek, mert beszélni furcsább lenne, mint nem beszélni. Christmas ismerte azt a fajta csendet. Egyszerű volt, súlytalan.

Az ablakon túl egy nő ment egy gyerekkel.

A gyereknek piros sapkája volt, és mellette ment, de nem kézen fogva. Önállóan lépkedett, azzal a gyermeki magabiztossággal, amikor az ember még nem tudja, hogy a járdák veszélyesek. A nő kicsit mögötte haladt, elérhető közelségben, nyugodt éberséggel, ami jobb, mint a szorongás.

Christmas ezt figyelte.

A gondolat kínaiul jött:

Hǎo māma. (Jó anya.)

Egyszerű dolog.

Hagyta.

A férfi az asztalnál evett.

Christmas periférikusan érzékelte őt – ahogyan a hamburgerét tartja, ahogyan belekortyol az innivalóba. Semmi különös. Csak egy jelenlét.

A pultnál eközben a bisztrók szokásos jelenete zajlott. Egy új, nagytéli kabátos vásárló rendelt, aztán még akart valamit, de nem tudta pontosan, mit. A pult mögötti nő várt. A férfi hangosan gondolkodott. Mögötte emberek álltak.

Christmas érdeklődés nélkül figyelte ezt.

Aztán a tálcájára nézett.

Üres tálca. A hamburgernek hűlt helye, a sült krumpli elfogyott, csak a papírpohár, a hamburger csomagolópapírja és a morzsák maradtak. Nem volt oka maradni. Mégsem kelt fel. Jó volt az asztalnál. A férfi szemközt, a meleg a bisztróban.

Maradt.

Elvette a telefont.

Kinyitotta. A fordító továbbra is nyitva volt. Nem nézett bele az előzményekbe. Megnyitotta a jegyzeteket, azt az alkalmazást, ahol az utolsó hónap mondatai voltak. Vagy inkább egy lerakat azokról a mondatokról, amiket el akart mondani, de nem ment.

Jól vagyok, tényleg.

Fel akartalak hívni, de nem ment.

Nem tudom, mit.

Aztán üresség.

Lapozgatott.

Aztán bezárta az alkalmazást.

A szemben lévő férfi megette a hamburgerét. A sült krumplit lassan ette, egyenként. Valószínűleg nem volt éhes. Nyugodtan evett. Christmas figyelte.

A telefon rezgett.

Üzenet Dominiktól.

Szia. Hogy vagy?

Egy üdvözlés és három szó egy kérdőjellel.

Christmas nézte őket, és azt kérdezte magától, mikor írt Dominik legutóbb. Három hete? Négy? Egy hasonló rövid üzenet – szia, mit csinálsz –, amire akkor csehül válaszolt, mert a cseh írás ment. Dominik egy vagy két nap múlva válaszolt.

Aztán csend.

És most újra.

Szia. Hogy vagy?

Christmas az ujjaival válaszolt:

Jól. És te?

Elküldtem.

Egyszerű, igaz.

Letette a telefonját az asztalra.

Az ablak előtt megállt egy villamos. Fenn az utcán, a sarkon túl csak egy aranyló oldal villanása. Aztán elment.

Christmas feljebb húzta a gallérját.

Kint hűvös volt, a bisztró meg meleg. A bisztró melege nem tart örökké. Idegen térhez tartozik, és nem lehet magunkkal vinni. Amikor feláll, másfajta hűvös jön. Ült, és a hűvös még egy darabig nem érkezett meg.

Ennyi elég volt.

A szemközti férfi a fenekére istitta az italát.

Pohár a tálca. Aztán kinézett az ablakon – ugyanazon az ablakon, amelyiken Christmas nézett ki. Az utca, a vizes utcakő, a szürke égbolt, az emberek. A férfi olyan arckifejezéssel figyelte ezt, amelyet Christmas nem tudott kiolvasni, mert oldalról látta. Fáradt, összpontosító, vagy csak üres. Az a kifejezés, ami az emberek arcán szokott lenni, amikor az ablakból az esőt nézik.

Christmas elfordult.

Elvette az üres poharat, és megforgatta a kezében. A papír kicsit meg volt gyűrődve. A bisztró logója az oldalán:

Hot Grill.

Hamburger.

A szó csehül és angolul is ugyanolyan alakú volt.

Ez érdekes dolog volt.

Christmas a poháron lévő szót nézte. Mellette egy férfi ült, aki hamburgert rendelt. Christmas hamburgert rendelt. A bisztró neve Hot Grill volt. Ebből semmi sem kapcsolódott össze olyan módon, amelynek értelme lett volna. Csak a szó volt ugyanolyan két nyelven, meg az asztal, amelynél két idegen ember ült.

Aztán eljött a pillanat. A figyelmetlenség egy pillanata. A bisztró ajtaja kinyílt. Négy-öt fős csoport jött be egyszerre, hangosan, csehül, a hótól vizes dzsekikben. És Christmas a kezével leverte a saját poharát. Gyorsan elkapta.

A szemben lévő férfi ugyanebben a pillanatban reagált. A keze átlőtt az asztal felett, hogy elkapja a poharat, de Christmas már a kezében tartotta.

A kezeik centiméterekkel elkerülték egymást.

A férfi visszahúzta a kezét.

Christmasre nézett.

Christmas a férfira nézett.

Ez volt az első közvetlen szemkontaktus annál az asztalnál. Nem periférikus, nem háromnegyedes. Christmas látta az arcot. Az áttetsző keretet. Fáradt vagy figyelmes szemeket. Arany karikát a fülben. Látta, ahogy a férfiatosan felismeri, hogy Christmas elkapta a poharat.

A férfi azt mondta:

„Minden rendben?”

Csehül. Csendes, praktikus mondat. Kérdés olyan helyzetre, amikor valaki ejthetett volna valamit, de nem ejtette el.

Christmas tudta, mit akar mondani.

Kinyitotta a száját.

„Méi shì.“ (Semmi baj.)

Csend az asztalnál.

A férfi figyelmesen ránézett.

Christmas a telefonjáért nyúlt.

A keze kissé remegett.

Ezt írta be cseh nyelven a fordítóba:

Nic se nestalo.

Megmutatta a kijelzőt az asztal fölött.

A férfi a kijelzőre nézett.

Aztán Christmasre.

Újra a kijelzőre.

Aztán egészen halkan mondta, nem túlzottan kedvesen, csak tényszerűen:

„Ok.”

Egyetlen angol szó. Az ok nem tett fel kérdéseket. Christmas bámult rá, és azt gondolta: ok. A férfi azt mondta: ok.

Csend.

Ami, mint egy hópehely, odahullott közéjük az asztalra, az most ott fekszik. Nem olvadt el.

Christmas az asztalra tette a telefont képernyővel lefelé.

A férfi megette a maradék sült krumplit.

Christmas üres tálcával, üres pohárral és még mindig kicsit remegő ujjakkal ült. Az asztalra tette a kezét, egyiket a másik mellé, és a köztük lévő felületet nézte. Egy műanyag asztal, kissé matt, mások poharainak és más ebédeknek a gyűrűivel.

A hangszóróból cseh reklám szólt.

Aztán a férfi lassan előrehajolt.

„Beszélsz kínaiul?” Csehül. Egyenes kérdés.

Christmas ránézett.

Aztán bólintott.

Lassan.

Igen.

Ez a valóság.

A férfi visszabólintott.

Christmas a telefonjáért nyúlt.

Csehül írta:

Régebben csehül beszéltem. Most kínaiul.

Megfordította a kijelzőt.

A férfi elolvasta, aztán felnézett.

„Wann ist das passiert?” – kérdezte németül.

Christmas ránézett.

A férfi egy pillanatra megállt. Mintha maga is észrevette volna, mit tett. A német magátóljött, és most odaült az asztalon lévő szalvéta mellé kettőjük közé.

Aztán csehül mondta:

„Kikor ez történt?“

Christmas csak bámult.

Hogy mikor.

Megvolt a válasza, de pinyin átírásban volt, nem csehül. Ezért csehül írta be a telefonba:

Egy hónapja vagy kettő. Nem tudom pontosan.

A férfi elolvasta.

Aztán elfordult a kijelzőtől, és a tálcájára nézett. Majdnem üres. Az utolsó sült krumpli, hideg és magányos. Elvette és megette.

Christmas kenézett az ablakon.

Utca. Nedves burkolat. Újra hó, könnyű, csendes. Nő esernyővel, amire semmi szükség egy ilyen hónál, mégis nyitva hordta a feje felett. Férfi biciklin.

A bisztróban egy újabb reklám szólt.

A szemben lévő férfi egy pillanatra elmosolyodott. Talán elkapott egy viccet a reklámban, talán csak a hangnem abszurditását. Christmas nem tudta.