6. fejezet: Vér a köveken

Délelőtt.

Petr cél nélkül sétált a tenger menten. Vagy legalábbis ezt mondogatta magának.

Žaneta a szállodában maradt olvasni. Markéta még reggeli előtt elment, és egy cetlit hagyott az asztalon.

A szikláknál leszek. M.

Három szó.

Semmi magyarázat.

Ennyi elég volt.

Petr egyedül reggelizett. Olyan lassú tempóban, ami sosem hozta meg az étvágyát, ha nem volt, akivel beszélnie. Aztán letette a szalvétát, felvette a napszemüvegét, és kiment.

A nap már magasan járt. A sétányon futók, néhány helyi lakos kutyákkal, meg olyan turisták cikáztak, akik még nem látszottak fáradtnak a hőségtől.

Amikor lefelé indult a lépcsőn a sziklákhoz, rájött, hogy valójában nem is akart idejönni.

Azonnal meglátta őket.

Markéta egy lapos kövön ült közvetlenül a vízfelszín felett. Mellette volt Yassin. Beszélgettek. Közöttük hevert egy telefon. Yassin valamit mutatott a tenyerén, Markéta pedig közelebb hajolt. Aztán mindketten mondtak valamit, és elnevették magukat.

Petr megállt.

Nem rejtőzködött. Csak elég messze volt.

Yassin egy magasabb kőre ugrott, és egy darabig a víz fölött állt, karjait lazán a teste mellett tartva. Aztán Markétához fordult, és mondott neki valamit.

Markéta a fejét rázta.

Yassin elnevette magát, és átugrott a következő kőre.

A víz menti sziklás sáv nem volt sima. A kövek úgy illeszkedtek egymásba, mint a fogak, némelyikük sötét volt a tengervíztől, mások vakítóan fehérek. Yassin könnyedén, habozás nélkül ment rajtuk, mint valaki, aki már régóta nem gondolkodik azon, hová teszi a lábát.

Markéta egy darabig ült.

Aztán felállt.

Az első átugrás.

A második.

Harmadik.

Óvatosabban mozgott, mint ő, de nem félénken. Koncentráltan.

Petr ismerte ezt a arckifejezést.

A gyerekkorából. Az első korcsolyázástól. A fára mászástól. A hegyi kerékpártól.

Annak az embernek a tekintete, aki elhatározta, hogy valamit megcsinál, és most egyszerűen meg is csinálja.

Yassin hátrafordult utána.

Nem ment tovább.

Vártam.

Csak amikor túljutott az utolsó kövön, fordult vissza, és ment tovább.

Petr észrevette azt a részletet.

Alant a tenger szabályos ritmusban csapódott a szikláknak.

Kis múlva mindketten megálltak egy széles kövön a víz mellett. Yassin áthúzta a pólóját a fején, és a szélére ült. Markéta leült mellé, és előhúzta a telefonját.

Együtt nézték a képernyőt.

Néha elnevették magukat.

Péter rájött, hogy a tervezettnél hosszabb ideje figyeli őket.

De nem ment el.

Nem volt ebben semmi nyugtalanító.

Ebben volt a probléma.

Markéta nevetett.

Yassin tudott várni, amikor várni kellett.

Egymás mellett ültek a napon, és egyetlen telefont néztek.

Semmi sem történt.

Semmi olyasmi, ami feljogosítaná Petrát arra, hogy azzal az érzéssel távozzon, hogy helyesen cselekedett.

Semmi, ami megengedte volna neki, hogy azt mondja magának, időben közbelépett.

Csak két fiatal, akik időt akartak tölteni egymással.

Az a természetesség jobban nyugtalanította, mint bármi más.

Petr előhúzta a telefonját.

A főnöknő.

Hatodik nap.

Írt egy rövid üzenetet. Szüksége היה megerősíteni az időpontot. A tartózkodása a végéhez közeledett.

Elküldte anélkül, hogy átírta volna.

Aztán még egyszer lehajolt, hogy lepillantson.

Markéta a füle mögé simította a haját. Yassin valamit mesélt. A tenger csapkodta a lenti köveket, és egyikük sem fordított rá figyelmet.

Petr elrejtette a telefont.

Megfordult, és elindult vissza a lépcső felé.

Amikor felért a sétányra, rájött, hogy igazából nem is tudja, mit ment oda keresni.

＊ ＊ ＊

Késő délután Petr visszatért a lépcsőhöz.

Nem tudta, miért. Azt mondta magának, hogy visszamegy a szállodához, a lábai mégis visszavezették a sziklaturrusz alatti lépcsőhöz. Mintha kifogyott volna az érvekből önmaga előtt.

Yassin azon a legmagasabb kövön állt, ami ott volt – egy lapos, a tenger felé dőlő, vizes kövön, amelyet három oldalról vett körül a víz. Markéta egy méterrel hátrébb ült egy száraz helyen, és őt figyelte.

Yassin futásnak eredt.

Rövid lendületvétel volt, négy lépés, aztán átugrás a sötét kőről a világosra, amely ék alakban nyúlt be a vízbe. Landolt, megállt, és széttárt karral Markéta felé fordult.

Markéta felállt.

Petr megállt a lépcsőn úgy, hogy ne lássák. A durva falnak támaszkodott, és nézett lefelé. Újra. Folyamatosan.

Markéta futásnak eredt.

Átugrott egy sötét követ.

A jobb lábával jól érkezett. A bal vitte előre, megcsúszott a nedves kő oldalán, és Markéta a kezével megkapaszkodott az alatta lévő felületen. Nem esett el. Csak letérdelt, az egyik kezével a szikla peremére támaszkodva.

Yassin egy másodperc alatt ott volt nála.

„Okay?“

Markéta feltápászkodott. Végignézett a kezén. Aztán a lábára nézett.

„Ja.“

De nem volt okay.

Petr ezt látta from azon a helyen, ahol állt. A mezítelen lábszárán piros csík húzódott a bokájától felfelé, a kő élétől először fehérre, majd véresen pirosra horzsolt bőr. A alatta lévő sziklán két sötét folt maradt.

Vér.

Markéta megremegett és tett egy lépést.

– Fáj? –

– Kicsit.

Yassin lehajolt, és közelebbről is megnézte a sebet.

– Itt mélyebb. –

„Nem az.“

– Az. Meg kell mosnod. –

Markéta a vállának támaszkodott, és visszaszökkent a sima kőre. Yassin mellette ment, a kezét készenlétben tartva, hogy elkapja.

Petr lement a lépcsőn le a sziklákra.

Nem tudta megállítani a saját mozgását. A lábai vitték a köveken, és ő ment, mintha valaki hívta volna. Mintha ott kellett volna lennie.

– Markéta.

Mindketten megfordultak.

Markéta arcán enyhe meglepetés ült. Semmi félelem vagy fájdalom.

– Apa? – Nézett Yassinra, majd vissza Petrekre. – Mit csinálsz itt?

– Sétáltam. – Közelebb lépett. – Mi történt?

– Semmi.

– Látom.

Lehajolt a vádlijához. A vérzés elállt, de a csík hosszú volt, és a kő éle széltében letörölte a bőrt.

„Ez elég csúnya.”

„Apu.“ A hangjában ott volt a figyelmeztetés. „Ez csak egy karcolás.“

„Egy karcolás nem vérzik így.“

Yassin egy lépéssel odébb állt, és hallgatott. Péter akaratlanul is tudatában volt a jelenlétének – a magasságának, a nyugalmának, ahogy arra várt, hogy mondjon vagy tegyen valamit, amikor arra szükség lesz. Nem keltette bűnös ember benyomását. Sehogy sem keltett benyomást.

Ez jobban irritálta Pétert, mint szerette volna.

– Lemoszuk – mondta. – Kell egy sebtapasz.

– Tudjuk – Markéta egyenesbe hozta magát. – Visszamegyünk.

„Most.”

„Igen, most.”

Felelőst emelt. A szemében volt valami, amit Petr az elmúlt két évből ismert. Nem dac. Inkább türelem. Mintha olyan hangnemmel válaszolt volna neki, amellyel az ember olyasvalakihez beszél, aki feleslegesen ijed meg.

– Ez tényleg csak egy karcolás – mondta nyugodtabban.

– Tudom, hogy karcolás. – Petr egyenesbe hozta magát. – És mégis folyik belőle a vér.

Yassin feltörölte a földről a pólót, és átnyújtotta Markétának.

„Szorítsd rá.”

Markéta a vádlijához nyomta az anyagot.

„Köszi.”

Yassin bólintott.

Petr figyelte ezt a cserét. Rövid, pontos, felesleges szavak nélküli. Mintha mindketten tudták volna, hogyan kell az ilyen dolgokat csinálni.

Elindultak vissza a lépcső felé. Markéta sántítás nélkül, de óvatosan ment, a vizes helyeken lerövidítette a lépteit. Yassin mellette ment. Petr mögöttük.

Tudatában volt annak, hogy fest. Apa, aki a semmiből bukkant fel, és most három lépéssel a lánya meg egy idegen srác mögött halad. Nem tudta rászoktatni magát, hogy másképp menjen.

Átugrottak a lépcsőhöz.

Markéta először bizonytalanodott el egy kicsit az első lépcsőfoknál, és megkapaszkodott a korlátban.

– Fogom a kezed – mondta Petr.

– Boldogulok.

Boldogult.

Felmentek a sétányra. A nap a kövezeten még erősebb volt, mint lent a víznél, a világos kőről egyenesen az arcukba verődött vissza. Néhány turista ment el mellettük, egyikük Markéta vádlijára nézett, majd ismét elfordította a tekintetét.

– Veletek tartok – mondta Yassin. – Innen nincs messze.

– Nem muszáj – mondta Markéta.

„Tudom.“

Mentek.

Petr Markéta mellett ment, Yassin fél lépéssel lemaradva mögöttük. A sétányon kitértek a turisták elől, és Petr ráébredt, hogy az utolsó két percben nem mondott semmi értelmeset. Csak jelen volt. Odarohant, állt, lélegzett. Mintha már maga az odarohanása is vallomás lett volna arról, amit gondol.

– Fáj még?

– Kicsit igen.

– Lent éles volt a szintkülönbség. Vigyáznod kellett volna.

Markéta ránézett.

„Vigyáztam magamra.”

„Akkor nem csúsztál volna el.”

Csend.

Aztán:

„Apa, bárki elcsúszhat.”

Szemrehányás nélkül mondta. Inkább úgy, mint egy tényt. Mint egy mondatot a tankönyvből. Bárki elcsúszhat. Hetedik fejezet.

Petr bólintott.

Tudta, hogy igaza van. Tudta, hogy a sérülés nem súlyos. Tudta, hogy egy ilyen elcsúszás hozzátartozik minden olyan nyárhoz, amit az ember a víz mellett tölt.

És a kőn lévő vér mégis más milyennek tűnt.

A szálloda már lassan látszott.

Markéta levette Yassin pólóját a vádlijáról, és a kezébe hajtotta.

– Fogd ezt – mondta.

– Elállt a vérzése.

– Akkor is fogd.

Visszatette a lábára.

A szálloda előtt megálltak egy vizeskútnál.

– Mosd le itt – mondta Petr.

Markéta letérdelt, és leöblítette a vádliját a kút vizével. A vér szétfolyt, és alatta feltűnt a seb. Hosszabb volt, mint Petr remélte, szinte a bokájától a vádli közepéig ért, a környéken a bőr véresre horzsolva.

– Jó? – zérdekelte Yassin.

„Ja.“

Felállt.

Petr a horzsolást nézte. Aztán a szálloda üvegajtaját Markéta válla mögött. Aztán Yassint, aki ott állt és várt.

– Köszi – mondta Petr.

Yassin ránézett.

„Ugyan miért?”

Petr nem válaszolt. Nem volt mit mondani. Yassin korábban ott volt nála, Yassin tudta, mit kell tenni, Yassin odanyújtotta a pólóját anélkül, hogy megkérdezte volna, szabad-e.

– Megyek fel – mondta Markéta. – Találkozunk délután?

Yassinra nézett, nem az apjára.

– Persze.

Markéta belépett a szállodába.

Petr a szökőkút mellett maradt. Yassin röviden bólintott, majd visszafordult a sétány felé.

Amikor elment, Petr a földre nézett.

A víz halkan csordogált át a szökőkút peremén a lefolyóba. Az alatta lévő kövezeten egy kis véres tócsa maradt Markéta lábától.

Két sötét folt a világos kövön.

Egy pillanattal ezelőtt még megijesztették.

Most már szinte eltűntek.

Markéta fent volt. Járt. Beszélt. Nevetett.

És mégsem tudott Péter megszabadulni az érzéstől, hogy történt valami.

Csak azt nem tudta, mi.

＊ ＊ ＊

Markéta sántítás nélkül jött be a szobába.

Péter az ajtóból figyelte. Belépett, Yassin pólóját ráterítette a fürdőszobai mosdóra, majd rögtön leült az ágyra. A telefonja szinte hamarabb bukkant fel a kezében, mint hogy a párnának dőlt volna. Mintha mi sem történt volna. Mintha a kövön lévő vér csak a nap része lett volna, ugyanolyan hétköznapi, mint a napfény, a tenger vagy a visszavezető út a hotelbe.

Žaneta az ágya saját oldalán feküdt egy könyvvel.

Felnézett.

– Hogy néz ki? –

– Nem valami fényesen. – Markéta a fény felé nyújtotta a lábát. A horzsolás hosszú volt, piros, és helyenként még csillogott. – De elállt a vérzése. –

„Fáj?“

„Csíp egy kicsit.“

Žanetabólintott,ésvisszatértakönyvéhez.

Petrközelebb lépett.

LehajoltMarkétavádlijához.

„Alaposan ki kellene fertőtleníteni.“

„Apa.“

„Van valahol betadinunk?“

Žaneta letejtette a könyvet az ölébe.

„Péter. Túlélelte.”

„Tudom, hogy túlélelte.”

„Akkor miért rágódsz folyamatosan a betadinon?”

Egy pillanatig ott állt a lába fölé hajolva, és csak utána döbbent rá, hogy vajon milyennek tűnhet.

Egyenesbe hozta magát.

Markéta egy rövid pillantást vetett rá. Azt a különleges, nyugodt pillantást, amelyet az elmúlt évben sajátított el, és amely néha jobban dühítette, mint az ellenszegülés. Aztán újra a telefonjára nézett.

Péter leült az ablak melletti fotelek egyikébe.

A redőnyök mögött még mindig forró délután volt. Lent a sétányon elsuhant egy robogó. A medencétől időnként nevetés hallatszott.

– Azok a kövek ott lent csúszósak – mondta egy idő után.

Senki sem válaszolt.

– Vizesek a víztől. A sziklákon óvatosan kell közlekedni.

– Atyám. – Markéta felé sem nézett. – Az emberek odajárnak minden nap.

– Ki? –

– A helyiek. A turisták. Mindenki.

– Meg minden évben megsérül ott valaki.

– Ja. Én is. Végre ránézett. – És legtöbbször horzsolások.

Petr végigfuttatta a tekintetét a lábszárán.

– Ez több volt, mint horzsolás.

Žaneta felvonta a szemét a könyvből.

„Péter.“

– Én csak azt mondom –

– Tudom, mit mondasz.

Letette a könyvet az éjjeliszekrényre.

Nyugodtan.

Egyetlen hirtelen mozdulat nélkül.

„Markéta horzsolást szerzett. Yassin ott volt. Aztán jöttél te. Mindannyian visszatértetek a szállodába. Vége a történetnek.“

Petr ránézett.

„Én csak azt gondolom, hogy—“

„Tudom, mit gondolsz.“

A hangjában nem volt szemrehányás. Inkább fáradtság egy olyan beszélgetés miatt, amely különböző formákban már sokadszor zajlott le.

Markéta észrevétlenül az egyikről a másikra nézett.

Aztán lekapcsolta a telefont.

„Zuhanyozni megyek.“

Felállt és eltűnt a fürdőszobában.

Egy pillanat múlva hallatszott az ajtó becsapódása.

Petr az ablaknál maradt ülve.

Žaneta újra kinyitotta a könyvet, de nem olvasott. Az oldalt nézte anélkül, hogy lapozott volna.

„Túlzásba viszem?“

Egy ideig csend volt.

Aztán megvonta a vállát.

– Kicsit.

Halkan mondta.

Nem durván.

Nem gúnyosan.

Csak pontosan.

Petr az ablakhoz fordult, és az ujjával megemelte a reluxa egyik lamelláját.

A szálloda alatti szökőkútnál néhány turista állt. Egymást fényképeztek, helyet cseréltek, és valamin nevettek, ami onnan fel nem látszott.

A vérnek semmilyen nyoma nem maradt.

Csak egy világosabb nedves folt a kövezeten, ami lassan száradt.

A fürdőszobából a zuhany hangja hallatszott.

Petr leengedte a redőnyt, és ismét hátradőlt a fotelban.

Nem tudta, hogy Markéta sérülése nyugtalanítja-e jobban, vagy az a tény, hogy mindenki más úgy tett, mintha mi sem történt volna.

＊ ＊ ＊

A szálloda étterme este zajosabb volt, mint nappal.

Az asztalok szinte teljesen tele voltak, ablaktól ablakig, és a személyzet gyorsan mozgott közöttük. Petr a falnak háttel ült, Zsanett vele szemben. Markéta egy kicsit késett, a haja még nedves volt a zuhanyzástól. Vajon hol hagyta a telefonját – gondolta Petr.

Hosszú válogatás nélkül rendeltek. Zsanett halat, Markéta tésztát, Petr ugyanazt, mint Zsanett. A pincér távozott.

Egy darabig csend volt, de aztán a szomszéd asztalnál ülők már elég hangosan beszéltek olaszul, és valaki a bárpulttól odakiáltott a pincérnek.

– Jobb már? – kérdezte Zsanett.

Markéta kinyújtotta a lábát az asztal alól.

„Jó. Már nem ég.“

„Holt ragassz fel egy tapaszt, ha holnap vízbe mész.”

„Ja.“

Petr az ölébe hajtotta a szalvétát.

„Hová mész holnap?“

„Még nem tudom. Yassin azt mondta, hogy valahol vannak itt barlangok.“

Petr felnézett.

„Milyen barlangok?“

„A tenger mellett. Azt mondják, ott lehet úszni.“

„Ez nem túl ésszerű.”

Markéta ránézett.

– Miért? –

„Mert vannak ott áramlatok. Meg sziklák a víz alatt.”

„Ő már sokszor volt ott.”

„Az még nem jelenti azt, hogy—”

„Yassin itt nőtt fel. Ismeri a szigetnek ezt a részét.”

Žaneta közelebb húzta magához a vizespoharat, de nem szólt semmit.

Petr belekortyolt a borba.

„Én csak azt mondom, hogy idegen barlangokba mászkálni vezető nélkül—”

„Ő helyi.”

Megjött a pincér. Halas tányérokat pakolt le, és Petr egy darabig hallgatott, mert az volt a legegyszerűbb. Megvárta, amíg elmegy.

„Hány éves?”

„Tizennyolc.”

„Az nem sok.”

„Mire?“

Petr a tányérra nézett.

„Ahhoz, hogy bárkiért is felelősséget vállaljon.”

Markéta letette a villát.

„Ő nem felelős értem.“

„Ha már elvisz valahová—“

„Nem visz ő el semmiféle hová. Csak eljárunk együtt.”

Csend.

A szomszéd asztalnál az olaszok valamin nevettek, amit Petr nem hallott.

„Öt napja thesszük, hogy ismerem” – mondta Markéta nyugodtan. „Nem tervezem, hogy hozzámenjek.”

„Ezt nem mondtam.”

„De úgy beszélsz róla.”

Petr válaszolni akart, de nem talált egyetlen olyan mondatot sem, ami ne hangzott volna ugyanúgy, mint az összes eddigi.

Markéta beivott egy kis vizet.

„Végig őt figyelted.“

Petr megállt.

– Hogy érted ezt?

„A szikláknál. Ma délelőtt. Fent álltál és minket lestél.“

Petr elvette a bort, és a a szükségesnél lassabban belehunyt.

„Csak sétáltam.“

„Persze.“ Nem érte meg vitatni, de a szemére vetette.

„És véletlenül pontosan oda mentél.“

Žaneta feltette a szemét.

Nem Petrhez. Markétához.

„Yassin nálam volt, amikor megcsúsztam” – mondta Markéta. „Ő volt ott az első. Segített nekem. Adta a pólóját. Nem tudom, mit akarsz még.”

„Én nem akarok semmit.”

„Azt akarod, hogy valaki más legyen.”

Petr letette a villát a tányér szélére.

A mondatban semmi drámai nem volt. Markéta nem mondta hangosan, és nem is nyomatékosított semmit. Úgy mondta, ahogy azokat a dolgokat szokás, amiket az ember már régóta tud, a másik meg még mindig nem akarja meghallani.

Žaneta visszatért a halhoz.

Markéta feltette a villáját, és evett tovább, mintha a téma le lenne zárva.

Petr figyelte őt.

Nedves hajjal ült szemben vele, tésztát evett, és már nem ellenőrizte, hogy érti-e.

Az este folyamán először Petr rájött, hogy Yassin nemcsak egy fiú volt, akit nem ismert.

Valaki volt, akit Markéta közben már védeni kezdett.

＊ ＊ ＊

Az erkély csendes volt.

Egyszerűen felállt, behúzta maga mögött az üvegajtót, és a korlátnak támaszkodott.

A tenger fekete volt a sötétben. Csak a hajók fényei a távolban, három vagy négy, ugyanolyan messze, és látszólag ugyanazon a helyen.

Markéta vádliján a szakadt seb nem volt mély.

Petr tudta ezt.

Néhány centiméter letört bőr. Reggelre elmúlik a fájdalom. Pár nap múlva behámlik. Egy hét múlva talán szinte semmi sem marad utána.

A köveken lévő vér jobban megijesztette, mint kellett volna. Nem mintha sok lett volna belőle. Hanem mert egy pillanatra olyan volt, mint valaminek a bizonyítéka, amit nem tudott néven nevezni. Most már tudta, hogy semmiféle bizonyíték nincs. Markéta csak megcsúszott. Yassin hamarabb ott volt nála. Odanyújtotta neki a pólóját. Visszafelé tartott velük a szállodához. Mindent jól csinált.

És éppen ez maradt benne.

Markéta azt mondta: Végig őt figyelted.

Igaza volt.

Délelőtt a sziklatetei lépcsőnél. Később újra. Kétszer egyetlen nap alatt. Mintha arra várt volna, hogy lásson valamit, ami végre megengedi neki, hogy azt mondja, volt oka félni.

Csak hát semmi milyet nem látott.

Egy olyan srácot látott, aki megvárt, amikor Markétának át kellettkelnie a kövön. Olyan srácot látott, aki segített neki, amikor megcsúszott. A saját lányát látta, amint nem az ő vállára támaszkodott, mert egy másik állt mellette.

Petr újra átpillantott a tengerre.

Az egyik fény a horizonton megmozdult, vagy csak úgy tűnt neki.

Először döbbent rá, hogy nem tud mindent Markétáról. Igazából már évek óta tisztában volt ezzel, csak mindig azt feltételezte, hogy ha kell, ki tudja tölteni a hiányzó részeket. Hogy elég csak megkérdezni. Hogy elég figyelmesnek lenni. Hogy egy apának azért van hozzáférése bizonyos válaszokhoz, mert ő az apa.

Az utóbbi néhány nap mást mutatott.

Nem titokról volt szó.

Egy hétköznapi életről, amely nélküle zajlott.

Tudta, kivel tölti Markéta a délutánokat a városban? Nem. Tudta, mit hallgat este a szobájában? Nem. Tudta, miről beszél Karimah-val, Yassinnal vagy bárki mással, amikor nincs a közelben? Nem.

És talán semmi joga nem volt ehhez.

Markéta tőle semmit sem vett el. Csak abbahagyta a rá utaltságot ott, ahol a férfi régóta azt hitte, hogy mindig szükség lesz rá.

Előhúzta a telefonját. A főnöknője. A hatodik nap csend.

Egy pillanatig az üres kijelzőt nézte, majd hagyta elaludni.

Lent a sétányon egy kerékpáros pár hajtott el. Az arcukat nem látta, csak a kormánymarkolat fényeit és a gumik rövid surranását a kövezeten.

Az üvegajtó mögött Zsanett az ágyon ült, ölében egy csukott könyvvel. Nem nézett rá. Még maga elé sem nézett. Csak ült, mintha ő is arra várt volna egy pillanatig, hogy a szobában elhaljon valami.

Petr még néhány másodpercig kint maradt.

Aztán visszament.