ENDRALON.SPACE · ČLÁNEK

12. 7. 2026

5. FEJEZET – Amikor a lélegzet elnehezül

A tálakkal kezdődött. Harjin egy novemberi reggelen vette észre, amikor bement a konyhába, és Amaril étkes tálja szinte tele volt. Este feltöltve, éjszaka meg nem et അങ്ങനെ, reggel érintetlenül. Letérdelt a tál mellé, és az ételt nézte. Amaril a kertbe nyíló ajtónál állt nekifordulva a hátával. Harjin felkapta a tálat, öntött ki belőle egy keveset, adott hozzá egy kevés meleg vizet, hogy az étel lágyabb legyen, és visszatette [...]

A tálakkal kezdődött.

Harjin egy novemberi reggelen vette észre, amikor bement a konyhába, és Amaril étkes tálja szinte tele volt. Este feltöltve, éjszaka meg nem etve, reggel érintetlenül.

Letérdelt a tál mellé, és az ételt nézte.

Amaril a kertbe nyíló ajtónál állt nekifordulva a hátával.

Harjin felkapta a tálat, öntött ki belőle egy keveset, adott hozzá egy kevés meleg vizet, hogy az étel lágyabb legyen, és visszatette.

Amaril nem jött oda.

Harjin nem hívta. Elvette a teáját, és az asztalhoz ment. Leült, ivott, és az ablakon túli lucfenyőt nézte, a szürke novemberi eget, a tűleveleket, amelyek sötétebbek voltak, mint nyáron, és csendesebbek.

Kis idő múlva lépteket hallott.

Amaril odament a tálhoz, megszagolta, és megevett belőle körülbelül egy harmadot.

Harjin ezt jegyezte magában.

Másnap a tál megint félig maradt.

Harmadnap Harjin elővett a szekrényből egy doboz másféle konzervet – finomabbat, darabok nélkül –, és egy kevés csirkehúslevest kevert az ételekhez az üvegből. A levest eredetileg maga miatt tartogatta, egy másik ételhez, de most kiderült, miért is tette el.

Amaril ez alkalommal magától odament a tálhoz.

Többet evett.

Harjin őt a mosogatótól figyelte, egy bögrével a kezében, háttérrel az ablaknak. Nézte, ahogy eszik – a szokásosnál lassabban, megszakításokkal, közben egyszer megállt, elment, megszagolt egy párnát a radiátornál, aztán visszatért.

Befejezte az evést.

Harjin kifújta a levegőt.

Az ügy megoldódott.

Vagy csak továbblépett.

A lelassulás észrevétlenül érkezett.

Amarilnak egész életében olyan tempója volt, amely kizárólag az övé volt. Nem a lassúság kedvéért volt lassú, hanem pontosan olyan gyors, amilyen a dolog megkívánta. Régebben ez a ritmus tágasabb, élénkebb volt, szélesebb skálával. Szökdécselések a Rokytka melletti fűben. Gyorsabb szaglászás. Hirtelen megállás és ugyanilyen hirtelen elindulás.

Most a ritmus még mindig pontos volt.

De kisebb.

Mintha a kiterjedés összehúzódott volna a közép felé.

Harjin érezte ezt a pórázon. Nem mint húzást vagy ellenállást – Amaril sosem húzott –, hanem mint valamit, amihez régen gondolkodás nélkül igazította a lépteit, most meg már tudatosan. Szándékosan lassított.

Egy nap eljutottak a viadukthoz, és Amaril megállt a bejáratnál.

A szokásosnál hosszabb ideg állt ott.

Harjin várt.

Végigfuttatta rajta a tekintetét – a mellső lábai szilárdan a földön, a háta egyenes, a légzése valamivel szaporább a normálisnál –, aztán lehajolt, a karjába vette, és átment vele a hídív alatt.

Nem mondott semmit.

Amaril nem mozdult a karjában.

Egyenesen nézett, az állát enyhén Harjin alkarjához szorítva.

A viadukt után Harjin letette a földre.

Úgy folytatta, mintha semmilyen megszakítás sem lett volna.

De Harjin tudta, hogy volt.

A lakás alakulni kezdett.

Harjin ezt későn vette észre, mindig csak utólag, azok alapján a dolgok alapján, amiket gondolkodás nélkül csinált. A radiátortól eljebb, a szoba közepe felé tette át a párnát, távolabb az ajtó alatt beáramló huzattól. Eltüntetett a folyosóról egy dobozt, amely hónapok óta ott állt, és senkinek sem volt útban.

Harjinnak nem volt útban.

De Amaril felesleges ívben kerülte meg.

A doboz eltűnt.

A boltív eltűnt.

Aztán közelebb tette a vizes tálat a kosárhoz, hogy Amarilnak éjszaka ne kelljen átmennie az egész konyhán, amikor felébredt.

Maga sem tudta, mikor csinálta.

Reggel a tál máshol állt, és Harjin csak a reggelinél jött rá, hogy félálomban tette át este. Elment egy pohár vízért, elment a kosár mellett, meglátta Amarilt, amint felkel és lassan átmegy a konyhán, és amikor visszatért, magával vitte a tálat.

A test hamarabb tudta, mint a fej.

Ez egyre gyakrabban fordult elő.

Hozott egy puhább takarót.

A kosárban lévő régi flanellanyag kibírt három évet, és rendben volt – nem volt elszakadva, nem volt rossz –, de Harjin újat vett. Vastagabbat, bolyhosabbat, bézist. Félig lefedte az egész kosarat, és melegebb redőt hozott létre a szélén.

Amaril az első éjszakán lefeküdt, és az orrával végighúzta az új takarót.

Aztán összegömbölyödött, a fejét lehajtotta és lehunyta a szemét.

Harjin a kosár mellett állt, és nézte.

Utána lekapcsolta a villanyt, és aludni ment.

Az állatorvos decemberben volt. Harjin beírta az időpontot a határidőnaplójába – rutinvizsgálat, emlékeztető oltás –, és tudott róla előre. De amikor hajnali négykor Amarillal a karjában ült, mert ő sem aludt, meg ő sem, olyan volt, mintha az időpont egy másik világból jött volna.

Egy olyan világból, ahol a dolgoknak nevük van.

Hétfőn vitte el oda.

Az állatorvos nyugodt volt, pontos, felesleges gesztusok nélkül. Végigsimította Amaril hátát, oldalát, az álla alját. Felhajtotta a felső ajkát, megnézte a fogait. Megnyomta a mancsait. Meghallgatta a mellkasát.

Amaril meg sem mozdult.

A rozsdamentes acél asztalon ült azzal a kifejezéssel, amelyet Harjin ismert.

Az állatorvos egyenesbe hozta magát.

„Idősebb,” mondta.

„Tizenkettő,” mondta Harjin.

Az állatorvos bólintott.

„A szíve többet dolgozik a kelleténél. A tüdő rendben van, de a korához képest a norma felső határán.” Papírt nyújtott át Harjinnak. „Próbálja meg korlátozni a lépcsőzést, a hosszabb utakat. Ha romlik a légzése, vagy egy napnál tovább visszautasítja az evést, jöjjenek vissza.”

Harjin papírt vett.

„Fázik?«

„A kis testek gyorsabban vesztik el a hőt – mondta az állatorvosnő.

Harjin bólintott.

A karjába vette Amarilt, és elment.

A folyosón megállt az ablaknál.

Kint szürke decemberi reggel volt, a háztetők felett alacsonyan lebegő köddel. Amaril nyugodtan, feszültség nélkül ült a karjában, az állát Harjin könyökének támasztva.

Harjin végsimított a hátán.

A tüdő rendben van.

A szív keményebben dolgozik.

A mondatoknak pontos súlya volt, és Harjin ezt érezte az ujjaiban, miközben a kis testet tartotta. Nem volt nehezebb, mint régen.

Kiment.

A köd végigcsúszott az arcán, a tetoválásán, a kopasz fejbőrén.

Amaril lehunyta a szemét a karjaiban.

Harjin hazament.

A lépcsők ott voltak a házban.

Harjin nap mint nap gondolkodás nélkül ment végig rajtuk. Fölfelé, lefelé, kulcs a zárban, kinyitni, bezárni.

Most megszámolta őket.

Amaril még októberben is magában ment át rajta. Lassított, de átment. Első mancsok az első lépcsőfokra, ugrás, első mancsok a másodikra, ugrás, fel. Kicsit nagyobb erőkifejtésbe telt, mint régebben, de megvolt.

Novemberben abbahagyta. Odament az első lépcsőfokhoz, megállt, végighúzta rajta az első mancsát – ellenőrizte a magasságot –, és visszatért Harjin lábához.

Harjin guggolt egyet.

Felvette és elvitte.

Attól kezdve így volt.

A lépcsők Harjinhoz tartoztak.

Amarilhoz a sík területek – a szőnyeg, a járólap, a kert, a nedves fű.

Harjin ezt nem kommentálta.

Még saját magáért sem.

Egyszerűen guggolt egy kicsit, és cipelt.

Egy este megérkezett Harjin anyja.

Nem jelentette be előre. Megszólalt a csengő, és Harjin ajtót nyitni ment, Amarillal a lábánál. Az a párnáról emelkedett fel a csengő hangjára, és most ott állt Harjin mögött, mint rendesen – jelenvalóként.

Az anyja belépett a előszobába, a fogasra tette a kabátját, és lehajolt, hogy megnézze Amarit.

„Hogy van?"

„Jól," mondta Harjin.

Az anyja lehajolt, és Amaril arcába nézett.

Amaril sötét szemmel követte.

A tejfehéret félig behunyta.

Az anyja egyenesbe jött.

„Jobban néz ki, mint legutóbb.”

„– Legutóbb még nem nézted meg – mondta Harjin.

Szünet.

„– Azért jöttem, hogy megnézzem – mondta az anyja.

Bementek a konyhájba.

Harjin teát főzött. Az anyja leült az asztalhoz, és a maga módján végigmérte a lakást – azzal a mindent átfogó tekintettel, amely semmit sem enged át. Végignézte az ajtó melletti polcot, a könyvek elrendezését, az ablakhelyet. Aztán Amarila táljára nézett a fal mellett.

„Eszik?”

„Aha,” mondta Harjin.

„Kevesebbet?”

Harjin leült egy bögrével az asztalhoz.

„Kicsit.”

Az anyja összetette mindkét kezét az asztalon.

„Tudod, mit mondanak az állatorvosok,” mondta.

„Tudom.”

„Hogy bizonyos korban az állatok –“

„Tizennégy éves – mondta Harjin. – Tudom, mit jelent ez.

Az anya elhallgatott.

Az ajkával végighúzta a bögre szélét.

Amaril bejött a konyhába, és leült Harjin lábához. Harjinéhoz.

Az anya egy ideig némán nézte.

„Hogy alszik?“

„A kosárban.“

„Egész éjjel?

„Legtöbbször.

Az anyja bólintott.

Aztán áttért arra, amiértjött.

„Harjin. Szükséged lenne rá –” Elbizonytalanodott. „Ha rosszabbra fordul, nem maradsz egyedül benne, ugye?”

Harjin a bögréjébe nézett.

„Most is egyedül vagyok benne.”

„Nem úgy értem –”

„Tudom, mire gondolsz.”

Harjin a magasba emelte a tekintetét.

„Minden rendben.”

Az anyja becsukta a száját.

Ott ültek egy darabig – Harjin, az anyja, Amaril a lábánál – a csendes konyhai levegőben, teaillattal és az ablak mögötti szürke decemberrel. A fenyőfa az üveg mögött sötét volt és mozdulatlan.

Az anyja végül a fenyőre nézett.

„Nagy fa.”

„Aha.”

„Sötétet csinál neked.”

„Nekem megfelel.”

Szünet.

„Nekem is,” mondta az anyja halkan.

Harjin ezt úgy értelmezte, mint áttetszést. Egy apró helyet, ahol az egyébként üveges felület átjárhatónak bizonyult.

Az anyja befejezte a teáját.

Felállt, felöltözött, még egyszer ránézett Amarilra.

Amaril ült és nézett vissza.

„Hívj fel,” mondta az anyja az ajtónál.

„Aha,” mondta Harjin.

Az ajtó becsukódott.

Harjin az asztalnál maradt.

Amaril odament hozzá, és ráfekküdt a lábára. Csak úgy. Pontosan a cipőn keresztül, az állát a spitzére hajtva.

Harjin nem lökte el magától.

Csak végighúzta a kezét a gerincén.

A hangárban volt Tarn.

Harjin reggel érkezett meg Kbeleybe, a feje tele volt egy félig meg nem evett tál emlékével. Az átszervezett éjszaka dolgait úgy hordozta magában, mint egy szagot.

Tarn a gépénél dolgozott.

Harjin felvette a köpenyét, odament a Szürkéchez — meg আবার egy újabb probléma, ezúttal a fékrendszernél —, és nekilátott a munkának.

A hangár levegője hűvös volt. A kapun át beáramlott a kifutópálya szellője, hideg, az éjszakai fagy jégízével.

Tarn kilenc körül hozott kávét.

Harjin elvette a bögrét.

Egy ládán ültek.

Harjin két kézzel fogta a bögrét. Melegítette a tenyerét.

„Amaril rosszul alszik – mondta.

Nem válogatta meg, mit mond.

A szavak maguktól jöttek.

Tarn ivott.

Harjin folytatta.

„Vagy alszik. De másképp. Éjszaka kel fel. Eljön hozzám.” Végighúzta az ujját a bögre szélén. „Régebben is így volt. De most más.”

Tarn ránézett.

„Hogyhogy?“

„Régebben csak leült.” Harjin kereste a szót. „Most hozzátapad. A lábamhoz, a kezemhez. Mintha szüksége lenne a közelségre.”

Tarn bólintott.

Harjin itta meg a kávéját.

„Az állatorvos azt mondta, hogy a szíve többet dolgozik.” Letette a bögrét. „Bármit is jelent ez.”

Tarn a hangárkapu felé nézett. Kint egy autó hajtott át a placcon.

„– Az anyámnak volt egy öreg kutyája – mondta. – A végén már nem aludt. Egész éjszaka járkált. Anya azt hitte, csak nyugtalan.

Harjin várt.

„Aztán rájött, hogy azért járkál a lakásban, mert ellenőrzi őt.

Harjin nem válaszolt.

Tarn felvette mindkét bögrét, és elvitte őket.

Harjin egy darabig egyedül maradt a ládán.

Szürkésre nézett.

A fékrendszer mellékköre meg volt repedve. Működik, de nem rendesen. Tudja az ember, hogy egyszer megszűnik működni.

Felállt, és nekilátott a munkának.

Az alvás lerövidült. A test könnyebbé vált. Kevésbé mély alvás, nagyobb fokú jelenlét a felszínen. Mint azoknál az embereknél, akik éjszaka ápolnak valakit, és a tudatuk egy részét ébren hagyják az alvás idejére is.

Amaril különböző időpontokban kelt.

Van, amikor kettőkor, van, amikor négykor. Harjin abból ismerte ezt fel, hogy a kosárban lévő takaró zörgése átváltott a karmok ketyegésébe, amint a karmok végigsétáltak a szobán, és megálltak az ágy mellett.

Kinyitotta a szemét.

Amaril mellette állt.

Harjin leeresztette a kezét a matrac széle mellett, Amaril pedig az állát a kezéhez érintette.

Így működött ez.

Egy percig.

Kettő.

Aztán visszatért a kosárba.

Harjin lehunyta a szemét.

Aludt tovább.

De könnyebben.

Reggel apró sötét karikákkal aeme alatt ment dolgozni. Tarn észrevette, de nem kommentálta sehogy sem. Ugyanúgy dolgozott Harjin mellett, mint mindig — szerszám, alkatrész, megfogás, elengedés.

Harjin ezt kedvességnek vette.

A karácsony csendesen érkezett.

A lakás visszafogottan volt feldíszítve — egy gyertya az ablaknál, a kertből hozott fenyőtűlevelek, egy ág a párkányon, ahol Amaril régebben ült, és most ritkábban ült.

Amaril bizonyos érdeklődéssel figyelte a fenyőtűket.

Odament az ághoz, megszagolta, majd elment.

Harjin figyelte őt.

Olyan volt ez, mintha azt figyelné, amint valami lassan összehúzódik a középpont felé. Kisebb sugár. Kevesebb a külvilágból. Több a belsőből, több a közelségből, több a melegségből a radiátor mellett.

Harjin hozott még egy takarót.

Egy másikat, egy könnyűt, amely úgy borult a kosárra, mint egy tető.

Amaril elhelyezkedett alatta, és nem tiltakozott.

Harjin anyja karácsony után telefonált.

„Hogy van Amaril?“

„Jobban van,” mondta Harjin.

Igaz volt. Az új húsleves segített.

„Többet alszik.”

„Ez természetes,” mondta az anyja.

Szünet.

„Harjin. Jól vagy?”

„Aha.”

„Te is keveset alszol?

Harjin végighúzta a kezét az asztalon.

„Alszom.”

„Fáradt vagy.“

„Mindenki fáradt.“

Az anyja a vonal másik végén abban a hallgatásban hallgatott, amely nem volt se egyetértés, se nem egyetértés.

„Ha szükséged lenne rá,“ mondta végül, „hívj.“

„Aha.”

Letette a telekut.

Amaril kijött a szobából, és a lábához telepedett.

Harjin lehajolt, és megsimogatta a füle mögött.

Kifújta a levegőt.

Februárban jobb volt.

Talán nem jobban, de másképp. Amaril többet evett, kevesebb óvatossággal mozgott, és egy héten kétszer is eljött a kiskert ajtajáig. Úgy ült az üveg mellett, ahogy megszokta — az orrával szinte az üvegen, a lehelete kis felhővé sűrűsödött.

Harjin ezt reggel látta.

A mosogatónál állt, visszanézett a válla felett, és Amaril az ablakpárkányon ült.

Odament az ablakhoz. A lucfenyő, szürke februárban, az egyik ágát hó nyomta — az egyik válla fehér, a többi sötét.

Amaril nem mozdult el az üvegtől.

Harjin nekilátott a reggeli elkészítésének. De jó volt. Az a februári reggel Amarillal az ablakpárkányon jó volt. Harjin elrejtette az emlékét, mint egy kavicsot a Rokytka mellett — kicsi, kerek, bizonyos súllyal.

A tavasz lassan érkezett. A hó eltűnt. A lucfenyő zöldellni kezdett. Amaril ismét kimement a kiskertbe.

Harjin először márciusban vitte ki oda, azon az első napon, amikor sütött a nap, és a levegő nem marta a kezet. A küszöb melletti kőlapra tette.

Amaril állt.

A fenyőt nézte.

Aztán elindult — lassan, óvatosan, de egyedül — a gyökerekhez. Megszagolta. Megkerülte a törzset. Visszatért.

Leült a fal melletti kőlapra, és behunyta a szemét.

A nap átbukott a kerítésen a kőlapokra, és felmelegítette őket. Amaril a fénysávban ült, Harjin pedig leült mellé a falhoz, kávéval a kezében, és a fenyőt nézte.

Tíz perc.

Húsz.

Amaril nem szunnyadt, csak behunyta a szemét, mert a fény kellemes volt.

Harjin kávét ivott.

A fenyő zúgott.

Az elég volt.

Aztán eljött a nyár. Úgy jött, mint a nyár – meleg, eső, szentjánosbogarak a Rokytka patak mellett –, Amaril meg kiárt a kertbe, evett, aludt. Júliusban azonban abbahagyta a reggeli kijárást.

Reggelente az volt az első séta.

Harjin mindig kinyitotta a kerti ajtót, Amaril odajött, megszaglászta a küszöböt, orrába szívta a hajnali levegőt, és kiment. Rituálé. A nap alapja.

Júliusban ezt abbahagyta. Odajött az ajtóhoz, állt egy darabig az üveg mellett, szaglászott. Aztán megfordult, és visszament a kosarához.

Harjin várt egy kicsit.

Aztán becsukta az ajtót.

Nem sürgette.

A dologért magának kellett szólnia.

Kbelybe továbbra is járt.

A munka tartotta fenn – a kezek, az olaj, az alkatrészek, Tarn csendes jelenléte a hangárban. Ott olyan világ volt, amely működött vagy működni szétment, de meg lehetett javítani.

Harjinnak szüksége volt rá.

A nap legalább egy részét egy olyan térben tölteni, ahol a javításnak volt értelme.

Egy júliusi napon, a hőség és egy olyan reggel után, amikor Amaril csak a harmadát ette meg, Harjin belépett a hangárba, és észrevette, hogy otthon felejtette a szerszámoskamra kulcsait.

Az ajtónál állt, és a zsebeiben keresgélt.

Kulcsok nem voltak.

Tudta, hol vannak. Pontosan. Az Amaril kosaránál, ahová a reggeli etetéskor tette le őket.

Tarn a géptől jött.

Harjinra nézett.

„A kulcsok,” mondta Harjin.

Tarn be nyúlt a kezeslábas zsebébe, és előhúzott egy csomót. Hüvelykujjával végsimított a kulcsokon, kiválasztott egyet, és átnyújtotta Harjinnak.

„Tőlem.”

Harjin elfogadta.

„Köszi.”

Ebédre egy ládán ültek.

Harjin úgy evett, hogy semmilyen ízt nem érzett.

Tarn a kezére pillantott.

„– Hogy van? – kérdezte.

Harjin tudta, miről beszél.

„– Rosszabb.

Tarn bólintott.

„Eszik?”

„– Kicsit. – Harjin letette a kenyeret. – Vannak jó napjai meg rosszabbak. A július rosszabb.

Tarn egy rongyba törölte a kezét.

„Állatorvos?“

„Jövő héten.“

Tarn bólintott.

Nem mondott többet.

De odébb húzódott egy centimétert a ládán, akár szándékosan, akár akaratlanul, hogy a Vállát közelebb hozza Harjin vállához, épp csak a csend távolságára.

Harjin érezte ezt.

Meg sem mozdult.

Evett tovább.

Az állatorvos pénteken volt.

Ezúttal egy másik állatorvos volt itt — az elsőnek szabadsága volt —, és az új is nyugodt meg pontos volt, csak kicsit többet beszélt. Végigsimította a kezével Amarilt, meghallgatta, megmérte a vérnyomását.

Aztán Harjin felé fordult.

„Ez progresszió – mondta. – Szívelégtelenség. Kor és alkat.

Harjin egy fémszéken ült, és az ölében tartotta Amarilt.

„Milyen gyorsan?

„Nehéz pontosan megmondani. Hónapok. Kevesebb.

Harjin végigsimított a kezével Amaru hátán.

„Fáj neki?

Az állatorvos elgondolkodott.

„Fáradtság igen. A szapora légzés kényelmetlen szokott lenni.” Amarilre nézett. „Az állatok nem úgy mutatják ki a fájdalmat, mint az emberek. De ha látja, hogy tartósan nem akar felállni, abbahagyja evést, vagy erőlködve lélegzik —”

„Tudom” – mondta Harjin.

Az állatorvos megállt.

„Van fogalma arról, hogyan működik ez? Az elaltatás?"

Harjin bólintott.

A szó egész idő alatt ott lógott a levegőben a szobában. Teljesen és pontosan. Mint egy alkatrész az asztalon, amelyről mindenki tudja, hogy hova tartozik, de még senki sem akarja kézbe venni.

Harjin nem vette fel.

„Igen – mondta.

Az állatorvos bólintott.

„Ha eljön az a pillanat, hívjon. Mi is így csináljuk otthon. Ha azt szeretné, hogy olyan környezetben legyen, amelyet ismer.

Harjin felkapta Amarilt a rozsdamentes acél asztalról, és a mellkasához húzta.

Amaril az állát a kulcscsontjára támasztotta.

Egyenesen nézett.

Harjin elindult.

Kint nyár volt.

Közvetlen, perzselő, fű- és forró aszfaltszagú. Harjin a rendelő előtti járdán állt Amarillel a karjában, és összehúzta a szemét. A nap arcul ütötte a tetoválását, a mezítelen bőrét, a szemhéját.

Amaril felsóhajtott a karjában.

Harjin is kifújta a levegőt.

Ott álltak egy darabig.

Aztán elment.

Négy megálló volt hazáig.

Harjin a buszon az ablak mellett ült, Amaril pedig a ölében feküdt, a kezeivel rögzítve. Az emberek körülöttük egy darabig bámultak, aztán abbahagyták. Harjin nem is vette őket észre.

Kinézett az ablakon.

Közeledett Hloubětín.

A szó, amit az állatorvos nőt mondott, vele tartott.

Mint egy súly.

Eutanázia.

Kegyelem.

Olyasmi, amit az ember nem akar ismerni, amíg nevén nem kell neveznie.

A busz megállt.

Harjin leszállt.

Átment az utcán, a hársfa mellett, a fenyőfához – a kiskapuhoz, a kertbe, az ajtóhoz.

Kulcs.

Zár.

A lakás meleg levegővel, a nappal és éjszaka szagával, valamint azzal a csenddel fogadta, amely ehhez a konkrét lakáshoz tartozott.

Harjin letette Amarilt a földre.

Állt, és a levegőt szimatolta, Harjin megérkezését a térbe.

Aztán lassan a kosarához ment.

Lefeküdt.

Harjin a padlóra ült a fal mellé.

Hátát a hűvös vakolumnak támasztotta. Lábait nyújtotta. Kezeit az ölébe kulcsolta.

Amarilra nézett.

Lélegzett.

A mellkasa kicsit gyorsabban emelkedett, mint januárban. Kis erőkifejtéssel, amely nem látszott közvetlenül, de benne volt. A bordák mozgásában, a kilégzés utáni szünetben, abban, hogy mennyi ideig tartott, amíg a teste újra megemelkedett.

Harjin ült és hallgatott.

A tál közelebb állt a kosárhoz, mint korábban.

Több volt a takaró.

A kinti lépcsők az övéi voltak.

A húsleves egy üvegben várta a hűtőben.

Minden el volt tolódva.

Minden hozzá volt igazítva.

És mégis ott volt a szobában ő, akit nem lehetett hová áthelyezni.

Harjin lehunyta a szemét.

Nem engedlek el.

Az a mondat ott volt benne folyamatosan. Az első éjszakától. A fűben lévő mélyedéstől, a kezeken csillogó ezüstös portól, a mellkasához szorított kicsi testtől.

Most nehezebb volt az a mondat. Harjin a kezében érezte, amely az ölében feküdt és semmit sem tartott. Érezte a vállában, a falnak támaszkodó hátában, a szemében, amelyet nem akart rögtön kinyitni.

Amaril megmozdította a fülét.

Aztán visszahajtotta.

Lélegzett tovább.

Harjin kinyitotta a szemét.

Lassan felállt, a kosárhoz ment és mellé guggolt. Végighúzta ujjait a hátán – egyszer, lassan –, és érezte maga alatt a meleget, a leheletet.

Amaril nem emelte fel a fejét.

De a farkasszege — apró, finom, a végén bézs színű — egyszer csak megmozdult.

Majdnem észrevétlenül.

Harjin a tenyerén érezte ezt rezgésként.

Felállt.

Elment a konyhába, és levest készített.

Meglangyosította kis lángon, adott hozzá egy kis húst, megvárta, amíg a megfelelő hőmérsékletre hűl. Odavitte a tálat a kosárhoz.