4. FEJEZET – Rokytka

Az első séta a Rokytkához nem volt megtervezve.

Magától jött, úgy, ahogy azok a dolgok szoktak, amik aztán évtizedekig ismétlődnek – valaki más tervezte meg helyetted, te pedig csak megérkeztél arra a helyre, ahol lenned kellett.

Egy szombati reggel volt.

Harjinnek nem volt munkája. Amarillal az ágya mellett ébredt. Mellette ült a megszokott helyén, sötét szeme nyitva, a tejszínű félig lehunyva. Amikor odaszórta neki az eledelt és főzött magának teát, a konyhában maradt, nem tudva, mit kezdjen az előtte álló szabadidővel.

A lakás tiszta volt.

Semmi sem várt javításra.

Kint gyenge októberi nap sütött, finom, erőtlen, de jelenlevő.

Harjin vette a pórázt.

Amaril ezt azelőtt felismerte, hogy feladta volna rá a hámszíjat. Felállt a radiátor melletti párnáról – a bézs színű flíszpárnáról – és az ajtóhoz ment azzal a kifejezéssel, hogy vajon jól találja-e el, séta vár rájuk.

Harjin letérdelt, és bekapcsolta a pórázt a hám karikájába.

Amaril megvárt.

Aztán elindultak.

Kert, kiskapu, utca.

Amaril Harjin mellett ment, alson a föld közelében, az orrával szinte a járdán, és megszaglászott minden egyes repedést, minden egyes levelet, minden egyes foltot, ahol néhány nappal azelőtt egy másik kutya állt. Harjin nem sürgette. Az ő tempójában haladt, amely nem azért volt lassú, mert nem bírt volna másként, hanem azért, mert a világ sűrű volt számára, és gondosan végig kellett járni.

Kerülőúton ment.

A kis kerti kapus, régi házak mellett, ahol kopott névvel ellátott levelezőládák lógtak. Egy hársfa mellett, amely alatt gesztenyék hevertek. Amaril az egyiknél megállt, megszagolta, majd hagyta. Kereszteződésen át, ahol egy régi telefonpózna állt egyetlen, sehova sem vezető kábellel.

Aztán a viadukt.

Harjin ismerte. Ismerte a zümmögést, amely még a vonat áthaladása előtt megérkezett, és még sokáig lecsengett, a híd falaiban elraktározódva. Ismerte a boltozat alatti nedvességet, a beton és a régi kő szagát, az árnyékot, amely ott még egy napos napon sem tűnt el.

De Amaril nem ismerte.

Megállt az árnyék szélén.

Megszagolta.

Aztán tett egy lépést a boltozat alá, lassan, szétterpesztett mancsokkal, mintha csak arra számítana, hogy a föld megnyílik. Harjin követte.

A hang megváltozott a viadukt alatt. Léptekek szóltak másként. A levegő sűrűbb volt, zártabb, a nedvesség és a feje felett lévő sínek rozsdájának szagával. Amaril megállt középen, és feltartotta a fejét.

Felfelé nézett.

Harjin is felemelte a tekintetét.

A betonív sötét volt. A repedésekben moha nőtt, finom és mélyzöld. Valahol szivárgott a víz — egy vékony nedvességcsík ereszkedett le a betonbordán, és világos nyomot hagyott maga után.

Aztán megjött a vonat.

Először csak egy távoli remegés.

Aztán a robaj.

Feltámadt és az egyik oldalról jött, növekedett, megrázta az ívet, elárasztotta a levegőt, megtöltötte a füleket — és oda volt. Tíz másodperc múlva csak a visszhang maradt meg a por apró remegésével a betonrepedésekben.

Amaril meg sem mozdult.

Nem húzta össze a fülét, nem remegett, nem menekült. Pontosan ott állt, ahol eddig, a fejét továbbra is fent tartva, és figyelte az elsuhanó zajt, mintha magába fogadná és szétválogatná azt.

Harjin figyelte őt.

Aztán Amaril lehajtotta a fejét, megfordult, és kiment a viaduktból.

Harjin ment utána.

A viadukt mögött volt egy domb.

Harjin a kertből, a háztetők felett látta, mint egy zöld púpot a sínek mögött. Még sosem járt ott, nem volt rá oka. Az az út egyszerűen nem az ő útja volt, ő máshonnan járt. A nap egy másik szakához vagy a város egy másik részéhez tartozott, amely eddig nem vonzotta.

Most a domb felé mentek.

A fű sűrű volt és nedves. Harjin beáztatta a cipőjét. Amaril alson járt, közel a földhöz, az orra szinte a fűben, és olyan dolgokat szagolt, amelyeket Harjin nem látott – nyomokat, szagokat, egy olyan világ feljegyzéseit, amely a földben és a gyökerekben élt.

Felfelé nem volt messze.

A domb nem volt magas. Inkább feltöltött terep, talán egy régi meddőhányó, talán természetes emelkedő. Harjin nem tudta. Fent egy kis lapos terület volt, néhány mohás és füves kővel, meg egyetlen öreg, levéltelen bokorral.

Harjin körülnézett.

Lent a Rokytka.

A viadukt.

Hloubětín háztetői.

Mögöttük Prága, mint egy megemelt, szürke horizont.

Harjin ott állt egy darabig.

Amaril minden követ átvizsgált.

Az egyiknél hosszabban elidőzött. Végighúzta rajta az orrát, azután megkerülte, és a másik oldalról is végighúzta rajta. Harjin ránézett arra a kőre. Nagyobb volt a többinél — lapos, a földhöz simuló, a tetején mohával, az oldalán zuzmóval. A moha sötétzöld volt, nedves és helyenként lelapult, ahol valaki vagy valami letaposta.

Amaril leült a kő mellé.

A Rokytkát nézte.

Harjin leült a fűbe mellé.

A patak alul lassan folyt. Az őszi vízfelszín sötét és csendes volt, apró hullámokkal ott, ahol a part menti kövekhez verődött. A fény rajta hideg és ezüstös volt, nem olyan, mint nyáron, amikor egész délután fürdött benne a nap.

Harjin figyelte azt a fényt.

Különös volt. Úgy mozgott a felszínnel, apró rezdülésekkel, csak szellőfúvások alkalmával, egyébként csaknem mozdulatlanul állt. Mint a ezüstpor vékony rétege.

Amaril mellette ült.

Nem ment oda a kövekhez, sem a domb pereméhez. Itt ült a helyén, amelyet gondolkodás nélkül választott ki, és a vizet nézte.

Harjin nem érzett kényszert arra, hogy bármit is mondjon.

Ültek.

A víz folyt.

Egy távoli vonat zötyögött át valahol a horizont mögött – mély morajlás, amely átvonult és elhalkult, mint egy lélegzetvétel visszhangja.

Amaril pislogott.

A tejes szem másképp kapta el a patak csillogását, mint a sötét. Ezüstösen, mozgékonyan, egy pillanatra szinte belülről.

Harjin ezt csak futólag pillantotta meg.

Aztán a fény elmozdult.

Elmúlt.

Harjin a vizet nézte.

Aztán rendszeresen jártak a Rokytkához.

Nem minden nap. De elég gyakran ahhoz, hogy az egész abbahagyja a kirándulás jelleget, és a ritmus részévé váljon. Szombatonként vagy vasárnapként, néha hétköznap estefelé is, amikor Harjin korábban jött el Kbelyből, és a fény még kitartott.

Amaril készülni kezdett a sétákra.

Harjin ezt fokozatosan vette észre. Először azt hitte, hogy véletlen, de Amaril hamarabb kelt fel a kosarából, mint hogy ő a dzsekijéért nyúlt volna. Az ajtóhoz ment, mielőtt elvette volna a kulcsokat. Mintha a napot máshogy tudta volna olvasni, mint az órákkal.

A póráz az ajtó mögött lógott a akasztón.

Amaril nem nézett a horgra. De mindig az ajtóhoz jött, amikor Harjin a dzsekijét vette fel, nem a pulóverét, és az utcai cipőjét a házi helyett.

Apró kód, amelyet senki sem magyarázott meg hangosan, de mindketten ismerték.

Harjin a pórázért nyúlt, Amaril pedig nyugodtan ült, miközben ő rácsatolta.

Így indultak.

A viadukt volt az első küszöbük.

Alatta a levegő megváltozott, és Amaril mindig egy pillanatra megállt. Újra át kellett éreznie a helyet, még akkor is, ha már ismerte. Mintha minden egyes átkelés kicsit más lett volna.

A vonat mindig véletlenszerűen érkezett, vagy szinte véletlenszerűen.

Egyszer pontosan abban a pillanatban, amikor az ív alatt, félúton jártak. Harjin megérezte a föld remegését, lehajolt Amarilhoz, és a kezével átölelte a kisméretű testét. Nem félt. Inkább csak óvni akarta.

Amaril nem nézte a vonatot.

Harjint nézte.

Aztán elment a vonat.

Harjin elengedte őt.

Amaril a felette lévő sínek felé fordította a fejét, mintha csak ellenőrizné, hogy az az volt, ami volt. Aztán ment tovább.

Harjin követte őt.

A domb az övékek volt.

Ez lassan történt, ahogy a dolgok helyekké válnak – ismétléssel és csenddel. Először szándék nélkül mentek oda, a második héten megint eljöttek, a kő ott volt, a Rokytka ott volt, a kilátás pedig ugyanolyan volt, csak egy kicsit más fényben.

Amaril mindig ehhez a kőhöz ült le.

Nem egy másikhoz.

Nem a domb peremére, ahonnan jobb volt a kilátás.

Ahhoz az egyetlen lapos, mohás és zuzmós kőhöz, amely belepte a lejtőt.

Harjin leült mellé.

Egyszer hozott egy termosz teát. Lassan itta, a kupakot a tenyerében melegítve, Amaril meg ott ült mellette, és a Rokytkát nézte. A szél nedves föld illatát hozta a part felől meg a víz csendes részein rothadásnak induló levelekét. Meg békák is brekegtek.

Harjin kortyolt a teából.

A vízfelszínt nézte.

A fény minden nap más volt rajta. Reggel ezüstös és hideg. Délután aranyszínű, ha kisütött a nap. Borús napokon csaknem szürke, a vízfelszín pedig sötét, mint a korom.

És néha – csak néha, estefelé – olyan fény volt a vízfelszínen, amely nem a naphoz, sem az égbolthoz nem tartozott. Alulróljött, vagy oldalról, vagy máshonnan, és ezüstös port szórt a Rokytkára, finomat és mozgékonyat.

Harjin ismerte ezt a fényt a mezsgyén eltöltött első éjszakáról.

A nagymamája jutott eszébe. Harjin nem tudta miért. Ott ült a dombon, a kezében teával, Amaril a lábánál, a patak alattuk folyott a maga útján, és egyszer csak a nagymama kertjében találta magát.

Nem álom volt. Az illat, a melegség, a fény és az emlékezet átvitte az ő kertjébe.

Valahol Prágán túl volt, egy olyan helyen, amelyet Harjin gyerekként nem tudott pontosan megtalálni a térképen. Két vonattal kellett utaznia, aztán meg busszal. A busz egy régi út mellett állt meg, amelyről réten át kellett betérni, és a réten át látszott a ház teteje.

A kert nem volt nagy.

De Harjin számára gyerekként óriási volt.

A nagymamának volt egy ribizlabcaj, amelynek ágai meghajoltak a bogyók alatt, meg csalán a kerítés mentén, amit senki sem szedett le, mert a nagymama azt mondta, hogy a pillangók szeretik. Volt egy kapor- és petrezselyemágyása, egy komposzt a fészer mögött, és egy fészer tele olyan dolgokkal, amelyeknek a nevét Harjin nem ismerte, de amelyeknek a súlyára emlékezett.

Aztán ott volt a cseresznyefa.

A kert közepén állt, egy kissé ferdén, olyan vastag törzzsel, amelyet Harjin gyerekként félig sem tudott átölelni, vagy legalábbis ezt hitte. A kérge szürke volt és repedezett, mély textúrájú, amelyben hangyák, apró pókok és átlátszó borostyánszínűre megdermedt gyantaszálak éltek.

Harjin minden nyáron felmászott a cseresznyfára.

Pontosabban két ág magasságáig, mertjebb már félt, de ezt nem mondta. Ott ült és cseresznyét evett egyenesen az ágakról, a magokat a kertbe köpte, lenn a nagymama meg nem szidta.

Egyszer ott volt abban a magasságban, az egyik lábával átvetve az ágat és a kezét a törzsön tartva, meglátott egy csomót.

Nem egy letört száraz ág helyén volt. Magasabban volt, ott, ahol a törzs ágazni kezdett. Egy nagy csomó a fában, sötétebb, mint a környékező kéreg. Ovális.

Tökéletesen ovális.

Harjin a kezével ütközött belé.

A fa körös-körül durva és egyenetlen volt.

A csomó sima volt.

Azt nézte.

Olyan volt, mint egy szem. Ovális bemélyedés a fában, kissé lehunyva, olyan kifejezéssel, amilyet egy fadarab nem viselhetne, de mégis viselt.

Harjin nézte őt, és a csomó Harjint nézte.

Aztán a nagymama odaért a fa alá.

– Mász le, kész az ebéd.

Harjin pedig lemászott és elindult.

De az emléket tovább vitte, valahol mélyen megülve. Sima, ovális csomó a cseresznyefában, sötétebb, mint a kéreg, mint egy szem, amely a kertre nyílik.

A Harjin dombon befejezte a teáját.

Amaril a kő mellett ült.

A Rokytka felszíne ezüstös fényt hordozott, Harjin pedig az üres termoszkupakkal a kezében egyszerre volt itt és ott – a patak partján és a nagymama kertjében, Amaril mellett és a cseresznyefánál, az idei év októberében és azon a nyáron, amikor még gyerek volt, és még nem tudta, hogy a fában lévő csomók egyszer olyasmivé válnak, amihez majd visszatér.

Amaril elfordította a fejét.

Harjinra nézett.

Sötét szem.

Világos.

Harjin rájött, hogy egy pillanatra elvesztette az időérzékét.

Nem sokra.

De elvesztette.

– Nagymama kedvelt volna – mondta.

Amaril pislogott.

Harjin visszafelé nézett a vízre.

A nagymamája szokta mondani neki, amikor kicsi volt, és nem akart az ablak melletti ágyban aludni, mert félt a huzattól:

– Feküdj le. Az ablak tartja a házat. Ne félj a dolgoktól, amik tartanak.

Akkor még nem értette.

Most persze az sem volt teljesen igaz.

De értette, hogy a lucfenyő tartja a házat.

Hogy a domb, a kő meg a Rokytka tartják ezt a völgyet.

Meg talán a nagymama kertjében a cseresznyefa is tartott valamit, amit Harjin nem tudott volna nevén nevezni.

A dolgok, amik tartanak.

Amaril lefeküdt a fűbe Harjin lába mellé.

Mancsait maga alá húzta, állát a földre hajtotta, és behunyta a szemét.

Harjin sem takarta le, sem nem emelte fel. Elég meleg volt. Csak kényelmesebben elhelyezkedett, és nézte a Rokytkát, amint a domboldal alatt folyik, csendesen és sietség nélkül.

A vizet nem érdekelte, mennyi telt el belőle.

Csak folyt.

Aztán az évszakok átfolytak egyik a másikba.

Harjin abbahagyta az év négy különálló fejezetként való érzékelését, és másképp kezdte látni — séták sorozataként. Száraz séták és nedves séták. Séták esővel a gallér mögött. Séták, amikor a levegő olyan tiszta volt, hogy Prágát hallani lehetett Hloubětínből.

A Rokytkához mindenféle időjárásban elmentek.

Amaril nem tiltakozott.

Az esőben apró léptekkel poroszkált mellette egy esernyő alatt. Harjin nem vett neki ruhákat, de figyelmesen bánt vele. Nem akart belőle kisbabát csinálni.

A viadukt alatt szivárgó víz csurgott egy tócsába. Nyáron nem voltak ott tócsák, de a tél újra meghozta őket. Amaril minden alkalommal ugyanakkora ívben kerülte ki, sosem ment át rajta közvetlenül.

Harjin ezt a negyedik vagy ötödik séta alkalmával vette észre.

Jobb ív.

Két lépés jobbra.

Aztán vissza az útvonalra.

Mindig.

Azon gondolkodott, milyen pontos a térkép a testében. Ő is ismerte. Azon évekből, amikor konkrét macskaköveken, repedéseken, dudorokon és csúszós helyeken lépkedett át. A test emlékszik rá..

A domb télen más volt.

A fű lelapult és nedves volt, szélén az első dérrel. A kő sötétebb volt, átitatódott a vízzel, a moha pedig mélyebb zöldre sötétedett. A Rokytka patakra nyíló kilátás tisztább volt, mert a part melletti bokrok elvesztették a leveleiket, és olyanok voltak, mint az áttetsző táncosnők.

Amaril úgy ült le ahhoz a kőhöz, mint mindig.

Csak mélyebbre húzta össze magát – a mancsait közelebb, a farkát a teste alá rejtve.

Harjin a kabátja szélével takarta be.

Csak egy kicsit.

Amaril se nemzdult meg.

A vizet nézte.

Egy télen eljöttek a Rokytkához, és a patak a partok mentén befagyott.

Nem egészében. Csak ott, ahol a víz lőcsösebben folyt, alakultak ki vékony jégsávok, áttetszőek és törékenyek, bennük megfagyott buborékokkal. Középen a víz szabad áramlása folyt, sötéten és csendesen.

Harjin állva maradt.

Amaril a jég széléhez ment és megszagolta. Megérintette a karmával – könnyedén, egyszer – és visszahúzta a mellső lábát.

Harjin lehajolt.

A jégen keresztül át lehetett látni a vízbe. A fenéken lévő kavicsok elmosódtak a jeges hullámzástól. Egyikük világosabb volt a többinél. Kerek.

Harjin figyelte.

Aztán a víz a jég alatt megmozdult. Mikramolat, egy fuvallat. A világos kavics elmozdult egy centimétert, eltűnt a fenék egy kiemelkedése mögött, és odébb állt.

Harjin kiegyenesedett.

Amaril mellette állt, és annak a helynek a irányát nézte, ahol a kavics eltűnt.

A tavasz meghozta az első meleg szombatokat.

A Rokytka a téli hónapokhoz képest jelentősebben indult meg, az olvadás áradatával. Harjin már a viaduktnál hallotta. Élénk mozgás, a kanyarokban köveknek csapódó víz, amely ágakat, leveleket és apróbb tárgyakat sodort magával valahonnan máshonnan.

Amaril a szokásosnál közelebb ment a vízhez.

Harjin hagyta, a kezében lazán tartott, elég hosszú pórázon, hogy elérje a partot. Megszagolta a vizet. Első mancsával megérintette a felszínt, finoman, mintha a hőmérsékletet tesztelné, majd visszahúzta.

Aztán megint megcsinálta.

És még egyszer.

Harjin leült a parthoz közeli kőre, és figyelte.

A víz az első mancsai mellett folyt, zizegett a kavicsokon át, a fény ezüstös cseppjeit hordozta. Amaril tejfehér szeme félig csukva volt, a sötét pedig a vízfelszínre szegeződött.

Harjin azon gondolkodott, mit is láthat tejfehér szemével, amely máshová nézett.

Szentjánosbogarak hozták el a nyarat.

Megérkeztek, mint minden évben – a vízparti fűbe, a domb mögötti mocsaras rétekre, az erdőszélre, ott, ahol a fák kezdődtek és a mezők véget értek. Júniusban, alkonyatkor, amikor a fény még nem süllyedt a horizont alá, a levegő pedig meleg és nehéz volt.

Az elsőt a Rokytka mellett látta meg.

Egyetlen villanás a parthoz közeli fűben.

Aztán egy másik egy méterrel odébb.

Harmadik.

Nem gyulladtak ki egyszerre. Egyenként érkeztek, lassan, mintha mindegyik arra várna, hogy a sötétség pontosan eléggé sötét legyen.

Amaril feltűnt nekik.

Közelebb ment az egyikhez, alson a fűben, az orrával a hely fölött, ahol a villanás megjelent. Várt. A szentjánosbogár újra felgyulladt – aranyló villódzás, csendes és közvetlen –, Amaril pedig visszahúzta a fejét.

Harjin a domb lejtőjén ült és nézett.

A szentjánosbogarak szaporodtak. Egy idő után tíz, tizenöt, még több lett belőlük. Alacsonyan keringtek a víz és a fű felett, fényük lágy volt, mozgékony, mint a lélegzet.

Harjin eszébe jutott a mezsgye.

Az éjszaka, amikor a csillag hullott.

A szentjánosbogarak, amelyek a mélyedés melletti fűben keringtek, egyiket a másik után, sietség nélkül, irány nélkül.

Most is keringtek.

Harjin nem mozdult.

Amaril odajött és leült melléje. Közel, testközelben, fehér teste a lábikójához simulva. A szentjánosbogarakat nézte.

Harjin ji pohladil po boku.

Együtt voltak.

Szentjánosbogarak köröztek.

A patak zúgott.

A levegő fű, víz és meleg kő illatát árasztotta, amely egész nap szívta magába a napfényt, és most visszasugározta a sötétbe.

Harjin egy nyáron felhívta a nagymamáját.

Nem szokott ez így lenni. A család távol esett egymástól — apró veszekedésekkel, csendes elidegenedéssel, szomorú élettel, amely mindenkit máshová sodort. Az anyja Prága másik felén élt, és ritkán hívta, akkor is mindig csak a gyakorlati dolgok miatt. A nagymamája abban a helyben élt, mint régen. Harjin utoljára három éve látogatta meg.

Most ok nélkül telefonált.

A nagyi a harmadik csöngésre vette fel a telefont.

– Harus.

Vezetéknév volt, egyben egy szótagra rövidített becenév, amely magában hordozta az egész gyermekkort. Harjin sosem tiltakozott. Még akkor sem, amikor idősebb lett. Utána sem.

Egyszerűen csak Harus volt neki.

– Nagyi.

– Hogy vagy?

– Jó.

Szünet.

– Van egy kutyád – mondta a nagyi.

Harjin megállt.

– Honnan tudod?

„Nem akarsz átjönni?“ kérdezte a nagymama. „Elhozhatnád.“

„Egy csivava“ – mondta Harjin. „Kicsi.“

„Ismerem a kicsi kutyákat.“ A nagymama hangján érződött az az emberi rezgés, aki túl van már sok mindenen. „Hogy hívják?“

„Amaril.“

A nagymama megismételte. Halkan, maga elé, mintha megkóstolná a szót.

„Szép“ – mondta. „Gyere el.“

Harjin a nyár végén érkezett meg.

A busz a régi út mellett állt meg, Harjin pedig átvágott a réten Amarillal a pórázon. A fű száraz volt, sárgás, szöcskékkel. Amaril alson haladt, és minden fűszálat megszaglászott.

A rét túl oldalán állt egy ház.

A nagymama kertje három év alatt sem változott annyit, mint ahogy azt Harjin várta volna. A ribizlibokor továbbra is ott állt, a csalánok a kerítés mentén szintén. A fészersötét belseje még mindig ugyanaz volt, és ugyanolyan volt a régi szerszámok illata is.

A cseresznyefa pedig állt.

Ferdén.

Erősen.

Szürke kérgesen.

Harjin egyenesen odament.

Odalépett a törzshöz, a kezét a kérgére tette — arra a durvaságra, arra a szabálytalanságra —, és keresett.

A csomó ott volt még.

Magasabban, mint emlékezett. Vagy inkább máshová esett, mint ahová az emlékezete tette. De ott volt. Ovális, sima, sötétebb, mint a kéreg.

Harjin végighúzta rajta a hüvelykujját.

Ugyanolyan sima volt, mint gyerekkorában.

Amaril megszagolta a lábát, aztán a törzs felé indult, és a kéreg alsó részét szagolgatta, a gyökereknél lévő mohát, a tő körüli sarat.

Harjin követte őt.

Aztán a törzsre emelte a tekintetét.

A csomó a homloka magasságában volt. Ovális, félig lehunyt. Harjin odatette a tenyerét mellé. Érezte a kéreg melegét.

A fa egész nyáron a napon állt, és most sugározta vissza a meleget.

A nagymama jött a háztól.

Kicsi, kissé görnyedt, mély zsebes kötényben. A kezén földnyomok voltak.

Megállt a cseresznyefa mellett, és Amarilra nézett.

Amaril felé fordult.

A nagymama óvatosan lehajolt, alacsonyra nyújtotta a kezét, tenyérrel lefelé. Amaril megszagolta.

Aztán közelebb ment, éshagyta, hogy megvakargassák a füle mögött. A nagymama lassan simogatta.

„Szép,” mondta.

„Aha,” mondta Harjin.

Nagyi egyenesbe hozta magát.

A cseresznyefát nézte.

„Emlékszel, hogy másztál rá?“

„Emlékszem.“

„Mindig féltél attól a harmadik ágtól.”

„A negyediktől.”

A nagymama elmosolyodott.

Javítások nélkül.

Azután a fal melletti virágágyásra mutatott.

„Segítesz benne?“

Harjin veltartott.

Amaril utánuk ment, lassan, megszagolva a kert minden egyes ösvényét. A cseresznyefa gyökereinél még egyszer megállt. Megszagolta a mohát, megkerülte a törzset, aztán ott hagyta, és ment tovább.

Nem telt bele egy óra, és véggeztek.

A nagymama pontosan tudta, mit akar, és ugyanolyan természetességgel mozgott a kertben, mint Amaril a sétái során. Minden a a helyére került.

Azután a szabadban étkeztek a diófa alatti régi asztalnál.

Kenyér.

Paradicsom.

Saláta.

Leves, amely reggel óta főtt.

A nagymama szótlanul pakolta az ételt az asztalra. Harjin evett. Amaril külön egy kis tál levest kapott.

A nagymama figyelte őt.

– Az a tejfehér szem – mondta.

„Ja.“

– Hogy lát?

Harjin gondolkodott.

– Nem tudom. Biztosan másképp.

A nagymama bólintott.

Nem követelt többet.

Evés után az asztalnál ültek és hallgattak. Harjin teát ivott, és a kertet nézte, a cseresznyefát, a bokrokat, a fészert. A nagymama összekulcsolt kézzel ült, tekintetével, amely semerre sem sietett.

Amaril Harjin lábánál feküdt.

A kert mögött a vidéki táj terült el. Távoli szántó, erdőszél, kékes horizont. A cseresznyefa felett körözött egy madár, majd eltűnt a tető mögött.

A nagymama így szólt:

„Emlékszel a csomóra?”

Harjin megfordult.

A nagymama a cseresznyefát nézte.

„A cseresznyefát?”

„Igen.” Felemelte a kezét, és pontosan arra a helyre mutatott, ahol volt. „Ott. Mindig azt figyelted, amikor másztál. Azt mondtad, lát.”

Harjin egy ideig hallgatott.

„Én mondtam ilyet?”

„Kislányként – illetve kicsiként. Lehettél vagy ötéves.” A nagymama összefonta a kezét. „Azt mondtad: a fának szeme van.”

Harjin a cseresznyefára nézett.

A csomó innen szinte láthatatlan volt. A távolság és a fény egybeolvasztotta a kéreggel. De Harjin tudta, hol van.

– És igazam volt? – kérdezte.

A nagymama újra elmosolyodott.

– Ki tudja – mondta. – A fák emlékeznek arra, amit látnak.

Harjin teát ivott.

Amaril megszimatolta a csizmáját, és újra leült.

A cseresznyefa mozdulatlanul állt, törzsén csomóval, repedezett kéreggel és a virágágyásra vetett árnyékkal.

Harjin érzékelte őt, beépült az emlékezetébe a többi dolog mellé.

A Rokytka ezüstös fénye mellé.

A fűben szentjánosbogarak mellé.

Amaril tejfehér szeme mellett, amely máshová nézett.

Az ősz másodszor is megérkezett.

Harjin a fáról ismerte fel. A sarkon álló hársfa hullani kezdett — először a sárga, azután a barna, végül már csak a megmaradt szürke levelek, amelyeket a szél fújt szét az utcán. A kert mögötti lucfenyő zöld maradt, mint mindig, és ettől volt más. Az egész utcában az egyetlen zöld lucfenyő, miközben minden más megfakult.

A Rokytkához továbbra is eljártak.

Amaril egy kicsit lassabban ment.

Harjin elkezdte ezt észrevenni. A séta hosszabb ideig tartott. A viaduktnál Amaril egynél többször megállt, és Harjin várt.

Türelmesen várt.

A domb meredekebb volt.

Vagy legalábbis így tűnt, amikor Amaril óvatosabban ment felfelé, szétvetettebb elülső mancsokkal, mintha szilárdabb támasztékot keresne.

Harjin hordozta.

Először csak a viadukttól a dombig. Később egészen a kőig. Könnyedén hordozta — mindig könnyedén hordozta —, és soha nem tiltakozott. Nem is fészkelődött, nem is próbált leugrani. Csak ült a karjában, és előre nézett.

A dombon Harjin letette őt a kövükhöz.

Amaril leült.

A Rokytkát nézte.

Harjin melléült.

A víz folyt. A fény októberi volt, alacsony, aranyló árnyalatú, és mindent körülöttem egy olyan rövid őszi pillanattá változtatott, amikor a világ egyszerre tűnik idősebbnek és szebbnek.

Harjin emlékezett a nyárra.

A vizen táncoló szentjánosbogarakra.

Amarilra, amelyik orrával megérintette őket, majd visszahúzta a fejét.

A nagymamára, aki megvakarta a füle mögött, és azt mondta, szép.

A cseresznyefa csomójára, amely sima volt a hüvelykujj alatt, behunyt és sötétebb, mint a kéreg.

Amarilra nézett.

Tejes szemét behunyta.

A sötét a vízfelszínt vizsgálta.

Harjin végigsimított a hátán – egyszer, lassan, a tarkójától a farktövéig. Amaril meg sem mozdult. Csak a szokásos módján kifújta a levegőt, ami olyan volt, mint a szó nélküli beleegyezés.

A víz folyt tovább.

A távoli vonat elhaladt a látóhatár mögött.

Amaril nem emelte fel a fejét.

Harjin hirtelen megigazította a kezét, pedig még nem is őt vitte.

Csak előre megérezte a súlyát.

Azt a kicsi, ismerős súlyt, amely most mintha nagyobb figyelmet követelt volna.

Nem mondott semmit.

Harjin lehguggolt, és a karjába vette Amarilt.

Halkan.

Kapkodás nélkül.

Leült, az állát az alkarjára hajtotta, és behunyta mindkét szemét.

Harjin lassan feltápászkodott.

Ott állt a dombocskán, a karjában Amarillel, és a Rokytkát nézte, amely úgy csörgedezett, mint mindig – függetlenül attól, hogy nyár volt-e vagy tél, függetlenül a sétáktól vagy azok hiányától, függetlenül attól, hogy Harjin visszatér-e vagy sem.

A víz nem vár.

A víz csak folyik.

Harjin elfordult a pataktól, és elindult lefelé a lejtőn.

Amaril nem nyitotta ki a szemét.

Lélegzett.

Harjin meg vitte azt a kis testet le a viadukthoz, át a viadukton, át az utcán, át a kiskapun, haza a lucfenyő alá.

Lépésről lépésre.

Óvatosan.

Mint egy tárgyat, amelyet biztonságosan el akar juttatni oda, ahová való.