6. FEJEZET – Lélegzetvisszafojtva

Az a nap augusztusban érkezett el.

Harjin már reggel tudta. Belépett a szobába, Amaril a kosárban feküdt, és másképp lélegzett. Felületesebben. Rövidebb belégzésekkel és hosszabb szünetekkel, mielőtt a mellkasa újra emelkedett volna.

Mint egy motor, amelyik még jár, de már nem egyenletesen.

Le guggolt a kosárhoz.

Amaril nem emelte fel a fejét.

Harjin végighúzta az ujját a fülkagylóján — a finom, bézs színű, langyos bőrön. Az ujjai alatt a test meleg volt, de másként, mint régóta. Olyan meleg ez, amely benn van, de a felszínen elvész, nagyjából úgy, mint amikor közeleg a szürkület.

Guggolva maradt.

Aztán feltámadt, és felhívta az állatorvost.

Másfél óra múlva megérkezett.

Harjin ezt az időt nem töltötte végig a kosárnál. Inogott a szoba meg a konyha között. Hústét főzött, hagyta kihűlni, hozott Amarilnak egy tálkát. Bele sem szagolt.

Harjin elvitte a tálkát.

Aztán visszatért a kosárhoz.

Leült a padlóra.

Végighúzta a kezét a hátán – egyszer, lassan. Amaril kifújta a levegőt, de nem nyitotta ki a szemét. A sötét szeme félig zárva maradt. A tejfehér is.

Harjin a kosár szélére tette a kezét, és ott hagyta.

Nem tudta, mit mondjon.

Nem mondott semmit.

Eljött az idő, amikor a szavak elveszítették jelentésüket. Nem azért, mintha kevés szó lett volna, hanem mert a többi túlmutatott a nyelven.

Harjin hallgatott.

A keze a kosár szélén pihent.

Amaril lélegzett.

Az állatorvos pontosan érkezett, ahogy megmondta.

Harjin ajtót nyitott neki. Egy kis fekete táskát hozott, és követte őt a szobába. Harjin a kosár felé mutatott.

Az állatorvos leguggolt.

Ráranézett Amarilre, könnyedén végigsimított a hátán. Összeszorította a mancsait. Meghallgatta a mellkasát egy kis sztetoszkóppal.

Aztán egyenesbe hozta magát.

Harjinra nézett.

Nem kellett semmit mondania.

Harjin tudta.

„– Szeretné, hogy az ölében legyen – mondta.

„– Igen.

Harjin a padlóra ült. A hátát az ágy szélének támasztotta, és kissé terpeszbe tette a lábát.

Az állatorvos óvatosan kivette Amarilt a kosárból, egyik kezével a mellkasa alatt, a másikkal a hátsó mancsainál fogva, és Harjin ölébe fektette.

Amaril se meg sem mozdult. Nem tiltakozott, nem emelte fel a fejét. Csak elfogadta azt a mozdulatot, éshogy hagyta magát vinni.

Harjin a karjába vette.

A tenyek önkéntelenül is a teste alá csúsztak. A bal a mellkas alatt, a jobb a háton át a fejig, a mancsai lógtak és kicsit remegtek.

Harjin magához húzta.

Amaril ho érezte.

Tudta, mert a lány könnyedén elmozdult — valóban könnyedén, csak egy picit —, és az állával Harjin könyökére támaszkodott. Egyszerűen csak támaszkodott. Biztos helyet keresett, és meg is találta.

Az állatorvos némán készítette elő a dolgokat.

Harjin nem nézett rá.

Amarilra nézett.

A fehér szőrére, a gerinc menti bézs foltokra, az egyik félig lehunyt sötét szemére és az egyik tejfehér, augusztusi fényben szinte áttetsző szemére, amely az ablakon át áradt be. Tenyere alatt érezte a bordák mozgását — fel, le, fel, le —, minden kilégzés után egy rövid tétovázással.

„Amikor készen áll,” mondta halkan az állatorvosnő.

Harjin végighúzta a hüvelykujját Amarila fülén.

A hátán.

A nyakán lévő bézs folton.

Érezte a meleget a tenyere alatt.

„Igen,” mondta.

Nem tudta, honnan tudja.

Tudta úgy, ahogyan azokat a dolgokat szokás tudni, amelyeket nem tudunk megmagyarázni. Testtel. Kézzel. Tenyérrel, amely érezte a lélegzetet, és tudta, mikor mondja a lélegzet azt, hogy elég.

Az állatorvosnő közelebb lépett.

Letérdelt melléjük.

„Nyugodt lesz” – mondta.

Harjin bólintott.

Amarilra nézett.

A tenyerében tartott kicsi, fehér testre.

A fülére, a bézs színű foltra, a tejfehér szemre, amely máshová nézett. Nem vakon. Máshová. Mint mindig, egy olyan térbe, amelyet Harjin nem látott.

Aztán egy vakkantás jött.

Egyetlenegy.

Hosszú, átható, mintha a szél érintene egy húrt. Fájdalmas, mint egy kiáltás, mint egy mondat, amelynek csak egyetlen szava van, és az a szó is elég, hogy a legmélyére hatoljon.

Harjin elállta a lélegzetét.

Amaril bordái megemelkedtek.

Aztán abbahagyták az emelkedést.

A tenyér hamarabb érezte, mint a fej.

A melegség megmaradt.

A szőr megmaradt.

A súly a karban megmaradt.

De a bordák mozgása megállt, és az a szünet nem szakadt meg, nem tért vissza, nem folytatódott. Csak ott volt és maradt.

Harjin ült. Forró könnyek patakzottak a szeméből.

A keze a kis teste alatt volt, amely még mindig meleg volt, és még mindig ugyanannyit nyomott, és Amarila fülét nézte. A fülkagyló szélén lévő finom bézs szőrszálakat. Azt, ahogy elkapják a színt az augusztusi fényben.

Az állatorvos azt mondta, hogy vége.

Harjin meghallotta a szavakat.

Értette őket.

Nem felelt.

Sokáig ült még.

Nem tudta, mennyi ideje. A szoba fényei kicsit elmozdultak. Az ablak alatti lúctűlevelű máshová vetette az árnyékát. Az állatorvosnő csendesen ült mellette, és nem sietett.

Azután felállt, és a konyhába ment.

Harjin alig hallotta.

Csak azt a csendet hallotta, amely a lélegzet helyére lépett.

Egy másik csendet.

Korábban azért volt csend a lakásban, mert Amaril aludt vagy nyugodtan feküdt. Annak a csendnek volt alja. Alatta ott volt a lélegzet, a mozgás, a meleg. Ez egy nyugodt fajta csendesség volt.

Most viszont feneketlen csend volt.

Másképp üres.

Momentalit múvona az állatorvosnő csendesen vissza, és elmondta neki, hogy mi lesz most. Gyakorlatiasan és higgadtan. Harjin végighallgatta, és bólintott. Tudta, mit akar. Tudta ezt nyár óta, a dombra vezető séták óta, a Rokytka melletti kőtől fogva.

Megmondta neki.

Az állatorvosnő elment.

Harjin ott maradt a padlón ülve, az ölében Amarillal.

Azután lassan átvitte a kosarához, és visszafektette — a bézs színű párnára, egy vastag takaró alá. Betakarta a mellső lábait, a hátát, a fülét.

Végighúzta a kezét a takaró szélén.

Aztán felállt, és a konyhaablakhoz ment.

A lucfenyő ott volt.

Mozdulatlan.

Zöld.

Harjin az üveghez szorította a tenyerét.

Az üveg hideg volt.

Az üveg túloldalán egy fa állt, amely azért állt, mert az egy fa, és a fák állnak akkor is, ha a házban odabent minden megváltozik. Ez egyszerre volt nyugtató és elviselhetetlen. Az a mozdulatlanság. Az a zöld, sötét, öreg fa, amely kordában tartotta a sötétséget, és mit sem törődött azzal, hogy mi változott meg az alsó lakásban.

Harjin visszahúzta a kezét.

Leült az asztalhoz.

Ott ült egészen szürkületig.

Nem csinált semmit.

Csak ült.

Egyszer csak rájött, hogy sötét van a konyhában, és hogy elfelejtett lámpát gyújtani. Felállt, a kapcsoló után nyúlt, a keze a fény felé indult — és megállt.

Amarilia tálkája ott állt a padlólapon.

Tele.

A húsleves, amit Harjin reggel megmelegített és hozott, és Amaril nem jött el érte.

Harjin habozott a kezével a kapcsolónál.

Aztán leeresztette.

Odament a tálkához.

Guggoltasra ereszkedett.

A húslevest nézte.

Hideg volt.

A zsír vékony, fehéres gyűrűbe ült ki a tetején. Harjin végighúzta az ujját a tál szélén, aztán mindkét kezével felkapta, és bevivte a konyhába.

Kiszsúgolta a lefolyóba.

Ott állt a kezében az üres tállal, miközben a víz lefolyt.

Elmosogatta.

A tál tiszta volt.

Harjinnak nem volt hová tennie, mert az mindig a fal melletti csempén állt, és most is ott állna, csak éppen üresen. A tálat a csepegtetőn hagyta.

Felöltözve feküdt le az ágyra, és a sötétben feküdt. A plafont nézte, ahol a mozdulatlan levegőben semmilyen árnyék nem mozdult. Az ablak alatti lúcfenyő sem rezdült meg. Nem volt szél.

Csend volt.

Harjin feküdt, és számolta a lélegzetét.

A sajátját.

Csak a sajátját.

Aztán kinyitotta a szemét.

A plafont nézte.

Azután lefelé nézett, az ágyhoz, a matrac széléhez — és ott nem volt Amaril. Ez volt az első, amit észrevett. A matrac széle üres volt. Semmi sem ült ott. Semmi fehér jelenlét. Semmi nyugodt tekintet. Semmi éberség.

Kint levegő volt meg fenyő meg Hloubětín és mögötte Prága, és a lakásban feneketlen csend ült.

Lassan felkelt. A kosárhoz ment. Amaril ott feküdt. A takaró alatt feküdt, ahogyan betakarta, az állacskája a kispárnán. A reggeli fényben olyan volt, mint maga az álom, lágyan, békésen, azzal a csendességgel, amely egész életében sajátja volt.

Harjin guggolásba ereszkedett.

Úgy maradt egy darabig.

Aztán felállt és elindult.

A telefont megszokásból kapta fel.

Felhívta Tarnot.

Háromszor csöngött.

Negyedszer.

„Aha.”

Harjin nem tudta, mit mondjon. Kinyitotta a száját, aztán megint becsukta.

Aztán azt mondta:

„Amaril.”

Szünet.

„Eljövök – mondta Tarn.

Letette a telekut.

Harjin az ablaknál állt.

Kint augusztus volt. Meleg, lusta, a kertek mélyéről hallatszó rovarok távoli zümmögésével és egy mozdulatlan lucfenyővel.

Tarn kocsival érkezett – Harjin pontosan nem ismerte, ezüstszínű, céges, a vezetőülésen némi kenőccsel –, és üres kézzel jött az ajtóhoz. Csak úgy eljött.

Harjin ajtót nyitott neki.

Tarn belépett, ránézett a kosárra, majd Harjinra.

Harjin lehguggolt a kosárhoz.

Tarn melléállt.

Nem mondtak semmit.

Ez így volt helyes.

Egy pillanat múlva Tarn ezt mondta:

„Mire van szükséged?“

Harjin gondolkodott.

„Nem tudom.“

Tarn bólintott.

„Hát, majd meglátjuk.“

Maradt.

Egész idő alatt csendben volt a lakásban, minimális mozgással, kommentár nélkül. A saját autójából hozott egy szerszámosdoboza, mert Harjin a múlt héten említette, hogy a kertben lévő madáritatónak laza a lábacskája, és Tarn ezt megjegyezte.

Most ment, hogy megjavítsa.

Harjin az asztalnál ült, és az ablakon át a kertet nézte.

Tarn kint dolgozott.

A szerszámok halkan koccantak.

Csavarhúzó.

Csavar.

Ellenőrző mozdulat.

Kész.

Tarn visszajött, egy rongyba letörölte a kezét, és leült az asztalhoz Harjin szemben.

Harjin kávét főzött neki.

Ültek.

Aztán jött a maklérnő. Harjin hallotta a kiskapu csapódását, majd a kopogást. Ajtót nyitott. Ott állt a küszöbön egy szatyorral, benne kenyér, sajt, egy paradicsom meg egy üveg házi kompót.

„Hallottam – mondta. Harjin nem tudta, hogyan. Bizonyos információk szavak nélkül terjednek a házak között. Kiskapukon, folyosókon, kerítés melletti rövid pillantásokon, a levegő változásán keresztül.

A maklérnő átnyújtotta neki a szatyrot.

„Ennie kell.

Harjin elvette tőle.

Az ingatlanos beküldte a tekintetét a lakásba, meglátta Tarnot, és bólintott neki. Valahonnan ismerték egymást, vagy legalábbis úgy tűnt. Aztán a kosárra nézett.

„Azt szeretné, hogy maradjak?” – kérdezte.

„Nem.”

Az ingatlanos bólintott.

„Rendben.” Végigfuttatta a tekintetét a lakáson. „Ha bármi van, hívjon.”

Elment.

Harjin letette a táskát az asztalra.

Tarn kibontotta a kenyeret.

Evtek.

Aztán már meg is érkezett az állattemetkezési vállalat.

Az állatorvos reggel intézte el, telefonon. Harjin a hamvasztást választotta. Aztán a hamvakat a viadukt mögötti dombocskához. Csak annyit, hogy visszakerüljön arra a helyre, ahol ült és a Rokytkát nézte.

Két ember jött.

Egy idősebb, egy fiatalabb.

Mindketten csendesek és pontosak.

Harjin megmutatta nekik a kosarat.

A fiatalabb férfi guggolásba ereszkedett, és egy lepelrelé — fehérrel, finommal — takarta be Amarilt, a széleit pedig a kispárna alá gyűrte.

Harjin az ajtónál állt.

Tarn egy lépéssel mögötte állt.

Aztán kifelé vitték.

Tarn a kezét Harjin vállára tette.

Csak egy pillanatra.

Azután lehúzta.

Harjin az ajtónál maradt, amíg az autó el nem tűnt az utca sarkán.

Aztán megfordult.

A lakás olyan üres volt.

A kosár a helyén volt.

Takaró a kosárban.

Kispárna.

Tál a konyhai csepegtetőn.

Póráz az ajtó melletti akasztón.

Lucfenyő az ablak mögött.

Minden a helyén volt, és mindenből hiányzott a test, akihez ezek a dolgok tartoztak.

Harjin a kosárhoz lépett.

Megállt mellette.

Aztán vette a takarókat – mindkettőt, még a régibb flanelt is –, és az ágyra tette őket. Fogta a kosarat, és odavitte a radiátor melletti falhoz, ahol mindig szokott állni. A helyére tette.

Üres kosár.

A maga helyén.

Harjin leült az asztalhoz.

Tarn szemben ült.

Nem kérdezett.

Harjin végighúzta a kezét az asztal fáján – a régin, amelyen ott voltak az előző lakók karcolásai, a saroknál egy folttal, ahol valaki forró bögrét hagyott. Néhol sima, a szélein durva.

„„Nem tudom, mit csináljak a kosárral” – mondta.

Tarn a kosár felé nézett.

„Hagyd csak ott.”

Harjin bólintott.

„Aha.”

Ültek tovább.

Kis idő múlva Tarn felállt.

„Muszáj.”

„Aha.”

Tarn elővette a kulcsokat a zsebéből. Megállt az ajtónál.

„Holnap reggeljövök. Vagy délután. Amelyik neked jobb.”

Harjin az asztalt bámulta.

„Reggel.“

„Jól.

Tarn kiment.

Harjin hallotta, amint bezáródik mögötte a kiskapu.

Aztán csend.

Harjin a lakásban ült.

Lucfenyő az ablak mögött.

A kosár a radiátornál.

A póráz a akasztón.

A dolgok a helyükön voltak, de a helyük már nem volt a helyük, mert a hely miattuk létezett, és most nélkülük létezett.

Harjin felállt és a konyhába ment.

Levette a csepegtetőről Amarila tálkáját.

Ott állt vele az ablaknál.

Aztán beletette a szekrénykébe, és becsukta az ajtaját.

A fenyő zúgott.

Kint fogyott a fény.

Harjin lefeküdt.

Három előtt ébredt fel.

Ismerte ezt az időt. Amaril tizenöt perccel három előtt kelt fel, vagy akörül – és odajött az ágy széléhez. Harjin kinyitotta a szemét, és leengedte a kezét. Amaril odatette az állát. Aztán visszament a kosarába.

Ez így volt.

Harjin hajnali három előtt tizenöt perccel nyitott szemmel feküdt.

A matrac széle üres volt.

Semmi sem jött.

Semmi sem érkezett.

Az ágy melletti helyet nézte, ahol Amaril szokott ülni. Nem volt ott. Csak a padló volt ott, a szőnyeg, szürke és kicsit megkopott.

Semmi más.

Becsukta a szemét.

Az a pillanat volt ez, amikor a világ nem hangosan omlott össze.

Nem jött vihar, nem préselődött ki a levegő a tüdőből, nem tört be az ablak. Harjin csak ott feküdt a lakásban hajnali három előtt, és az ágy melletti helyen nem ült Amaril.

Aztán sírva fakadt.

A párnába fojtott csendes sírása a ház minden sarkába eljutott. Olyan esendő volt, mint egy kutya vonyítása. Hullámokban sírt, halkan és hangosan, megint halkan, aztán újra csak zokogott, a párnába sírta, hogy egyedül maradt. A matrac üres szélén nyugvó kezek mindennél többet mondtak.

Aztán kimerültségében elaludt.

Reggel megjött Tarn.

Harjin még a régi pólójában nyitott ajtót neki.

„Kávét?“

„Aha.”

Kávét főztek.

Az asztalnál ültek.

Az ablakon át látszott a lucfenyő – reggeli fényben, az augusztusi fényben, zölden és mozdulatlanul.

„– Le akarom festeni az ajtót – mondta Harjin.

Tarn belekortyolt a kávéba.

„– Te a kertbe?

„– Meg kifesteni a folyosót.

Tarn bólintott.

„– Jó. Milyen színnel?

Harjin gondolkodott.

„– Fehérrel.

Tarn felállt, és az ajtóhoz ment. Végighúzta a kezét a fán, a régi festéken, a repedéseken, ahol a festék lepattogzott. Aztán visszatért.

„– Délután hozok festéket.

Harjin bólintott.

Délután Tarn festéket és ecseteket hozott.

Harjin elhordta a holmikat az ajtótól, Tarn újságpapírral takarta le a járólapot. Néma csendben dolgoztak egymás mellett. Harjin fogta az ecsetet, és elkezdte átfesteni az ajtón lévő régi réteget. A mozdulat egyenletes volt, fel-le. A festék átfedte a régi szürkészöldet, és maga után tiszta fehéret hagyott.

Tarn a folyosót festette.

Egy órán át dolgoztak.

Aztán még egyen.

A folyosó és a kertbe nyíló ajtó kész volt.

Fehérek.

Tiszták.

Harjin előttük állt, és nézte őket.

A kert az esti fényben, a kerti ösvény, a fű, a madáritató a megjavított lábbal. A fenyőfa a kert közepén, öreg és zöld.

Aztán megfordult, és visszament.

Tarn a ecseteket mosta.

Harjin leült az asztalhoz.

„– Az ingatlanos ügynöknő azt mondta, hogy a ház tulajdonosa azt akarja, hogy festsem át a lakás ajtaját – mondta.

Tarn elfordult a mosogatótól.

„– Azokat a díszeseket?

„Aha.”

Tarn odament az ajtóhoz és ránézett.

A folyosóra nyíló ajtó díszes, sötétbarna festést kapott — Harjin festette le két éve, a szélein finom színes mintákkal.

„Megcsinálom – mondta Harjin.

„A ház tulajdonosa miatt?

Harjin gondolkodott.

„Nem – mondta. – Magam miatt.

Tarn bólintott.

Egy hét telt el.

Harjin átfestett, pakolászott, tologatta a bútorokat. Nem egyszerre. Fokozatosan. Minden nap egy kicsit. Elhúzta az állványt az ablaktól, hogy a fény beljebb juthasson. Amarila holmiját dobozba tette, a dobozt meg kidobta a kukába.

A kosarat megtartotta.

Üresen, a radiátornál lévő helyén.

Nem tudta, miért.

Csak azt tudta, hogy ott kell lennie.

Tarn mindennap jött.

Nem egész napra. Jött reggel vagy délután, dolgozott egy darabig — megjavította az ajtókilincset, kicserélte a tömítést a mosogató alatt —, aztán elment. Harjin kávét főzött neki. Ültek. Kevés szó esett.

Az elég volt.

Harjin anyja csütörtökön jött.

Ez alkalommal előre telefonált. Harjin felvette a kagylót, és hallotta, hogy tétovázik, mielőtt kimondaná az első mondatot.

„Átmehetek?”

„Aha,” mondta Harjin.

Ételcsomaggal jött. Gombóccal és gulyással egy dobozban meg kenyérrel. Harjin beengedte, teát főzött, és leültek az asztalhoz.

Az anyja a kosár felé nézett.

A kosár üres volt, és látszott rajta, hogy üres. A bézs színű párnán ott volt a forma, amelyet a kis test hagyott maga után az ismétlődő fekvéstől, egy lágy mélyedés a közepén.

Az anyja továbbvezette a tekintetét.

„Átrendezted a lakást – mondta.

„Kicsit.”

„Világosabb lett.

Harjin leült.

„Aha.”

Az anyja a bögrére kulcsolta a kezét.

„„Hogy alszol?“

„„Különbözően.“

Csend.

„„Harjin.“ Az anyja az asztalra nézett. „Jó döntést hoztál.“

Harjin hallotta.

Tudta, mire gondol. Tudta, hogy azért mondja, hogy segítsen neki.

De nem a döntésben rejlett.

Abban volt, ami utána jött.

„„Ja,“ mondta, mert az volt a legrövidebb és a legigazabb.

Az anyja vette az evőeszközt.

„Eszünk.”

Evtek.

Azután ültek és hallgattak abban az új, csendes módon – feszültség nélkül, csak fáradtan. Az anyja az ablakon túli lucfenyőt nézte. Harjin az asztalra nézett.

Akkor az anyja azt mondta:

„Vannek emlékeid. Ezt senki sem veheti el tőled.”

Harjin a magasba emelte a tekintetét.

Az anyja továbbra is a lucfenyőt nézte.

„A nagymama azt mondta, hogy az emlékek nincsenek a dolgokban. Abban vannak, ahogyan megtanultad látni a dolgokat.”

Harjin nem bólintott.

De hallotta.

Az anyja hatkor elment.

Harjin odakísérte a kiskapuhoz.

Ott megállt, és visszafordult felé.

Belenézett az arcába – a tetoválásokba, a kopasz fejbe, a fáradt szemekbe.

„Te tudod, mikor kell hívni” – mondta.

„Tudom.”

Elment.

Harjin a kapunál maradt.

A Hloubětínská utca csendes volt. Egy szomszéd elment a kutyájával – egy nagy, nyugodt állattal –, és köszönt. Harjin visszaköszönt.

 

A második héten úgy ébredt fel, hogy tudta, hol van.

Magától jött. Egy nap kinyitotta a szemét, és tudta: a lakásban van, Hloubětínben, az ágyban, az ablak előtt egy lucfenyő áll. Amaril nincs itt.

És ez a tudat megszűnt csapás lenni.

Tény volt. A fájdalmas tény és a fájdalommentes tény egyaránt tény. Ez fájdalmas volt. De Harjin bírta.

Átfestette a lakás ajtaját.

Tarn hozott neki festéket – krém színűt, lágyat, a fehér és a bézs között. Harjin lassan festett át, rétegről rétegre. A régi minta a ecset alatt fokozatosan eltűnt. Először még látszott a mázoláson keresztül, aztán kevesebbé, aztán egyáltalán nem.

Ott állt az ajtóban ecsettel a kezében, és nézte a munkáját. Ugyanaz a fakeret, ugyanaz az ajtó, de más a külseje.

Harjin végigsimított a kezével egy száraz részen.

Simma. Bár nem tökéletes.

Tarn ott állt mögötte.

„Jó,” mondta.

Harjin letette a ecsetet.

„A ház ura elégedett lesz.”

Tarn az ajtóhoz lépett.

„A ház ura mindig elégedett, ha elvégzik a dolgot.”

Harjin úgy vette, ahogy volt.

Megerősítés.

A kertben ágyást alakított ki.

Kicsit, a fal mellett, ahol régebben csak megkeményedett föld volt. Erdei szamócákat hozott az erdőből – néhány palántát –, elültette őket, földet adott hozzájuk, és meglocsolta.

Tarn az ágyást nézte.

„– Erdei szamóca? –

„– Amaril szerette őket – mondta Harjin. – Ezeket már nem érte meg.

Tarn bólintott.

Semmi több.

Pontosan annyi, amennyire szükség volt.

Harjin visszatért a házba.

A kosarat a kertre néző ablakhoz tette, oda, ahová reggel besütött a nap.

Üres kosár a fényben.

Furcsa volt.

De jobb volt, mint az árnyékban lévő üres kosár.

Kint egy madár körözött.

Harjin hallotta a konyhából – a szárnyak rövid csapása, aztán leszállás, aztán csend. Az ablakhoz ment.

Az etetőn egy rigó ült. Fekete, narancssárga csőrrel. Ivott. Aztán feltörte a fejét, az ablakra nézett – egyenesen Harjinra –, és elrepült.

Harjin az ablaknál állt.

Azt a helyet nézte, ahol a rigó ült.

Lucfenyő.

Tűlevelek.

Semmi.

A női makacs a hét végén jött a papírokkal.

Harjin beengedte, kávét főzött. A maklér leült, kiterítette a papírokat, és beszélni kezdett a szerződéshosszabbításról meg a jövő évi feltételekről.

Harjin aláírt.

Aztán a maklér megállt az átfestett ajtónál.

„– Szép – mondta.

„– Tarn segített.

Az ingatlanos bólintott.

„– A háztulajdonos mondta, hogy együtt festették át. Örült neki.

Harjin a tollért nyúlt.

„Meglepődtem, hogy örült.

Az ingatlanos elmosolyodott.

„Ő mindig értékeli, ha valami el van végezve. Nem vár sokat a bérlőktől. Csak hogy úgy bánjanak a házzal, mint egy házzal.

Harjin végigfuttatta a tekintetét a lakáson.

Fehér ajtók.

Kosár az ablaknál.

Virágágyás kint szamócával.

Itató Tarn által megjavítva.

„– Hogy van a nagyságos úr? – kérdezte.

Az ingatlanügynök összecsukta a papírokat.

„– Beteg. Mindig is az volt. De tartja magát. – Kinézett az ablakon a lucfenyőre. – Azt mondja, amíg a fenyő áll, ő is állni fog.

Harjin bólintott.

Az ügynök indulni készült.

Az ajtónál megállt.

„– Harjin.

Megfordult.

„A gyász addig tart, ameddig tart. Nincs ütemterve.

Harjin hallotta.

„Tudom.”

„– Rendben. – Megfordult az ajtó felé. – Akkor minden rendben van.

Elment.

Harjin becsukta az ajtót.

Egyedül állt a lakásban.

 

Az augusztus már szinte mögötte volt. Harjin az ablakhoz ment. Egy fenyőágon madár ült. Harjin nem ismerte fel. Sötét volt, kisebb, mint egy rigó, tollazata szinte kékes árnyalatot kapott ott, ahol másként esett rá a fény. Ott ült az ágon, és lefelé nézett – a virágágyásra, az itatóra, a kis kertre.

Aztán felrepült.

A kerítés felett, a kert felett, a tető fölé.

Harjin addig követte a tekintetével, amíg el nem tűnt.

Majd elfordult az ablaktól.

És akkor megérkezett.

Mint amikor egy üres szobában megérezni egy fuvallatot — nem huzatot, nem szelet, csak a levegő mozgását —, és nem tudni, honnan jött, de tudni, hogy megérkezett. Harjin a konyhaablaknál állt, és érezte, hogy valami a kőhöz vonzza. Szó szerint, mint egy emlék egy helyről — egy lapos, mohos kőről egy dombon, Amarilról mellette, a Rokytkáról alattuk, az ezüstös fényről a vízfelszínen. Ismerte azt a követ. Ismerte a keze alatt, a felületen végigsimító tenyere alatt, az ujja alatt, amely egykor letörölte róla a nedvességet. És Harjin érezte — nem tudatosan, de tisztán —, hogy az odavonzza.

A fenyő zúgott.

Egy enyhe augusztusi fuvallat futott át a tűleveleken, és elült.

Harjin végighúzta a kezét az ablakpárkányon.

Amaril helye.

Üres.

De az üresség abban a pillanatban kicsit elmozdult. Harjin végighúzta a kezét az üvegen. Mögötte egy lucfenyő állt, a fenyő mögött az utca, az utca mögött Hloubětín, Hloubětín mögött Prága, Prága mögött meg a vidék, amely ment tovább — mezőkön, folyókon át, olyan helyeken keresztül, amelyeket Harjin nem ismert.

De a Rokytkát ismerte.

És a dombot.

A kő.

És tudta, hogy oda kell mennie.

 

Egyszerűen azért, mert a lakás csendje most más volt.

Még mindig üres.

De azzal a kis fuvallattal.

A nappal, amely máshonnan jött.

Harjin elment az ablaktól.

Odament a kosárhoz.

Guggoltasra ereszkedett.

Mindkét tenyerét a peremre tette.

Kifújta a levegőt.

Lélegzetvétel utáni csend.

És valahol mögötte, nem a lakásban és nem is kint, megmozdult a fény.