4. FEJEZET: Kérdőjelek a behúzott függönyök mögött

A reggel a vártnál nagyobb zajjal érkezett. A reluxán át fehér fény sütött, és valahonnan a folyosóról hangok szűrődtek be – a hangszínük alapján gyerekek, meg a szülők, akik valamire beszélték őket.

Zsanett már nem volt az ágyban.

Péter még egy darabig fekve maradt, és a plafont nézte.

A szálloda földszintjén lévő étterem ilyen tájt szinte tele volt. Strandruhás turisták, kisgyerekes családok, pár idősebb pár, akik az asztalnál olvasztak, és mit sem törődtek a körülnő zajjal. A személyzet gyorsan és csendesen mozgott az asztalok között.

Zsanett és Markéta már ott ültek. Zsanett előtt joghurt és kávé állt, Markéta előtt pedig egy tányér pirítós, amelynek letörte az egyik sarkát, és tovább böngészte a telefonját. Péter hozott magának a büfétől tojást, kiflit, és leült.

„Jó reggelt.”

Markéta felnyitotta a szemét, majd megint lehunyta.

Žaneta odahúzta neki a gyümölcslével teli kancsót.

Petr si nalil.

A reggeli úgy folytatódott, mint bármelyik másik. Markéta időnként mondott valamit arról, mit látott éjszaka az interneten. Petr bólintott. Žaneta közben a telefonján böngészte a térképet, és az ujjával különböző helyeket mutatott, ahová elmehetnének.

„Itt a piac. A vélemények szerint jó.“

Petr a képernyőre nézett.

„Ha egybeesik azzal a múzeummal.“

„A múzeumot nyugodtan áttesszük.“

Markéta dojedla toast.

„Lehet, hogy jelentkezem Karimahnál.“

Petr felnézett.

„Ki az a Karimah?“

„A csaj, akit a medencénél találtam.“

Žaneta bólintott, mintha már régóta tudta volna.

Petr előbb rá nézett, majd vissza Markétára.

„Ez elkerülte a figyelmemet.“

„Mondtam tegnap.”

Lehet, hogy mondta.

Petr nem emlékezett rá.

Markéta elnézést kért, hogy mosdóba megy, a zsebébe csúsztatta a telefonját, és eltűnt az asztalok között.

Petr belekortyolt a gyümölcslébe.

Žaneta továbbra is az ujjával tologatta a térképet. Figyelte a kezét. Hosszú ujjai voltak, és lassan mozgatta őket, mintha útvonal keresése helyett szöveget olvasna. A haját reggel lazán összefonte, az pedig a bal vállára lógott.

Az a gondolata támadt, hogy valahogy túl csendes.

Aztán eszébe jutott a tegnapi nap. Megérkeztek repülővel, bejártak egy darab partot, este meg sokáig ültek kint. Lehet, hogy egyszerűen csak fáradt volt.

Nyúlt egy kifliért.

„Minden oké?“ – kérdezte.

Žaneta feltette a szemét.

– Miért? –

„Csak úgy.“

Egy darabig nézett rá, mintha azt várná, hogy valahogy kiegészíti a kérdést. Amikor nem egészítette ki, visszatért a térképhez.

– Persze.

A szomszéd asztalnál hirtelen nevetésben tört ki egy egész család. Az apa valamit mutatott a gyerekeknek a telefonján, az anya pedig úgy nevetett, hogy le kellett tennie a kávésbögréjét.

Petr visszafordult.

Žaneta semmit sem vetett a szemére. Este sem. Most sem. Előhúzta a telefont, és gyorsan ellenőrizte a kijelzőt az asztal alatt.

A főnöknőtől semmi.

Radúztól sem.

A telefont megint elrakta.

Žaneta két ujjával összehúzta a térképet.

– A piac gyalog mintegy egy óra – mondta. – Vagy mehetek busszal is.

– A busz jobb.

– Nekem mindegy.

Petr felnézett.

Normális esetben a gyaloglást szorgalmazná. Mindig a gyaloglást szorgalmazta. Azt állította, hogy csak gyalog ismerheti meg igazán az ember a várost.

Ez alkalommal annyiban hagyta.

Markéta visszatért, és újra leült.

– Szóval a piac? – kérdezte.

– A piac – bólintott Žaneta, és letette a telefont a tányér mellé.

Petr kiitta a gyümölcslevét. Az étterem zsongott körülöttük. Valahol az ablakon túl robogó indult.

Hirtelen rádöbbent, hogy tulajdonképpen nem tudja, Žaneta aludt-e az éjjel.

Vagy ugyanúgy, mint ő, ébren feküdt, és a sötétbe bámult.

Nem kérdezte meg.

 

* * *

 

Žaneta visszament a szobába a táskájáért.

Petr ment utána, de ő már indult is vissza a folyosóra. Átdobta a vállán a vászon bevásárlótáskát, amelyet minden nyaralásra magával vitt, és ellenőrizte a pénztárcáját.

– Markéta Karimahhoz megy – mondta. – Úgyhogy egyedül megyek.

– Menjek veled?

– Nem kell. Egy óra múlva jövök, talán kettő.

Elvette a szobakulcsot az ajtó melletti asztalkáról, és kiment.

Petr a szoba közepén maradt.

Egy ideig hallgatta a lépteket a folyosón. Aztán meghallotta a liftet. Az ajtó kinyílt, becsukódott, és csend lett.

Az ablakhoz lépett, és elhúzta a reluxát.

A szálloda előtt egy kis körforgalom állt parkoló taxikkal. Egy pillanattal később Zsanett a főbejáraton át lépett ki. Vállán táskát viselt, a fején egy sapkát, amelyet tavalyelőtt vett Velencében. Jobbra fordult, és habozás nélkül elindult az utcán.

Utána nézett.

Nem állt meg. Nem nézelődött a kirakatokban. Nem vette elő a telefonját.

Gyorsabban ment, mint otthon szokott.

Néhány másodperc múlva eltűnt a sarkon.

Péter a reluxán hagyta a kezét.

Az jutott eszébe, hogy valójában gőze sincs, hová jár Zsanett, amikor egyedül van. Nem Máltán. Általában.

Tudta, milyen kávét iszik. Tudta, hogy utálja a koriandert, és hogy húsz éve szinte ugyanazokat a dolgokat rendeli az éttermekben. Tudta, milyen arcot vág, amikor fáj a feje, és hogy néz ki, amikor az ágyban olvas.

De nem sejtette, hová ment éppen.

Elfordult az ablaktól.

Az éjjeliszekrényen ott hevert a könyve. Nyitva, a gerince kissé megtörve, a könyvjelző valahol az első harmadban.

Petr megnézte a borítót. Přízraky v Umagu.

Nem tudta, miről szól.

Soha nem kérdezte meg.

Elvette a telefont.

A főnöknőtől semmi.

Letette.

A szoba hirtelen különösen csendes lett.

Petr leült az ágy szélére, és az ajtót thetekelem, amelyen Zsaneta nemrég távozott.

Azon gondolkodott, mikor tudott utoljára bármit is a nő napjáról azelőtt, hogy az maga mesélt volna róla.

Nem jutott eszébe.

 

* * *

 

Zsaneta visszatért olajjal, egy üveg borral és egy kis üveghalkütyüvel, amelyet a táskájában egy helyi magazin több oldalába csomagolva hozott.

Délután a tenger mellett indultak el.

Markéta csak egy darabig ment közöttük. Aztán fokozatosan előrébb lépett egy-két lépéssel, amíg végül teljesen egyedül haladt, ők meg mögötte maradtak. Útközben Zsanetát felkeltette egy kézzel szőtt anyagokat árusító üzlet vitrinje. Megállt, és közelebb húzódott az üveghez.

„Menjetek csak együtt, én talán elidőzöm itt.“

Petr ment tovább.

Utolérte Markétát a kikötő feletti alacsony kőkerítésnél. Két kézzel ránehezedett, és a hajókat nézte lent.

– Karimah azt mondta, hogy itt szerveznek katamarános kirándulásokat. –

– Jha? –

– Állítólag jók. –

Petr a kikötőre nézett. A hajók alig mozogtak. Csak a kötelek rezzentek meg néha könnyedén a vízen.

„Talán.“

– Elmennék. –

– Hát menj. –

Markéta ránézett.

– Úgy értem, valamikor az ittlétünk alatt. –

„Aha.“

„Nincs annyi tervünk.“

Petr elmosolyodott.

„Ezt mondd anyunak.“

Markéta elnevette magát.

Egy darabig egymás mellett álltak, és a vizet nézték.

„Karimah is jönne“ – mondta egy kis múlva.

„Úgy tűnik, összebarátkoztatok.“

„Ja.“

Indultak tovább.

A sétány tele volt emberekkel. A turisták éttermeknél üldögéltek, az asztalok között pincérek cikáztak, és valahonnan a tenger felől a só és a sült hal kevert illata áradt.

– Karimah Párizsban tanul – mondta Markéta. – Most megy másodévesnek.

Petr bólintott.

– Az első évet állítólag utálta.

„És most?”

– Most már jó.

Markéta kitért egy turistapár elől, és ment tovább.

– És mióta ismered?

„Hát persze, tegnapelőtt találkoztam vele.”

Ránézett, mintha a kérdésnek semmi értelme nem lett volna.

„A medencénél.”

– Persze.

„Apa, ez teljesen normális. Az emberek itt ismerkednek.”

Petr elnevette magát.

„Én nem mondok semmit.”

„De igen, mondasz.”

„Nem mondok.”

Markéta megrázta a fejét, és ismét elmosolyodott.

Petr rájött, hogy már régóta nem látta őt ilyen felszabadultnak.

Otthon a legtöbb időt a szobájában töltötte zárva. Az iskolában. A barátaival. A saját világában, amelybe a szülők csak ritkán pillantottak be.

Itt könnyebbnek tűnt.

Mintha elég lett volna neki két nap, és máris valahová máshová tartozott.

– És van ott még egy fiú – mondta egy kis múlva.

– Milyen fiú?

– Karimah barátja.

Megvonta a vállát.

– Valamilyen Yassin.

Petr bólintott.

A név nem mondott neki semmit.

Megálltak egy vízárus atyánál. Vett egy üveggel, és átnyújtotta Markétának. Az belekortyolt, majd visszadobta neki.

– Holnap át akarunk menni Mdinába – mondta.

– Ti?

– Én meg Karimah.

– Az szép.

Petr eszébe jutottak a szűk utcák és a naptól átforrósodott kőfalak. A házak közötti csend, ami teljesen más benyomást keltett, mint a sziget többi része.

„Tetszene ott neked.”

„Hát ezért megyünk oda.”

Mentek tovább.

Markéta egy pillanat múlva megint eltávolodott néhány lépéssel előre. Megállt a korlátnál, és előhúzta a telefonját. A kikötőt fényképezte.

Petr lassan gyalogolt.

Figyelte őt.

Hirtelen azt a különös érzést tapasztalta, hogy megint csak utoléri őt. Még nemrégiben pontosan tudta, kivel tölti a délutánjait, mi dühíti fel, és milyen zenét hallgat. Most meg alig két nap alatt megismerkedett olyan emberekkel, akiket soha életében nem látott, a saját programját tervezgette, és ezt teljesen természetesnek vette.

Lehet, hogy az volt.

Amikor utolérte, még mindig hajókat fényképezett.

– Jössz velünk? – kérdezte.

Rá sem nézett.

Csak feltette a kérdést.

– Meglátjuk. –

Bólintott, mintha a válasz elegendő lett volna számodra. Aztán újra felemelt a telefont, és készített még egy képet. Petr oda támaszkodott a korláthoz mellette. A tőle balra eső tenger annyira erősen visszaverte a napfényt, hogy össze kellett húznia a szemét. Egy pillanatra elfelejtette ellenőrizni a telefonját.

És csak percekkel később ébredt rá.

 

* * *

 

A lounge a kora esti órákban szinte teljesen tele volt.

Ez alkalommal más benyomást keltett, mint az előző estéken. A terasz nyitva volt, a tengerre nyíló ajtók tárva-nyitva maradtak, és a víz sós illatával keveredő meleg levegő áramlott be. A bárnál néhány vendég álldogált, a pincérek a szokásosnál gyorsabban mozogtak az asztalok között, és a helyiség különböző zugaiból az angol, az olasz és a német nyelv keveréke hallatszott.

Petr ugyanahhoz az asztalhoz ült le, mint az előző estéken.

Žaneta bort rendelt. Markéta limonádét hozott magának, a telefonját pedig a pohara mellé tette. A korábbi napokkal ellentétben a lounge-ban valami készülőfélben volt. Nem csupán az este hátteréül szolgált. A helyiségnek saját energiája volt.

Radúz a zongoránál ült.

Néhány olyan ismert dalt játszott, amelyeket Petr nem tudott volna megnevezni, de valahol már hallott korábban. Az emberek a ritmusra dobták a lábukat, a bárnál valaki a többieknél hangosabban nevetett, és a fiatalabb vendégek egyik csoportja rövid videókat kezdett készíteni.

Aztán Radúz átváltott a következő dalra.

Petr néhány ütem után azonnal felismerte.

Polygot.

Egyszer Radúz átküldte neki kidolgozetlen felvételként. Péter akkor arra emlékezett a legjobban, milyen abszurd módon magabiztosnak tűnt. Olyan volt, mintha valaki teljesen más írta volna, mint az a férfi, aki képes volt órákig hallgatni és a tengert nézni.

A zongora gyorsabb ritmust váltott.

A ritmushoz csatlakozott egy hangszórókból indított könnyű elektronikus sáv, és a lounge azonnal életre kelt.

Lejl it-tajjeb, sinjora, ejja, ejja, hívj Polygotnak, én a vágyat tolmácsolom, nemcsak a szavakat…

Néhány ember a bárpultnál a zongora felé fordult.

Radúz olyan könnyedséggel énekelt, amilyet Péter nem ismert. Nem a terasz embere volt, sem a reggeli hírek embere. Olyan ember volt, aki képes volt uralni az egész helyiséget.

…folyékonyan beszél testbeszéddel, a helyeslést súgja, engedd, engedd…

Žaneta elmosolyodott.

– Ez jó. –

Petr bólintott.

A vendégek reagálni kezdtek. Valaki ütemre tapsolt. A bárpultnál egy rövid fütty hallatszott. Az ablak közelében ülő két olasz nő nevetett, és egyikük a telefonjával vette az előadás egy részét.

Radúz folytatta.

Polygot, poly-got, megvan, amire épp szükséged van, mondatról mondatra, lépésről lépésre…

Petr a többi vendég feje felett figvelte.

Furcsa volt így látni. Nyilvánosnak. Hangosnak. Magabiztosnak.

Tavaly hozzászokott egy másik Radúzhoz. Egy olyan emberhez, aki sokáig némán ült, és csak néhány másodperc múlva válaszolt. Egy olyan emberhez, aki a dolgok többségét megtartotta magának.

Ez a Radúz a helyiséghez tartozott.

A fényhez, a nevetéshez és a poharak csilingeléséhez tartozott.

Petr rájött, hogy pontosan ez az, ami jobban nyugtalanítja, mint várt volna.

Talán azért, mert sosem engedte meg magának azt a gondolatot, hogy Radúz a saját emlékein kívül is létezik.

A darab fokozatosan erősödött.

Néhány asztalnál az emberek ringatózni kezdtek a ritmusra. Egy tálcát cipelő pincér egy pillanatra megállt, és szórakozottan csóválta a fejét. Még Markéta is letette a telefonját, és egy ideig a zongorát figyelte.

Nem beszélek csúnyán, folyékonyan beszélek, suttogva és a sötétben is…

Radúz elmosolyodott.

Először az egész este folyamán.

Nem Peterekre.

Mindenkire.

És pont ez lepte meg Petert.

Amikor a szám véget ért, a bár a szokásosnál sokkal hangosabb tapsban tört ki. Néhányan fütyültek. Valaki még bravót is kiáltott.

Zsanett őszinte lelkesedéssel tapsolt.

„Ez kiváló volt.”

„Igen” – mondta Peter.

Radúz meghajolt, rövid mozdulattal megköszönte, és nagyobb felhajtás nélkül áttért a következő dalra.

A Lounge lassan megnyugodott.

Csak Péternek tartott egy darabig, amíg ő is lecsillapodott.

Még mindig a szeme előtt lebegett az a mosoly.

Nem az, akit ismert.

Hanem egy teljesen más.

 

* * *

 

A szállodai szoba elég kicsi volt ahhoz, hogy minden mozdulatot hallani lehessen.

Žaneta röviddel tíz óra után lépett be. A táskákat az ajtó melletti padlóra tette az ablak alatti fotel helyett, ahová általában szokta. Petr észrevette ezt anélkül, hogy fel Vonta volna rá a szemét.

„Hol voltál ilyen sokáig?“

„A boltban.“ Kiszabadította a lábát a szandálból, és félrerúgta. „Aztán meg veszekedtem a recepcióssal a kártyás fizetés felára miatt. Harminc cent.“

Petr bólintott.

„Elintézted?“

„Visszaadták.“ Átment a fürdőszobába. „De az az ember? Teljesen felesleges volt.“

A víz zúgni kezdett.

Petr az ágyon ülve maradt a telefonjával a kezében. A főnöknő még mindig nem jelentkezett. Még vacsora előtt írt neki egy rövid üzenetet, csak egy megerősítést, hogy érdeklődik a határidőn. Semmi válasz.

A fürdőszobából egy pohár polchoz koccanásának hangja hallatszott.

Žaneta nem szeretett harminc cent miatt veszekedni. Ezt tudta. Másfelől már többször előfordult, hogy egy hasonló apróságon jobban felhúzta magát, mint amennyire az ésszerű lett volna. Soha nem tudta előre kiszámítani, mely dolgokat fogja fontosnak tartani.

Nedves arccal jött ki, és pakolni kezdte a holmit a táskákból a szekrénybe.

– Markéta még nem alszik? –

– Kilenc körül jött ide. Aztán megint elment. –

– Hová? –

„Nem tudom. A folyosóra, azt hiszem.”

Žaneta egy pillanatra megállt.

„A folyosóra.”

„Vagy le. Nem mondta.”

Bólintott, és folytatta a hajtogatást.

Petr egy darabig figyelte.

Fáradtnak tűnt.

Vagy talán nem jobban, mint bármelyik másik estén a nyaralás alatt.

Nem tudta megítélni.

– Lefekszel? – kérdezte.

– Mindjárt. Még akarok olvasni.

Leült az ágyra, kinyitotta a könyvet, és Petr tudta, hogy a beszélgetésnek vége.

Bezment a fürdőszobába. Magára zárta az ajtót, és egy darabig a tükörbe nézett.

Zsanett ingerült volt.

Ő is ingerült volt.

Talán a hőségtől. Talán az utazástól. Talán olyan dolgoktól, amelyek egyáltalán nem függtek össze.

Visszament a szobába, Zsanett a szemét a könyvbe temetve.

Lefolytatta az ágya melletti lámpát, és lefeküdt.

A folyosóról távoli nevetés és a lift időnkénti csattanása hallatszott.

Az ablak alatt zúgott a tenger.

A telefon csendes maradt.

 

* * *

 

Žaneta elaludt egy könyvvel a mellkasán.

Petr óvatosan elvette és az éjjeliszekrényre tette. Micsoda vékony könyv, és mégis így kimeríti, gondolta.

Egy pillanatig az ágy mellett állt, és hallgatta a légzését. Egyenletes, nyugodt. Aztán felvette a telefont, és halkan kiment a erkélyre.

A levegő nehéz volt, még mindig tele a nappali meleggel. Lent a sétányon még mozgolódtak embercsoportok, de a legtöbb étterem terasza már oltotta a fényeket. A kikötő fényei úgy tükröződtek a tengeren, mint a kiömlött festék.

Megnyitotta az üzeneteket.

A főnöknő semmi.

Felfelé húzta az ujját. Az utolsó üzenete négy napos volt. Rövid, technikai jellegű, határidő nélküli. Jelentkezem, amint világos lesz. Petr akkor nem figyelmeztetésként olvasta. Most azt sem tudta, hogyan olvassa.

Letette a telefont, és a korlátnak támaszkodott.

Radúz este a Polygotát énekelte.

Petr újra maga elé képzelte, hogyan változott meg a lounge néhány perc alatt. A hangok csak félig halkultak el, az emberek a zongora felé fordultak, valaki a bárnál a ritmusra tapsolt, Markéta pedig egy pillanatra letette a telefonját. Nem olyan dal volt ez, amely bármit is bevallana. Nem róla szólt. Nem róluk szólt. És talán éppen ezért zaklatta fel jobban, mint számított rá.

Radúz más volt, amikor így énekelt.

Nyilvános. Könnyedebb. Majdnem pimasz.

Petr ismert egy férfit, aki tudott hosszú ideig hallgatni, a teraszon ülni és a vizet nézni, mielőtt válaszolt volna egy egyszerű kérdésnek. Ez a zongoránál ülő férfi az egész helyiségnek mosolygott, nyelveket váltott, elcsábította a közönséget, miközben senkinek sem ígért semmit.

A lounge az övé volt.

Petr nem akarta beismerni magának, de még a helyiségre is féltékeny volt.

Tavaly minden másképp volt. Egyedül érkezett. Család nélkül, találkozó nélkül, anélkül, hogy magyaráznia kellett volna, miért késik a szobájából. Radúz éjfélig játszott, és Petr gyakran az egyik utolsó vendég maradt a lounge-ban. Először csak a szünetekben beszélgettek. Később a záróra után is.

Pontosan emlékezett erre az érzésre.

Nem a szavakra. Nem a konkrét estékre.

Hanem arra az érzésre, hogy semmit sem kell ellenőriznie.

Most mindent ellenőrzött.

Az üvegajtó mögött aludt az élete. Žaneta az ágy bal oldalán, Markéta a szomszéd szobában. A telefon a kezében, a főnöknő hallgatott, Radúz a fellépés után eltűnt az emberek között, Markéta meg délután olyan könnyedséggel beszélt az új ismerősökről, mintha egyáltalán nem is lett volna szüksége az engedélyére.

Lehet, hogy nem is volt.

Lehet, hogy a dolgok körülötte éppen attól változtak meg, hogy abbahagyta a felügyeletüket.

Vagy éppen végig őrizte őket, csak másképp, mint régen.

A tenger állandó, tompa morajlást adott ki, és Péter állva maradt, amíg az alkarja hűlni nem kezdett. Aztán bement, lefeküdt Zsanett mellé, és a plafont nézte, amíg a felesége légzése nem lett az egyetlen hang a szobában.