3. FEJEZET: Édes Péterem

Zsanett vacsora után az asztalnál akart maradni.

„Még egy pohárral” – mondta, és megforgatta az üres boros poharát. „Vagy kettővel.”

Margit támogatta. Desszertet rendeltek, és elkezdtek megbeszélni a holnapi tervet. Péter hallgatta, bólogatott, de a gondolatai máshol jártak.

„A pulthoz megyek” – mondta, amikor szünet állt be a beszélgetésben.

Zsanett ránézett.

„Telefon.”

Megértette. Vagy úgy tett, mintha megértette volna. Mindenesetre nem ellenkezett.

A lounge tele volt.

Jobban, mint az előző este. Emberek ültek az alacsony asztaloknál, a bárpultnál álltak, vagy a tengerre néző terasz korlátjának támaszkodtak. Az asztalokon gyertyák égtek. A poharak csillogtak a szűrt fényben. A hangok egyetlen összefüggő morajjá olvadtak össze.

Petr megállt rögtön a bejáratnál.

Radúz játszott.

A zongoránál ült, háttal az ajtónak. Petr először a sötét zakós vállakat látta meg, aztán a billentyűken mozgó kezeket.

Meg sem mozdult.

Egy tálcás pincér kis híján belerohant.

„Sorry.“

Petr hátrébb lépett a falhoz.

Átengedett egy szabad asztalt kereső vendégcsoportot, és csak utána indult a bár felé. Leült egy zsámolyra, ahonnan rálátott az egész helyiségre.

Radúz nem fordult meg.

Valami olyasmit játszott, amit Petr nem ismert. Lassan, nyugodtan, mint aki már senkinek sem akar semmit bizonyítani.

A csapos némán odajött, Petr pedig a csapon lévő Guinnessre mutatott.

Radúz hátát nézte.

Ő volt az.

Ugyanaz az alak. Talán kicsit szélesebb a válla, vagy csak úgy tűnt neki. A haja rövidebb volt, mint legutóbb, de ez lehetett a fény miatt is. Úgy játszott, mintha csak egy hét telt volna el.

De egy egész év telt el.

Egy egész év, amely alatt Málta olyan hellyel változott, amely csak a hírekben létezett. Fényképei nem voltak. Olyanokat sosem készítettek. Csak az üzenetek maradtak, amiket kitörölt, és egy név alatt elmentett szám, ami semmit sem árult el.

Megjött a Guinness.

Petr hozzáért, de nem ivott belőle.

Radúz befejezte a darabot.

Egy pillanatra csak egy pohár koccanása hallatszott valahol a bárnál meg a beszélgetések moraja. Senki sem tapsolt. Itt nem szokás tapsolni. A vendégek folytatták a beszélgetést, és Radúz játszani kezdte a következő számot.

Petr előhúzta a telefonját. A főnöknőjétől semmi. Megint letette.

Közben egy idősebb pár ült le a bárban. A nő az étlapot nézegette, a férfi pedig olyan arckifejezéssel figyelte Radúzt, mint aki nem biztos benne, honnan ismerős neki. Péter ismerte ezt az érzést.

Radúz megfordult, miközben átrendezte a kottákat. Csak egy pillanatra. Péter megpillantotta az profilját, a enyhén borostás állát és ugyanazt az orrot, amit azonnal felismert volna, még ha a sziget másik végén fut is bele. Aztán Radúz újra a zongora felé fordult.

Péter belehalt a kortyba. Néhány másodpercébe telt, mire rájött, hogy a tekintetük egyáltalán nem is találkozott. Lehet, hogy Radúz nem látta őt. Lehet, hogy nem ismerte fel. Lehet, hogy felismerte, de nem mutatta ki. Nem tudta, melyik opció a rosszabb.

Radúz tovább játszott, és a bár körüli társalgási zsongás ugyanolyan volt, mint előtte. Péter a bárnál ült, és a billentyűken mozgó kezeit nézte.

A feleségével és a lányával érkezett ide. Munkamegbeszélés várta. Ez mind igaz volt. Csak nem a teljes igazság.

* * *

Radúz szünet nélkül áttért egy másik darabra.

Péter a kezeit figyelte. A bal alacsonyabban maradt, a jobb könnyedebben mozgott a billentyűken, mintha a saját útját keresné. Nem volt ebben semmi különös. A helyiségnek játszott, nem senki konkrétat.

És mégis.

Petr a pulthoz fordult, majd intett a csaposnak. Szüksége volt valamire, amivel leköti magát. Vizet rendelt, pedig nem volt rá szüksége.

A háta mögött Radúz továbbra is játszott.

A pultnál ülő idősebb pár átsietett egy asztalhoz. Egy strandruhás társaság érkezett, noha kint már lehűlt a levegő. Nem sokkal később egyikük a telefonjával videóra vette a helyiséget. Petr ösztönösen elfordította az arcát.

Aztán Radúz abbahagyta a játékot.

Petr hamarabb észrevette, mint hogy nevén nevezhette volna. A csend más volt, mint a számok közötti szokásos szünet. Radúz a zongora szélén álló vizespohárért nyúlt, és belekortyolt. Lassan. Mintha megengedhette volna magának azt a pillanatot.

A helyiség felé fordult.

Petr a tekintetét a bárpultra szegezte.

A csapos poharakat törölgetett. Egyet a másikat követve. Ugyanazon mozdulattal. Petr úgy figyelte, mintha éppen ott lenna minden, ami érdekli.

Radúz végigfuttatta a tekintetét a báron.

Petr anélkül is tudta, hogy megfordulna. Érezte magán a pillantását, mielőtt megengedte volna magának, hogy megbizonyosodjon róla, valóban ott van-e.

Ülve maradt.

Radúz visszatért a zongorához.

Újra játszani kezdett. Ez alkalommal lassabban. Petr nem ismerte azt a darabot, de valami benne arra kényszerítette, hogy ne mozduljon. Azért jött ide, hogy telefonáljon. A telefon néma volt, ő meg csak ült ott.

A csapos kérdés nélkül tisztára cserélte a poharát.

A bár egy idő után kicsit kiürült. Két nő érkezett, és leült egy zongorista közeli asztalhoz. Egyikük rámosolygott Radúzra valahányszor felemelte a fejét. Radúz nem viszonozta a mosolyt. Játszott tovább.

Petr megfordult.

Nem tudta megállítani. Ugyanolyan automatikus volt, mint amikor az ember megfordul a saját nevére, még akkor sem lévén biztos benne, hogy valaki valóban kimondta-e.

Radúz ekkor végigfuttatta a tekintetét a helyiségen.

Ez alkalommal összetalálkozott a tekintetük.

Egy másodpercig sem tartott.

Radúz sehonnan sem reagált. Nem állt meg. Nem rontott el egyetlen hangot sem. Folytatta a lassú darabját, és a tekintetét továbbinézte az ablak melletti asztalka, a bárnál lévő csoport felé.

Petr visszafordult.

Nem volt biztos benne, hogy mit látott. Felismerést. Szemrehányást. Nyugalmat. Vagy csak egy olyan zongoristapillantást, akinek néha fel kell emelnie a szemét a zongoráról, nehogy a helyiség elveszítse azt a benyomást, hogy neki is játszik.

Hosszú év volt.

És miközben semmire sem volt elég.

Petr a bárpultra tette a kezét. Tenyérrel lefelé, az ujjait szétnyitva. Régi gyakorlat. Sokezer évvel ezelőtt tanította neki egy retorikatréner: ha nem tudod, mit kezdj a testeddel, állítsd meg. Ne mozgasd a kezed. Ne siess. Viselkedj úgy, mintha biztos lennél a dolgodban.

Akkor ez segített.

Most nem.

Radúz befejezte a darabot. Ezúttal taps hallatszott. Csak néhány vendég az asztaloknál, semmi komoly. A zongora közelében lévő nők egyike hosszabban tapsolt, mint a többiek. Radúz könnyedén meghajolt, szinte észrevétlenül.

Aztán felállt.

Áthelyezte a kottákat. Igazított az ülőkén. Apró gesztusok, amelyek szünetet jelentettek.

Petr tudta, mi következik.

Radúz megfordult a zongorától, és egész este először nézett végig egyenesen a helyiségen. Már nem úgy, mint egy zongorista, aki csak a számok közötti teret figyeli.

Megállapodott Péteren.

Ez alkalommal hosszabban.

* * *

Radúz visszatért a zongorához.

Egy pillanatig mozdulatlanul ült, keze az ölében, mintha emlékeznie kellene rá, hol abbahagyta. Aztán rátette az ujjait a billentyűkre, és játszani kezdett egy olyan bevezetőt, amelyet Péter nem ismert.

Zsanett éppen mondott valamit Markétának. Péter csak a mondat végét kapta el, valamit a holnapi programról. Markéta egyszavas választ adott, és továbbra is a telefonját bámulta. A társalgó közben visszatért a maga ritmusához. Az ablaknál valaki elnevette magát, egy pincér két italt vitt a teraszaasztalhoz, és a bárpultnál megcsörrent egy pohár.

Aztán Radúz kinyitotta a száját.

Péter ezt nem várta. Az egész múltévi ott-tartózkodása alatt soha nem hallotta énekelni. Játszani igen. Órákon át. Akkoriban az asztaloknál vagy a teraszon ült, és hallgatta a zongorát, amely vegyült a vendégek hangjával és a tenger morajlásával. De énekelni soha nem hallotta.

A hangja alacsonyabb volt, mint amire számított. Nem volt tökéletesen sima. A mondatok egyes végein enyhén érdesebbé vált, mintha nem is törődne vele. Talán éppen ezért hangzott valódinak.

Az ablakodban fehér orchideák virítanak, mezítelen a reggel, a víz csöpög a locsolókannából.

Žaneta felemelte a fejét. Markéta letette a telefont a pohár mellé, és a zongora irányába nézett. Petr érezte, hogy a szíve egyet kihagyott.

Megírtad az első „szia”-t az insta-koleszon át, s azóta ellopod az éjszakáim felét.

Beleivott a sörbe. Hirtelen keserűbbnek ízlett, mint egy perccel azelőtt.

Radúz nem az irányukba nézett. Valahova a kottakép fölé bámult, és úgy játszott, mint aki nem próbálja meg a szoba figyelmét magára vonni, mert az már rég az övé. Petr rájött, hogy valójában soha nem látta még így. Interjúkból ismerte, kései üzenetekből, a tengerparti sétákból. Ez valaki más volt. Valaki, aki képes volt a zongoránál ülni, és erőlködés nélkül betölteni az egész teret.

Petr, Petr, a hangod méz és fény a sötétben.

Petr egy pillanatra abbahagyta a légzést. Aztán vett egy levegőt, és rákényszerítette a kezét a mozgásra, hogy normálisnak tűnjön. Tudta, mi a neve. Petr. Világszerte Petrők ezrei éltek. A dalban szereplő név önmagában nem jelentett semmit. Lehetett a véletlen műve. Lehetett valaki más emléke. Lehetett bármi.

Csakhogy Radúz nem sokkal azelőtt látta őt.

Vagy de?

Péter, Péter, nem vagy az enyém — és mégis a tiéd vagyok.

A szíve gyorsabban vert. Ránézett Žanetára. Könyökére támaszkodva ült és hallgatott. Nem tűnt sem meglepettnek, sem szórakozottnak. Csak összpontosított. Pontosan ez idegesítette a legjobban. Ha elnevette volna magát, ha mondott volna valamit, könnyebb lenne. Ahelyett csak hallgatott.

Hírek, mint fecskék, visszatérnek újra.

Markéta alig észrevehetően elmosolyodott. Azzal a mosollyal, amelyet az ember nem tervez, és amely hamarabb megjelenik, mint hogy észrevenné. Péter hirtelen abszurd módon öregnek érezte magát. Markéta hallgatta a dalt. Žaneta hallgatta a dalt. Az egész lounge hallgatta a dalt. Csak ő ült mindennek a közepén, és azt próbálta kideríteni, hogy a világ nem változott-e meg éppen.

Péter, Péter, maradj a telefonban, mézes hang.

Radúz énekelt tovább, Péter pedig a szobán át az arcát figyelte. A lámpa fénye az arcának az egyik felére esett, a másik árnyékban maradt. Idősebbnek tűnt, mint egy éve. Vagy talán nyugodtabbnak. Az talán rosszabb volt. A nyugalom mindig jól állt neki.

A tested beszél akkor is, ha a mondat némán…

Petr elfordította a tekintetét, és újra belekortyolt a borba. Úgy döntött, hogy nem figyeli a szöveget. Úgy döntött, megkérdezi Žanetát, kér-e még bort. Úgy döntött, ott ül majd az asztalnál a feleségével meg a lányával, és nem gondol a zongoránál ülő férfira.

Csakhogy a pincér épp a helyiség másik végében tartózkodott, Radúz meg újrakezdte a refrént.

Petr a támlának dőlt, és hallgatta tovább. Tudatosította magában, milyen nevetségesen festhet az egész. Málta szigetére érkezett a családjával, üzleti megbeszélés várt rá, egy teljesen más történet részese kellett volna, hogy legyen. És mégsem tudta elszakadni a figyelme a zongoránál ülő férfitól.

Talán éppen azért, mert Radúz úgy festett, mintha az elmúlt egy évben semmi sem változott volna.

Petr meg tudta, hogy nála minden megváltozott.

* * *

Radúz befejezte az utolsó dalt, a helyiség pedig tapssal fejezte ki tetszését. Valaki füttyentett a bárpultnál. Radúz biccentett a fejével, lecsukta a zongora fedelét, és egy pillanatra mellette maradt.

Petr arra gondolt, hogy most ér véget az este. Hogy felállnak, visszamennek a szobájukba, és minden ott marad, ahol egy órával ezelőtt volt.

Csakhogy semmi sem maradt ott, ahol egy órával ezelőtt volt.

Žaneta pak pakolni kezdte a holmiját a táskájába.

„Várj,” mondta Markéta. „Elmegyek a mosdóba.”

Radúz közben átvágott az asztalok között a bár felé. Amikor a helyiség nagyjából a felénél járt, feltörte a fejét.

Tekintetük összetalálkozott.

Petr megállt. Pontosan az az érzés, amelyet az ember akkor él át, amikor valami régóta elképzelt hirtelen valósággá válik.

Radúz alig észrevehetően bólintott.

Petr felállt.

Később nem tudta felidézni, hogy tudatosan döntött-e. Olyan érzése volt, mintha csak azt vette volna észre, hogy már áll.

Egy üres magas asyknál gyűltek össze a bár és a zongora között.

„Tehát megjöttél.”

Radúz ezt nyugodtan mondta.

Péternek több tucat mondat volt a fejében. Az utóbbi egy évben elképzelte ennek a pillanatnak a különféle változatait. Abban a percben, amikor szemben állt vele, egy sem maradt.

„Aha.”

Radúz röviden elmosolyodott.

„Nem hittem volna.”

„Én sem.”

Hülyén hangzott. Vagy talán mégsem. Péter már semmit sem tudott megítélni.

Mellettük elment egy pincér egy tálcával. Valahol a hátuk mögött valaki hangosan felnevetett. A társalgó élt tovább a maga életévél, és éppen ez tűnt Péternek a legfurcsábbnak. Mintha mi sem történt volna.

„Hogy vagy? – kérdezte.

„Jól.

Radúz ivott egy kis vizet.

„És te?

Péter valami normálisat akart mondani. Valami egyszerűt. Ehelyett csak megvonta a vállát.

„Én is jól.

Mindketten tudták, hogy ez nem válasz.

Egy pillanatra csend lett.

Petr újra maga elé idézte a refrént.

Petr, Petr, a hangod méz és fény a sötétben.

Hirtelen abszurdnak tűnt neki, hogy ott áll és a semmiről beszélget.

„A családoddal jöttél?"

„Aha.”

„A feleségeddel és a lányoddal?"

„Aha.”

Radúz bólintott.

„Az jó."

Petr nem tudta, miért, de éppen ez a mondat jobban szíven ütötte, mint bármi azelőtt. Talán azért, protože nem volt benne féltékenység. Nem volt benne szemrehányás. Nem volt benne semmi, amibe kapaszkodni tudott volna.

Csak egy sima mondat.

A sima mondatok meg néha rosszabbak.

Radúz válla felett pillantotta meg Žanetát. Az aszatnál állt táskával a karján, és várt. Nem bámulta őket folyamatosan, de időnként feléjük fordította a fejét. Nem tudta felbecsülni, mit gondol.

Talán semmit.

Talán mindent.

„Nem akarlak tartani – mondta Radúz.

Petr rájött, hogy igazából nem tudja, mióta áll ott. Egy perce? Három? Tíz?

„Világos.“

„Akkor találkozunk.“

„Aha.”

Kezet ráztak.

Ez alkalommal normálisan.

Radúz megfordult, és a bár felé indult.

Petr még egy darabig állva maradt. Utána nézett, és próbálta megérteni, miért érzi magát a beszélgetés után még rosszabbul, mint előtte. Egész évben azt képzelte, hogy ha meglátja, valami tisztázódni fog. Ehelyett az volt az érzése, hogy minden még bizonytalanabb, mint előtte.

Mikor visszatért az asztalhoz, Markéta már visszaért.

„Ismered?“ – kérdezte Žaneta.

Petr leült, a majdnem üres pohárért nyúlt.

„Múltkor is itt találkoztunk.”

Žaneta bólintott. Nem kérdezte meg a nevét, sem mást. Csak átdobta a táskáját a másik vállára, és a lounge ajtaja felé nézett, mintha azzal le lenne zárva az ügy.

Petrnek éppen ez tűnt a legrosszabbnak.

Ha faggatózott volna, tudott volna válaszolni.

Ha elnevette volna magát, ő is nevethetett volna.

Ehelyett nem mondott semmit.

És ő képtelen volt abbahagyni a gondolkodást azon, hogy a hallgatás nemtörődömséget jelent-e, vagy valami teljesen mást.

* * *

A szoba sötét volt. Zsanett a takaró alatt feküdt, a fal felé fordulva. Péter nem hallotta, hogy alszik-e.

Levette a cipőjét az ajtónál, és az ingét a fotel támlájára terítette. Az ablakokon át behatolt a sétány fénye, egy halvány narancssárga sáv a padlón. Ivott egy kis vizet. Az éjjeliszekrényen álló pohár a vártnál hangosabban koccant.

Zsanett meg sem mozdult.

Leült az ágy szélére, és úgy maradt. Hallgatta a saját légzését és az utca távoli zaját a redőnyök mögött.

Petr, Petr, a hangod méz és fény a sötétben.

Nem akart arra a mondatra gondolni. Épp ezért tért vissza újra meg újra ugyanúgy.

Elvette a telefonját. A képernyő elvakította, behunyta az egyik szemét, és egy darabig várt, amíg hozzászokik. Semmi új. A főnökné hallgatott. Radúz nem írt. Csak egy céges email, amit nem nyitott meg.

Letette a telefont a kijelzőjével lefelé.

Radúz ma kezet rázott vele. Normálisan. Úgy, mint egy olyan ember, aki rég nem látott valakit, és nem akar benne nagyobb feneket keríteni, mint ami feltétlenül szükséges.

Ez így van jól.

Petr pontosan felidézte ezt a mondatot. A hangnemet, a rövid szünetet előtte, Radúz pillantását az asztal felé, ahol Žaneta várt.

Nem volt ebben szemrehányás. Nem volt ebben vágy. Nem volt ebben semmi, amibe kapaszkodhatott volna.

Pontosan ez zavarta.

Az ablakhoz lépett, és az ujjával néhány centiméterrel elhúzta a redőnyt. Lent a járdán néhány turista állt. A korlátot és az onnan látszó tengert fényképezték, mintha éppen ott lenne valami, ami reggelre elvész. Egyikük elnevette magát, a többiek pedig csatlakoztak.

Petr elengedte a redőnyt.

Žaneta az ágyban a hátára fordult. Petr megmerevedett, de ő csak eligazította a párnáját, és a másik oldalára fordult. A légzése egyenletes maradt.

Aludt.

Vagy legalábbis annak tűnt.

Petr kiment az erkélyre, és behúzta maga mögött az üvegajtót. A tenger éjszaka fekete volt, csak távol a horizonton villogtak a hajók fényei. Könyökét a korlátra támasztotta.

Egy évvel ezelőtt várt volna az üzenetre. Radúz sosem írt sokat. És éppen ezért Petr minden egyes üzenetre jobban emlékezett, mint az ésszerű lett volna.

Ma egyáltalán nem írt.

A dal után. A pillantás után. Egy mondat után, amelynek hétköznapinak kellett volna hangzania, de egy percig sem maradt az.

Péter, Péter, nem vagy az enyém — és mégis a tiéd vagyok.

Talán az egészet csak képzelte.

Talán nem.

A legrosszabb az volt, hogy a két lehetőség közül egyiket sem tudta eldönteni.

Nyúlt a zsebébe. A telefon még mindig üres volt.

Visszament, a hátára feküdt, és nyitott szemmel maradt. A mennyezet halvány volt és sima.

Radúz azt mondta, jó, hogy a családjával jött.

Žaneta semmit sem kérdezett.

A telefon hallgatott.

Petr meg ott feküdt e három dolog között, mint olyan pontok között, amelyek talán egyszer majd ábrává állnak össze, de egyelőre csak a sötétség volt belőlük.