3. FEJEZET – Babuval a fürdőbe

Babu Edit azt mondta, hogy fürdőbe megyünk. Olyan volt, mint amikor az ember azt mondja, hogy lesz ebéd, vagy hogy el kell menni vásárolni. Egyszerűen csak egy információ. Az előszobában álltam, és néztem, amint egy nagy vászonszatyorból pakolja ki a dolgokat az asztalra. Törölköző. Második törölköző. Szappan műanyag dobozkában. Gumi papucs nejlonzacskóban. Még egy kisebb zacskó, amiben valami sötét volt.

– Mi van abban a zacskóban? – kérdeztem.

– Sampon.

– Miért zacskóban?

– Mert a táskában összetörik.

Babu Edit bezárta a táskát, és rám nézett azzal a bizonyos lila szemével. Azzal a pillantással, ami azt üzente, hogy aki sokat kérdez, hamar megöregszik.

„Van tiszta alsóneműd?”

„Van.”

„Vedd fel. A törölköző meg itt van.”

Elvettem a tiszta alsóneműt és a törölközőt. A törölköző régebbi volt, kék, az egyik sarkánál kicsit megkopva, de egyébként jó. Edit nagyi szemügyre vette és jóváhagyta.

„Gyere.”

Mentünk.

Anyu intett nekünk a konyhából. Apu az étteremben volt. Délelőtt volt, de nem a korai fajta, mert Edit nagyi sehova sem ment kora reggel. Ezt tudtam. Azt mondta, hogy a reggel a madaraké.

Kint meleg volt. Edit nagyi az egyik vállán vitte a táskát, egyenesen és határozottan lépkedett, noha idős volt. Vagy nem annyira idős, mint Rósza. Edit nagyi nem volt olyan idős, mint Rósza. De anyunál idősebb, az biztos. A haja ősz volt, hátul szorosan összefogva.

– Villamossal megyünk? – kérdeztem.

– Nem. Gyalog megyünk.

– Messze van?

– Kicsit.

A kicsi Edit néninél jelenthetett tíz percet vagy fél órát. Sosem tudtam. Egyenletesen ment, és nem sietett, de meg sem állt. Úgy ment, mintha az út kaland lenne, nem csupán az kirándulás egy része.

Végigmentünk a Brassai Sámuel utca elejétől a végéig. Rósza nem volt a padon. Túl meleg volt, vagy nem volt a mai a kinti napja, nem tudom. A pad üresen állt, és kicsit másmilyen volt, amikor senki sem ült rajta.

A sarok túloldalán egy másik kis tér következett, majd egy lefelé tartó utca. Aztán egy másik, szélesebb, az egyik oldalán parkkal. Aztán még egy.

A fürdő lent volt a domb aljában. Nehéz faberakású ajtaja volt, amit Edit néni egykettőre kinyitott, mintha egész életében azt nyitogatta volna.

Bent szag volt.

Más, mint kint. Melegebb és párásabb, kicsit kénes, kicsit olyan, mint a forró kő. Olyan volt, mintha a levegő egy hosszú alagúton jött volna át a föld alatt, és csak itt bújt volna elő. Megszimatoltam a levegőt. Nem volt kellemetlen, csak más. Mintha itt másképp kellett volna lélegezni.

A pénztárnál Edit néni fizetett, és mindketten kaptunk egy-egy kulcsot. Kicsi, fémből készült kulcsot, műanyag cédulán lévő számmal. Edit néni a táskája zsebébe süllyesztette a sajátját, mintha pontosan tudná, hová valók a kulcsok. Az enyémet egy gumiszalaggal a csuklómra kötötte.

– Hogy el ne veszítsd.

– Nem veszítem el.

– Rákötöm.

Rákötötte.

Aztán átmentünk az öltözőbe.

Férfi öltöző. Ezt onnan tudtam, hogy Edit néni odavezetett az ajtóhoz, rámutatott a táblára, és azt mondta, hogy egyedül megyek be, és hogy a következő ajtó mögött találom majd meg.

„A következő ajtó mögött van a fürdő. Beteszed a dolgaidat a szekrénybe, bezárod a kulccsal, felveszed a papucsot, és kijössz.”

„És a törölköző?”

„A törölközőt viszed magaddal.”

Ránéztem az ajtóra.

„Te nem jössz be oda?”

„Én a nőibe megyek.”

A folyosó másik oldalára mutatott.

„Találkozunk a medencénél.”

„És felismerem, hol a medence?”

„A hang után mész. Ahol vizet hallasz, oda menj.”

És elindult.

Egy pillanatig az ajtónál maradtam. Fa volt, a nedvességtől megduzzadt és sokszor átfestve, úgyhogy a festék vastag volt, és a széleinél kicsit repedezett. Enyhe nedvességszaga volt.

Megnyomtam.

Az öltöző nem volt nagy. A falak mentén szekrények álltak, fából, számokkal. A kulcsomon lévő szám a harmincnyolc – [hiba: harminchét] volt. A harminchétszázas – [hiba: harminchészet] a bal fal közepén találtam meg. Kinyitottam, és benne üres volt. Kicsit nedves és kicsit sötét.

Az öltözőben volt egy idős úr.

Nem nézett rám. Egy padon ült a helyiség közepén, és húzta le a zokniját. Nagy volt, kicsit kerekded, és még rajta volt a póló meg a nadrág. A zoknikat letette a mellette lévő padra, gondosan, egymásra.

Nem tudtam, hová nézzek.

Tudtam, hogy a fürdőben ruhátlan emberek vannak. Ruhátlan felnőttek. Már útközben is tudtam. De tudni kint, és aztán ott állni az öltözőben, nem volt ugyanaz.

A szekrény felé fordultam.

Az öreg úrnak háttal vetköztem le. Betettem a holmimat a szekrénybe, átvettem a cipőmet a gumipapucsra, amit Edit babi csomagolt be egy zacskóba. A papucs egy számmal nagyobb volt, de az sem baj. Fogtam a törölközőt, becsuktam a szekrényt, és bezártam a kulccsal.

A kulcs még mindig a csuklómon volt.

A szekrény mellett álltam a törölközővel, és nem tudtam pontosan, mi a teendő. Edit babi azt mondta, kövessem a víz hangját. Az öltöző mögött volt egy ajtó. Kinyitottam.

Rám csapott a ködsűrű gőz. Pálló, nehezebb, melegebb levegő, mint a sima. Egy olyan előtérfélébe jutottam, ahol minden csúszott, szóval kicsit óvatos voltam. Papucsban mentem, de még azokon keresztül is éreztem, hogy a járólap csúszós. Szappant nem láttam a földön sehol, de vizes volt egyszerűen minden. A víztől, a gőztől, az emberektől.

Lassan mentem, mint egy teknős, és a lábaimmal már csak csúsztam, mert féltem, hogy elestem. A gőz sűrűsödött minden egyes méterrel. Át lehetett látni rajta, de másképp. Az emberek szélei kissé el voltak mosódva, mint a párás üvegen keresztül. A kontúr jó volt, de az arcuk elromlott, nagyjából úgy, mint amikor a zöldségesnél egy régi almába botlik az ember.

Megérkeztem a fő térbe. Nagy terem volt, vagy legalábbis annak tűnt nekem. Középen egy medence állt, kerek vagy nyolcszögletű, azt a gőzben nem tudtam pontosan megbecsülni, forró vízzel megtöltve. A víz színe zöld vagy szürkészöld volt. A pontos árnyalatot nem lehetett meghatározni, mert a gőz miatt minden egyszerre volt kicsit zöld és kicsit szürke. A medence körül nedves járólapokból álló sétány volt, és a sétányon emberek ültek vagy álltak.

Idősebb urak, legtöbbször. A fal mellett ülték a padokon, vagy a medence mellett álltak, és a peremnek támaszkodtak. Némelyiküknek törölköző volt a derekán, másoknak nem. Halkan beszéltek, mert ebben a térben halkan beszéltek, mint egy templomban vagy egy kórházban.

Nem tudtam, hova nézzek.

Megpróbáltam felfelé nézni. A mennyezet magas volt és boltozatos, színes lyukakkal, amelyeken átjutott a fény, de ködösen, a levegő nedvességétől szűrve. Aztán a burkolatot néztem. A burkolat jó volt. A burkolaton nem volt semmi olyasmi, amiről az ember ne tudta volna, hogy szabad-e néznie.

– Bencík. –

Edit nagyi a bal oldali falnál állt. Fürdőruhát viselt, és törölköző volt a vállán. Olyan természetesen mozgott, mintha minden héten itt lett volna. Lehet, hogy itt is volt.

Oda mentem hozzá.

„Felöltöztél?”

„Ja.“

Lenézett a papucsomra.

„Fürdőnadrágot.”

„Ja.“

„Akkor gyere.”

Megfogta a vállam, és a medence mellett vezetett. Nem kerülte az embereket, de úgy ment köztük, hogy ne legyen útban, ők meg kitértek előle, mintha tudták volna, hogy erre jár. Én szorosan mögötte lépkedtem, és a hátát néztem, mert otthon néha meg kellett vakarnom, úgyhogy azt ismertem a legjobban.

A medence lépcsőjénél megállt.

„Itt le.”

A lépcső kőből volt, három vagy négy fok, és lefelé egy rács húzódott, amibe bele lehetett kapaszkodni. A víz a második foktól kezdődött. Edit nagyi habozás nélkül lement, és belépett a vízbe. A víz a derekáig ért.

„Gyere.”

Odúsztam a lépcsőhöz, és megérintettem a vizet.

Forrónak tűnt.

– Nagyon forró? – kérdeztem.

– Nem nagyon forró.

– Biztos vagy benne?

Edit nagyi rám nézett.

„Gyere.”

Beléptem.

A víz forró volt. Épp elég forró.

„Éget, éget!“

„Először a lábfej, aztán a comb, aztán derékig,“ mondta Babu Edit.

A bőröm azonnal felmelegedett. Olyan volt, mint belelépni egy fazékba, amelyben teafőzéshez forr a víz.

„Végy normális levegőt,“ mondta babu Edit.

Rájöttem, hogy csak kapkodom a levegőt.

Vettem egy mély levegőt. A levegő nedves, meleg és kissé kénes volt, és egyszerre sok volt belőle. De ment.

„Na ugye,“ mondta babu Edit. „Nem is szörnyű, ugye.“

Nem álltam sokáig a lépcsőnél. Arrább húzódtam egy kicsit oldalra, a medence széléhez. Megkapaszkodtam benne. A felnőttek csak úgy tartás nélkül álltak a vízben, mintha az semmi sem lenne. Néhányan a medence belsejében lévő lépcsőkön ültek, mélyen, úgy, hogy a víz a vállukig ért.

Babu Edit leült, tak alacsonyan, hogy csak a feje látszott ki.

– Gyer ide – mondta.

– A víz a nyakamig fog érni.

– Nem fog.

– És leér a lábam?

– Leér. Gyer ide.

Odamentem. Leültem a lépcsőre, és a víz a hónaljamig ért. Babu Edit mellettem ült, de alacsonyabban, és a víz a álláig ért.

Körülöttünk idősebb urak ültek, néhányan lehunyt szemmel. Az egyiknek a keze a medence szélén nyugodott, a feje a saját karján, és úgy nézett ki, mintha aludna. Egy másik halkan beszélgetett valakivel. A harmadik rám nézett, majd elfordította a tekintetét.

A pára sűrűbb volt itt lent, a víz felszínén.

A párán gondolkodtam. Ahogy kinézett, ahogy mozgott. Felszállt a víztől, de nem egyenesen. Örvénylett, mint a galambok, csak lassan. Ahogy sűrűsödött a pára, a medence túlsó felén ülő emberek arca kicsit elmosódott. Nem teljesen, de az éleik megpuhultak. Egy idős úr ült tőlem nem messze, és jól láttam. De a túlsó oldalon lévő úr olyan volt, mint egy alak a matt üveg mögött.

Az jutott eszembe, vajon el lehetne-e veszni a párában. Nem úgy, mint egy egész ember. Hanem mondjuk csak az arc. Hogy a pára venné a körvonalakat, és kicsit elmosná őket, az ember meg aztán csak egy ködös alak lenne.

– Babu – mondtam halkan.

„Hmm.”

„Ha sokáig leszél itt, eltűnik az arcod?”

Edit nagyi rám nézett.

„Miért tűnne el az arcom?”

„Hát a gőztől.”

Gondolkodott. Vagy legalábbis annak mutatta magát. Én azt a gőzben nem láttam jól.

„Az arc nem tűnik el,“ mondta.

„De a gőz elmosja.“

„Optikailag.“

„Mi az, hogy optikailag?“

„Úgy tűnik, de nem úgy van.“

„S az nem ugyanaz?“

Edit néni előre nézett a vízre.

„Nem az.“

Nem voltam hát egyáltalán biztos benne, hogy hogy értette. Egyszóval az arcok a párában más milyenek voltak, akár optikai volt, akár nem.

Ültünk. Babu Edit alig mozgott a vízben. Időnként a térdére tette a kezét, vagy alig észrevehetően megmozdította a kezét a víz alatt, de egyébként ült és egyenletesen lélegzett. Olyan hatást keltett, mintha az ő ideje a vízben más lenne, mint a kinti idő. Kint Babu Edit határozottan és egyenesen járt, mint egy katona. Itt ült, és az idő elment mellette. Én ültem, a kezem a térdem köré kulcsolva, és bámultam. Egy idő után abbahagytam a gondolkodást azon, hogy hova nézzek. A vízben ez egyszerűbb volt, mert mindenki ült, és senki sem nézett sehova különösebben. Az idős urak körülöttem behunyták vagy kinyitották a szemüket, és a vízre vagy a mennyezetre néztek, de nem rám. Én is a mennyezetet meg a vizet kezdtem nézni.

Íves volt meg nedves, és azokon a helyeken, ahol ívben lefelé fordult, cseppek gyűltek össze. Ott lógtak, egyre nehezebben, aztán visszacseppentek a vízbe. Vagy a csempére. Csendes és szabályos volt.

Csepp.

Csepp.

Csepp.

Mint az óra, csak másképp.

Az fordult meg a fejemben, hogy a víz valahogy megváltoztatja-e az embereket, ha sokáig benne vannak.

– Babu.

„Hmm.”

– Megpuhulsz a vízben?

Csend.

„Hogy érted azt, hogy meglágyulsz?“

„Hát. Mint a tészta. Vagy mint egy zsemle, amit beáztatnak.“

Edit nagyi a víz alatt lévő kezére nézett.

„Azt nem.“

„Miért nem?“

„Mert nem lisztből vagyok.“

„De a bőröd ráncos lesz.“

„Igen.“

„Úgy látszik.“

„A ráncosodás nem lágyulás.“

Gondolkodtam ezen. Különbség volt benne, azt tudtam. De olyan különbség volt ez, amiről érdemes volt beszélni. A bőr ráncosodása az volt, ami az ember ujjával történt, ha túl sokáig volt vízben. Olyankor úgy nézett ki, mint egy öregúr. Úgy néztem ki most én is az ujjaimon, mint egy öregúr.

Kiemeltem őket a vízből, és szemügyre vettem.

Ja.

Kicsit.

„Az ujjaim úgy néznek ki, mint a tieid,“ mondtam.

Babu Edit a kezemre nézett.

„Kicsit igen,“ ismerte el.

„Szóval az ujjaimat tekintve idősebb vagyok.”

„Az nem rossz.”

– Miért? –

Edit néni megvonta a vállát.

„Mert jobb az ujjaidon keresztül öregnek lenni, mint egyáltalán nem lenni.”

Ránéztem.

Egyszerűen mondta ezt, ahogy a tévében mondja valaki az időjárást. És valószínűleg így is volt. Edit néni így szokott mondani ilyen dolgokat, aztán máshova fordult. Most is megfordult, és biccentett az idős úrnak a medence túloldalán. Az idős úr visszabiccentett.

Ismerték egymást, vagy csak köszöntek, vagy mindkettő. A gyógyfürdőkben az ilyen dolgok úgy történnek, mint a buszon. Az emberek biccentenek egymásnak, mert egy térben vannak, és a tér a közösük.

Egy idő után felálltam. Nem azért, mert el akartam menni. Csak a víz lett hirtelen melegebb, vagy én lettem melegebb, vagy mindkettő. Ráálltam a lépcsőre. A víz lefolyt a lábamon. „Menj lezuhanyozni” – mondta Edit néni. „Ott a zuhany a falnál.” A zuhany hideg volt. Szó szerint jéghideg, és a különbség hatalmas volt. Alatta álltam, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha a bőröm most próbálná eldönteni, mit gondoljon erről.

Odajött Edit néni. Lezuhanyozott mellettem.

– Sampon – mondta, és átnyújtotta azt a kis tasakot.

Hajsampon volt, de Edit mama a testére is azt használta.

– Egy sampon is elég – szokta mondani. – Túl sok a felesleges dolog.

Nem tudom, igaz volt-e a samponok dolog, de Edit mama így csinálta, és működött.

Zuhanyzás után átmentünk átöltözni.

Az öltözőben most többen voltak. Az idős úr, aki azelőtt a padon ült, elment. Helyetteások voltak. Az egyik fehér hajú, a másik idősebb, de gyorsabb mozgású. A szekrényem felé fordultam, és háttal öltöztem át. Ez egy olyan rendszer volt, amit magamnak alakítottam ki. Ésszerűbbnek tűnt.

A kulcs továbbra is a csuklómon volt. Edit mama a folyosón várt rám. Úgy nézett ki, mint mindig. Táska a vállán, hátul összefogott haj, lila szemek, egyenes hát. Mintha a fürdő semmilyen módon nem változtatta volna meg a külsejét. Csak az arca volt kicsit pirosabb, de az lehetett a melegtől, a fénytől vagy bármi mástól.

– Jó volt? – kérdeztem.

„Nekem mindig.”

„És nekem?”

Rám nézett.

„Te nem féltél.”

„Kicsit féltem.”

„Kicsit igen,” ismerte el. „De eljöttél.”

Kimentünk.

Kint hirtelen hűvösebb volt. Nem hideg, de hűvösebb, mint a fürdőben, és hűvösebb, mint a fürdő előtt, mert a túlhevült bőr másképp érzi a hideget, mint a normális. Elszűkítettem a szememet. A nap élesebb volt, mint reggel, mert sokáig voltam ott.

– Mennyi ideig voltunk ott? – kérdeztem.

– Egy órát. Talán egy kicsit többet.

– Nekem rövidebbnek tűnt.

– A meleg vízben az idő másképp telik.

Visszafelé mentünk a városon át. Babu Edit úgy ment, mint mindig,enesen, táskával a vállán. Éppen mellette haladtam, és azon gondolkodtam, amit mondott. Az idő másképp telik. A meleg vízben, vagy a gőzben, vagy egyszerűen csak a fürdőben. Egy órát voltam ott, és úgy tűnt, mintha csak húsz perc lett volna. Vagy talán két óra. Pontosan nem tudtam.

A hajam még kicsit nedves volt, és a homlokomhoz tapadt.

– Babu.

„Hmm.”

– Maga szokott oda járni egyedül?

– Szoktam.

„Mióta?“

Edit mama egy darabig nem ment. Vagy ment, de lassabban.

„Régóta“ – mondta.

„Mióta pontosan?“

„Bencike, ez nem fontos.“

Tudtam, hogy ez nem jó válasz a kérdésre, de Edit mama így szokta lezárni a témákat, és nem volt jó ötlet tovább feszíteni a húrt.

Mentünk tovább.

Át a kis téren, aztán fel az utcán, be a sarkon, és máris ott a Brassai Sámuel utca. A ház bejárata előtti pad üres volt. Rósza még mindig nem volt ott.

– Fölfelé mész? – kérdeztem.

– Maradok még egy kicsit.

Edit nagyi Rósza padjára ült. Nem azért, mintha el akarta volna venni Rószáétól, hanem mert ott volt a pad. Letette a táskáját a lábához, és behunyta a szemét a napfény elől.

Én bementem a bejárathoz, aztán fel a lépcsőn.

Otthon senki sem volt. Apa az étteremben volt, anya valahol máshol, a rádió kikapcsolva, a táskák a fogason. Átcipzároztam a cipőmet, és bementem a fürdőszobába.

Belenéztem a tükörbe.

Az arcom normális volt. Kicsit pirosabb, mint reggel, vagy legalábbis nekem úgy tűnt. A hajam kissé máshogy állt, a nedvességtől egyenesebben. Egyébként teljesen normális.

Közelebb hajoltam.

Ellenőriztem a fülemet.

Olyan volt, mintha még mindig zúgna benne kicsit, vagy mintha meleg lenne. Nem olyan bzzz, mint egy szúnyog, hanem olyan csendes melegség mélyen a fülben. Mintha egy kevés gőz maradt volna ott. Beenyomtam az ujjam a fülembe, és befelé meleg volt, de az valószínűleg csak a saját fülem volt.

Bedugtam a kisujjam a fülembe.

Meleg.

Kihúztam.

Száraz.

Gőz nem volt ott. Vagy ha volt, hát olyan kevés, hogy nyom nélkül eltűnt.

Feküdtem az ágyon. A kezem bőre még kicsit ráncos volt. Szétnyittam az ujjaimat, és néztem, amint a kis ráncok lassan visszahúzódnak. Egy-két perc múlva olyanok lesznek, mint rendesen.

Az ablakon túl hallatszott az utca. Autó, lépések, egy villamos vagy busz távoli zaja, nem tudom.

Lehunytam a szemem.

A medencénél ott voltak azok az idősebb urak. Olyan volt, mintha a víz lenne a természetes állapotuk, a szárazföld meg csak egy hely, ahol időnként tartózkodnak két fürdő között. De nem úgy, mint a halak. A halak teljesen természetesen vannak a vízben. Inkább, mint Edit néni. Edit néni természetesen festett a fürdőben. Mintha oda tartozna. Mintha a gőz tudná, hogyjön, és másképp viselkedne vele. Rólam a gőz nem tudott. Idegen voltam ott, inkább olyan, akit Edit néni hozott magával, és akit ezáltal a víz egy időre befogadott.

Takaró nélkül aludtam el, a hátamon, az egyik kezem a hasamon. Kint még nappali világosság volt.

Vízről álmodtam. Nem a fürdőről, hanem egy hatalmas, zöldeskék vízről, és arról, hogy benne ülök, a fejem felett meg boltozatos mennyezet van, és csöpög rám a víz. És Edit néni mond valamit, de az álomban nem értem, mit. Csak a hangja van ott, olyan biztosan, mint a léptei a fürdőbe vezető úton.