3. FEJEZET – Kbely hangár

Az ébresztőóra nem csörgött.

Harjin anélkül is felébredt, amióta Amaril megjelent. A teste magától megtalálta az időt — öt perccel hat előtt, amikor az ablakon túli fény még csak most kezdte feketéről sötétszürkére váltani a színét. Pontosan abban a pillanatban, amikor a fenyőfa abbahagyta, hogy sötét fal legyen, és újra fává kezdett válni.

Lassan felkelt.

Amaril a kosárban ült, és őt nézte. Nem aludt. Vagy abbahagyta az alvást abban a pillanatban, amikor megmozdult. Harjin nem tudta, melyik volt előbb. Egyszerűen csak ott ült, egyenesen, előre meredő fülekkel, mintha minden egyes reggel egy olyan esemény lett volna, amire vártak.

Le guggolt a kosárhoz.

Amaril az állával odajövéhez, megszagolta a kulcscsontját, a pólója gallérját. Aztán a kezének vetette magát, és lehunyta a szemét.

Öt másodpercre.

Nem többre.

Azután újra kinyitotta.

Harjin felállt és a konyhába ment.

A járólapok reggel még cipőben is hidegek voltak. Bekapcsolta a vízforralót, vett egy bögrét – azt a világoszöldet, amelynek csorba volt a füle –, és az ablaknál állt, amíg a víz felmelegedett. Az üveg túloldalán kert, egy lucfenyő, szürke égbolt látszott. Egy madár hallatta a hangját a fenyőből, aztán elhallgatott. Harjin nem tudta a nevét, de az énekéről felismerte. Egy kis fekete teremtmény szaladt végig az ágak között, és eltűnt.

Amaril bement a konyhába, és leült a tálkája mellé.

Harjin odaszórta neki az eledelt, adott hozzá egy kevés meleg vizet, és letett mellé egy tál vizet. Amaril várt, amíg a lábához nem tette. Aztán odalépett, és enni kezdett.

Lassan.

Szünetekkel.

Harjin visszatért a bögréjéhez, és állva itta meg a teáját.

Azután bement a fürdőszobába, felöltözött, és ellenőrizte, tele van-e a vizes tál. Olyan mozdulatsor volt ez, amely magától alakult ki az elmúlt hetekben, és minden reggel gerincévé vált. Harjin nem rutinként tekintett rá, hanem a nap alappilléreként.

Az ajtónál megállt.

Amaril mögötte állt a helyén. Tizennégy mancsnyira a küszöbtől, Harjin felé fordulva. Figyelte őt.

– Délutánjövök – mondta.

Amaril pislogott.

Harjin felkapta a táskáját, és kilépett.

Az út Kbelybe több mint negyven percig tartott.

Busz, átszállás, egy darab gyalog. Harjin elég régóta tette meg ezt az utat heti ötször ahhoz, hogy elfelejtse útvonalnak tekinteni, és egyszerűen csak az otthon és a munka közbeni időként élje meg. Reggel ez átmenet volt – Amariltól, a fenyőtől, a csendes lakástól – egy másik világba.

Harjin a buszon állt, és az ablakon bámult kifelé. Hloubětín eltűnt egy kanyar mögött. Aztán szélesebb utcák jöttek, régebbi beépítés, majd az ipari peremvidék, ahol a házak lakóépületekből funkcionálisakká váltak – szürkék, laposak, áruszállításra szolgáló bejáratokkal és olajjal borított parkolókkal.

Amarilra úgy gondolt, mint egy horgonyra, amelyhez egy vékony, de erős kötél kötötte. Ahogy a busz haladt tovább, a kötél nyúlt, de nem szakadt el.

Otthon aludt. Vagy az ablakpárkányon ült. Vagy a lakásban sétált.

Harjin ezt pontosan nem tudta.

De tudta, hogy ott van.

Átszállt.

A második busz Kbelyhez vitte. Onnantól gyalog ment a kerítés menti úton – drótfonat, mögötte fű, a fű mögött egy terület, a terület mögött hangárok. A kbelyi repülőtér nem volt nagy. Régi volt és precíz, a falakban és a kopott aszfaltban leülepedett történelemmel. A polgári rész, ahol Harjin dolgozott, a katonai szomszédságában terült el. A határ kettejük között szinte láthatatlan volt, de érezhető – más ritmus, más szigor lengte be a levegőt.

A hangár nyitva volt.

Harjin már távolról megismerte a fényről. Az egyik oldalon a kapu kissé nyitva állt, és rajta keresztül egy hosszú sáv reggeli szürkeség esett be, mint egy darabka papír, amely a betonpadlón hevert.

Belépett. A hangár levegője más volt, mint kint. Sűrűbb. Nehezebb. Benzin, olaj, hideg fém, öreg beton, rekeszek fája, a tömítések gumija. A szagok úgy rétegződtek ott, mint egy olyan szobában, ahol ezerszer főztek egymás után. Harjin belélegezte, és valami csendben átkattant benne. Mintha a fényt egy másik fajtára cserélték volna.

Elvette a kabátot a szekrénykéből, magára terítette, betette és a gépe felé indult.

Ultrakönnyű gép, régebbi modell, alumíniumprofilokból álló törzzsel és vászonborítással. Szürkésnek csúfolták, pedig a valóságban piszkosfehér volt. Harjin már a harmadik hete javította. A probléma a kiegészítő üzemanyagkörben volt. Az egyik csatlakozás nem annyira szivárgott, hogy az veszélyes legyen, de épp annyira, hogy a repülés felelőtlennek számítson.

Le guggolt a szárnyhoz, és a táskájába nyúlt a kulcsért.

Egy pillanatig úgy maradt — leguggolva, a kulccsal a kezében, a szemét a csatlakozáson tartva. Ujjaival végigsimította az alumíniumot. A fém hideg és sima volt, az előző munka apró karcaival, a résekben vékony olajréteggel. Harjin a hüvelykujjával átsiklott az egyik karcon, és azt kereste, pontosan hol vész el a nyomás.

Aztán lépteket hallott a háta mögött.

Tarn megérkezett a hangár másik fala felől. A gépe mellett le szerelt alkatrészek feküdtek a földön sorban, olyan pontossággal elrendezve, mintha egy seborvosi asztal lennének. Tarn egy tömlőt tartott a kezében. Megállt egy kicsit Harjin mellett, és a Szürkére nézett.

Harjin nem fordította el a fejét.

Tarn lehajolt, végighúzta a kezét a törzs alsó részén, és megállt a tömítésnél.

– Itt – mondta.

Egyetlen szó.

Sem szemrehányás, sem tanács.

Csak annak megerősítése, amit Harjin maga is érzett.

Harjin bólintott.

Tarn egyenesbe hozta magát, és visszasétált a saját gépéhez.

Harjin vette a kulcsot, és munkához látott.

Tarn reggel óta a hangárban volt.

Harjin apróságokból vette ezt észre: az elmozdított szerszámosláda, a törzs alatti támasztékok más elrendezése, a fal melletti nyitott szekrény, ahová Tarn a rongyokat tette. Harjin megérkezésével semmi sem változott. Tarn nem hagyta abba a munkát, nem emelte fel a tekintetét, nem köszönt.

Vagy köszönt, de olyan módon, amelyhez nem kellett szó.

Ez így ment.

Harjin fokozatosan hozzászokott ehhez. Az elején, amikor először jött Kbelybe, Tarn egyszerűen csak egy ember volt a hangárban. Az egyik figura a háttérben. Szerelőből akadt itt több is, mindegyik a saját gépénél, a javítás más-más fázisában. De Tarn jelenléte másmilyen volt.

Nem ment a többiekkel ebédelni a kantinba, ahol nagy volt a zaj és a tolongás az automatánál. Néma csendben evett a hátsó fal melletti ládán, otthonról hozott tányérból és kávés termoszból.

Harjin szintén egyedül evett.

Leült mellé egyszer, mert a Tarn melletti láda volt az egyetlen szabad. Tarn ránézett, bólintott és evett tovább.

Így kezdődött.

Aztán a megtartott vonórúd.

Egy átnyújtott csavar a hangár másik feléből, szó nélkül.

Egy csésze kávé, ami akkor került a ládára, amikor Harjin még észre sem vette, hogy kívánná.

A dolgok így intéződtek.

Felesleges szavak nélkül.

Harjin hasonló módon viszonozta a gesztusokat. Fogta a lemezt, amíg Tarn szegecselt. Felemelte azt az alkatrészt, ami egy embernek túl nehéz volt. Tömítést hozott a raktárból, amikor látta, hogy Tarnnak elfogyott.

Szavak nélküli beszélgetés volt.

Nem azért, mintha nem lett volna mit mondani.

Inkább azért, mert mindkét fél tudta, mikor van szükség szavakra és mikor nincs.

A délelőtt eseménytelenül húzódott.

Harjin a tömítésen dolgozott. Figyelmes, módszeres munka volt, sietség nélkül – megállapítani a szivárgás pontos helyét, kicserélni a megfelelő alkatrészt, meghúzni, ellenőrizni, újraellenőrizni. A kezek maguktól csinálták, amíg az elme a maga útját járta.

Nem messze.

A közeli dolgok körül.

Amaril.

Kosár.

Út a munkából.

Azon töprengett, vajon alszik-e.

Fél tíz körül a lakásban valószínűleg csend volt. Alacsony fény a padlónél, kis kert az üveg mögött, egy lucfenyő. Amaril valószínűleg a párkányon vagy a kosárban, attól függően, hová esett a reggel. A fény kilenc körül érkezett a konyhába, az ágakon átszűrődve. Akkor ment a párkányra a thed a legszívesebben.

Harjin meglazította a csavart és vett egy mértéket.

A kötés csak részben tömített. A nyomás többi része továbbveszett, a szomszédos profil felé, amelynek kissé elhajlottnak kellett lennie. Harjin ezt a keze alatt érezte, mielőtt megmérte volna.

A fémnek megvolt a maga nyelve.

Elég volt olvasni benne.

Tarn elment mellette.

Lassított anélkül, hogy megállt volna, és Harjin válla felett ránézett a csatlakozásra. Nem hagyta jóvá, de nem is kérdőjelezte meg. Csak odanézett.

Harjin kivett egy új tömítést a padlón heverő tasakból.

A helyére illesztette, végighúzta az ujját a peremen, és megbizonyosodott róla, hogy jól ül.

Jól ült.

A hangárkapun túl egy repülőgép szállt le. Harjin hallotta a távoli zúgást, amint a felszálló frekvenciából leszállóba váltott – érkezés, teljesítménycsökkenés, futópályával való érintkezés, lassulás. A kapun túl nem látta a gépet. Csak hallotta és érezte a padló rezgésében.

Dolgozott tovább.

A szünet váratlanul jött, mint mindig.

Tarn felkapta a fejét a gépétől, és azt mondta:

– Hozok kávét.

Harjin kiegyenesedett.

„Ja.“

Tarn elment. Néhány perc múlva visszatért két műanyag pohárral, amelyeknek vékony fala miatt a kávé gyorsan kihűlt. Az egyiket átnyújtotta Harjinnak.

Harjin elfogadta.

Mindketten leültek a fal melletti ládára.

Harjin beivott egyet. A kávé forró volt és kissé keserű, egy olyan automatából származott, amely évszázadtól és napszaktól függetlenül mindig ugyanazt az ízt ontotta magából.

A hangárkapu mögött újabb repülőgép szállt le. Ezúttal könnyebb, gyorsabb.

– Kié az a Cessna a kerítés mögött? – kérdezte Harjin.

– Az öregé. – Tarn kávét ivott, és a szemközti falat nézte, ahol régi plakátok lógtak – repülőtípusok, műszaki rajzok, meg egy olyan kifakult turisztikai szórólap, amelyet már el sem lehetett olvasni. – Repül, amíg repül.

Harjin bólintott.

Tarn nem fűzött hozzá semmi mást.

Nem is kellett semmi más.

Harjin végigfuttatta a tekintetét Tarn kezein, amelyek egy műanyag bögrét szorítottak. Nagyok voltak, napbarnítottak, az ízületek redőiben és a körmök alatt megült a gépolaj. Nemcsak a mai munkától. Olyan régitől, leülepedettől, amely mosás után sem tűnt el. Az ilyen olaj beleivódik a bőrbe. Harjin ismerte ezt. A kéz részévé válik, akárcsak a tenyér vonalai.

Tarn kezei nyugodtak voltak.

Nem mozdulatlanok. Tarn időközönként elfordította a bögrét, végighúzta a hüvelykujját a peremén. De a nyugalmuk nem abban rejlett, hogy nem mozogtak. Valahol mélyebbről fakadt.

Harjin feltérképezte a tekintetét. Tarn ekkor szintén az ő irányába nézett, gyorsan, szándék nélkül, és egy pillanatra összefonódott a tekintetük. Tarn visszafordította a pillantását a falra. Harjin befejezte a kávéját.

Felállt, elvette a bögréjét, és elindult, hogy a pult mögötti mosogatóba vigye. A szeme sarkából látta, hogy Tarn szintén feláll, és szó nélkül visszamegy a gépéhez.

A szünet véget ért anélkül, hogy bárki leatiltotta volna.

Délben mindketten egy ládán ülve ettek.

Harjin túrós kenyeret evett papírba csomagolt paradicsommal. Mióta a hűtő reggeli kinyitása már nemcsak saját magáról szólt, így készítette elő. Most már ez ment: előbb Amaril, aztán én.

Etesd meg.

Adj neki vizet.

Csak utána én magam.

Az uzsonnát úgy készítette, hogy Amaril a lábainál toporgott, és mindig arra várt, hogy leesik-e valami.

Tarn-nál volt egy termosz meg egy ételhordó, amiben házi készítésűnek tűnő étel volt. Leves vagy sűrű húsleves. Harjin nem látta pontosan.

Némán evtek.

A hangár másik oldaláról odajött az egyik fiatalabb szerelő egy telefonnal a kezében, és megállt a kapunál.

„Szükséged van arra a hatosra?”

Tarn feltermelte a fejét.

„Nem.”

„Akkor odaadom Ondřejnek.”

„Ja.“

A szerelő eltűnt.

Harjin kiitta a teáját a termoszából.

Tarn letörölte a kezét egy rongyba, összehajtotta és zsebre tette.

– Mióta utazol ezzel a Szürkénkórossal? – kérdezte.

Harjin gondolkodott.

– Csütörtökig szeretném befejezni a kiegészítő kört.

Tarn bólintott.

– El van görbülve a bal rudazata – mondta. – A motortér mögött.

Harjin megállt.

– Nem vettem észre.

„Csak egy kicsit.” Tarn elvette a termoszt. „De ott van.”

Felállt, és visszament a gépéhez.

Harjin összegyűrte a papírt, amibe a kenyér volt csomagolva, a Szürkéhez ment, és letérdelt a motortér mögé. Hátynyújtotta a kezét a lemez felett, és a rudat tapogatta.

Első érintésre egyenesnek tűnt.

Majdnem teljesen.

Elhúzta a kezét egy centiméterrel.

Ott.

Csekély eltérés. Olyan apró hajlat, amely a szemlélődő tekintete elől veszendőbe ment a perspektívában, de az ujjak alatt olyan egyértelmű volt, mint egy rossz lépés.

Harjin kiegyenesedett.

A pult mögött Tarn szétrakta a földön az alkatrészeket, csendesen, szisztematikusan.

Harjin visszatért a szerszámokhoz.

Délután feltámadt a szél.

A hangárkapu jobban kitárult – hogy ki nyitotta ki, Harjin nem tudta, talán valamelyik szerelő, talán maga a szél –, és a légáramlattal beáramlott a hangárba a fű és a pályáról érkező elégett kerozin szaga. Harjin belélegezte, és folytatta a munkát.

A fény megváltozott.

A nyitott kapun át több szürkeség esett be. Nem a teljes napfény, hanem szétfolyó, felhős fény, amelynek mozgó árnyékai vetültek a betonra és a Szürkés törzsére is. Harjin megállt, amikor az árnyék átvonult azon a helyen, ahol dolgozott, és folytatta, amikor visszatért a fény.

A test maga kereste a fényt.

Három óra körül jött Tarn.

Nem mondott semmit. Odahúzott egy alacsony ládát Szürkés mellé, és rá térdelt, így Harjin vállának magasságában volt. Harjin fölé nyúlt – nem őhozzá, csak fölé, olyan pontossággal, amely sosem tévedt idegen térbe –, és megfogta azt a kart, amelyet Harjinnak le kellett nyomnia, hogy elérje a mögötte lévő csavart.

Harjin eltalálta a csavart.

„Köszi.”

Tarn elengedte a kart, és hátrább lépett a géptől.

Még egy darabig ott maradt. Nem úgy, mint valami felügyelő. Inkább, mint aki tudja, hogy két múlva megint szükség lesz a kezére. Harjin érezte őt a bal Vállam mögött.

Semmi több.

De semmi többet.

Az ajtón túl egy fényszórós kocsi hajtott át a téren.

Tarn elment.

Harjin kihúzta a csavart, kicserélte a tömítést, majd visszatekerte a csavart. Végigsimított a csatlakozáson. Érezte, hogy a helyén van — szorosan, tisztán, hézag nélkül. A jó kötést előbb ismeri meg az ember a kezével, mint a mérőműszerrel.

Letette a csavarkulcsot.

Egyenesbe hozta a derekát, megropogtatta a hátát, és átsattyogott a hangáron.

Tarn a saját gépénél volt és dolgozott.

Harjin egy darabig csak állt. Tarn végigsimított a lemezen, ellenőrizte a illesztést, fogta a kulcsot, megtámasztotta, elfordította. Minden mozdulatában ott volt a természetesség.

Harjin fogott egy rongyot, és letörölte a kezét.

A Szürke éjszakára megpihen.

Indulás előtt ellenőrizte a munkalap naplóját.

Mindennap jegyzetelt bele. Nem szűkszavú technikával, hanem konkrétan, hogy másnap is tudni lehessen, pontosan hol abbahagyták és mi maradt hátra. Dátum, gép, mit csináltak meg, mi hiányzik, kell-e alkatrészt rendelni.

Tarn nem használt naplót.

Harjin nem tudta, hogyan jegyzi meg a dolgokat. De sosem felejtett el semmit, és sosem a rossz helyen dolgozott. Olyan volt, mintha a gépállapotokat a fejében hordaná: minden illesztést, minden profilt, minden, az utolsó szervizbejegyzés óta eltelt órát.

Harjin bejegyezte a mai munkamenetet.

Aztán felkapta a táskáját, és a szekrényhez ment.

Tarn még a gépénél volt.

Harjin megállt egy pillanatra az ajtónál.

– Jó éjszakát – mondta.

Tarn nemordult meg. Csak felemelte a kezét – a kezét, nem a fejét –, és újra letette a lemezre.

Harjin kilépett a hangárból.

Kint őszi kora este volt. A levegő másmilyen volt, mint reggel. Hidegebb, szárazabb, olyan fűillattal, amiben már volt valami a szénából, noha itt senki sem kaszált. Harjin a kerítés melletti úton haladt, és fölötte átrepült egy kis gép, alacsonyan, hallható motorral, amely túl hangos volt egy ilyen könnyű törzshöz képest. Gyorsan átszállt, és eltűnt a hangárok mögött.

Harjin addig követte a tekintetével, amíg el nem tűnt.

Akkor az útra szegezte a tekintetét.

Amarilra gondolt.

Nem arra, hogy jól van-e. Tudta, hogy jól van.

Konkrétan gondolt rá. Arra a reggelre, amikor az ajtónál figyelte. A kulcscsontja megillatozására. Az öt másodpercre, amíg a tenyerében volt az álla. Arra, ahogy azután megfordult, és a tálhoz ment, mintha ezzel véget ért volna a belépési rituálé, és a program következő pontja következne.

Átszállt a megállóban.

A busz tele volt. Harjin állt, és a kapaszkodót fogta. Az ablakból a hátrafelé elsuhanó házakat nézte. A hloubětíni beépítés más volt, mint a kbeli. Régebbi, több kerttel, kiskapukkal, amelyek mögött fák álltak. Fenyők, hársfák, egy vadgesztenye a sarkon, amelynek termése a járdán hevert — gesztenyék, simák és frissek.

Nem sokkal később másodszor is átszállt.

Húsz perc múlva otthon volt.

A fenyő látszott a saroktól. Csak a csúcsa emelkedett ki a kerítés felett, sötéten és mozdulatlanul az esti fényben. Harjin megpillantotta, és megszaporázta lépteit. Nem azért, mert félt. Egyszerűen azért, mert az volt annak a vékony vonalnak a vége. És utána ott volt a lakás. És a lakásban Amaril.

A kiskapunál megállt. A kis kert csendes volt. A fű kissé nedves, a fenyő mozdulatlan, a burkolat sötét a nedvességtől. Semmilyen mozgás.

Kinyitotta a kaput. A lakáshoz ment, kinyitotta, belépett. A lakás csendes volt. Aztán karmok koccanása a járólapon. Amaril jött ki a szobából. Lassan, a szokásos méltóságával. Megállt egy méterre Harjintól, és megszaglászta a levegőt körülötte. Azt, amit magával hozott Kbelből.

Benzin. Olaj. Hideg fém. Más levegő.

Azután közelebb lépett. Megszagolta a bal kezét. A jobbat. Az alkarját. Harjin levette a kabátját, és Amaril az orrával még a zsebeket is végigpásztázta. Harjin leguggolt. Amaril odatolta az orrát az arcához. Megszagolta a nyakát, az arcfestését vagy tetoválását – az mindig is érdekelte, az orrával végighúzta a vonalakat, mintha ujjal olvasna a sorokon –, aztán visszalépett egy lépést, és leült.

Ránézett. A sötét szemével meg a világossal.

– A hangárban voltam – mondta Harjin. – A Szürkét javítottam. Tarn segített a rudazattal.

Amaril oldalra biccentette a fejét.

– Tarn szerelő – mondta Harjin. – Olyan, mint én, de mégsem.

Ez ostobán hangzott. Harjin tudta. De Amaril a fejének azzal a apró mozdulatával hallgatta, ami jelenthetett egyetértést, vagy egyszerűen csak egy állat mozdulata volt, amely átrendezi az egyensúlyát.

Harjin felállt, és a konyhába ment. Amaril utána. Megtöltötte a tálat, aztán kezet mosott. A nap során rárakódott olajsár a meleg vízzel és egy kis mosogatószerrel lejött, az ízületeknél nehezebben, de lejött. Nézte a vizet, amint enyhén szürkés árnyalattal lefolyt a mosogatóba, és azon tűnődött, vajon Tarn is kezet mos-e minden nap, vagy az egyszerűen rákeményedett. Valószínűleg mindkettő.

Az ablakon túl megmozdult a lucfenyő. Szellő, könnyű, kora esti. Az ágak meghajlottak, a tűlevelek megsuhogtak, az árnyékok végigsiklottak a kerti lapokon.

Amaril az ajtóhoz ment, és megállt az üvegnél. Harjin odalépett hozzá. Ott álltak egy darabig egymás mellett – Harjin az üvegajtónál, Amaril a lábainál –, és nézték, hogyan zúg a lucfenyő az estéli szélben. Csendes és egyszerű volt. Meg teljes.

Harjin leejtette a kezét. Amaril az orrával megérintette a ujjpermét. Aztán a kosarához ment, és lefekküdt. Harjin az ablaknál maradt.

A hangárra gondolt. A lemezre, a kötésekre, a kenőanyagra a kezén, Tarn kezére, amint szótlanul tartja a rudazatot. Az oda- és visszaútra gondolt, a két világ közötti vékony vonalra. A levegőre, amelyet hazahozott magával.

Kint zúgott a lucfenyő.

Amaril a radiátornál lélegzett.

Harjin elfordult az ablaktól.

Fogott egy régi vászonrongyot, és terített az ajtónál lévő kilincsre. Mindennapi mozdulat volt, ok nélkül, pusztán azért, mert ez járt így. Aztán bement a konyhába vacsorát készíteni.

Olyan nap volt, mint bármelyik másik.

És mégis egész volt.

A második reggel csak egy dologban volt más.

Harjin a kosárhoz ment, mielőtt felöltözött volna. Leült a földre, és Amaril a térdére hajtotta a fejét – nem a tenyerébe, hanem a térdére, olyan könnyedséggel, amely nem terhes, de ott van.

Harjin végighúzta a kezét a hátán.

A bunda meleg és sima volt, a gerincét bézs foltok kísérték.

Ült így egy darabig.

Aztán felállt, felöltözött és elment.

A folyosón megállt és hallgatózott.

Csend volt az ajtó mögött.

Elment.

Tarn előbb volt a hangárban, mint Harjin.

Amikor Harjinj eljött a kulcsokért, Tarn már dolgozott. Egy darab szövet volt a térdén, a kezében pedig egy szétszerelt alkatrész, amit lassan áttörölt egy ronggyal. Felnézett, amikor Harjin belépett, bólintott, és visszatért a munkához.

Harjin elvette a köpenyét a szekrényből.

Odament a Szürkéhez.

A kiegészítő kör az előző napról félig meg volt javítva. Már csak a csatlakozást kellett meghúzni a másikon oldalon, és ellenőrizni az átjárhatóságot. Két óra munka. Talán három.

Harjin letérdelt, és a kulcsért nyúlt.

A hangár levegője olyan volt, mint mindig – benzin, olaj, fém, beton. A kapun keresztül friss levegő áramlott be a leszállópályáról, de csak egy pillanatra. Aztán keveredett a hangár levegőjével, és már nem lehetett megkülönböztetni.

Tarn tíz körül jött meg.

Nem Szürkéshez. Elment mellette, megállt a falnál, elvett egy új csomag tömítést a készletből, és visszaindult. Útközben letett egy csomagot a Harjin melletti rekeszre.

Harjin felnézett.

Tarn háttal állva a gépe felé tartott.

Harjin felvette a csomagot.

A megfelelő méret.

Folytatta a munkát.

Délbenint ismét mindketten a rekeszen ettek.

Ez alkalommal többet beszélt Harjin, és Tarn olyan módon hallgatta, ami éppen azért volt kellemes, mert nem igényelt folytatást.

– Amaril ma reggel egy tűlevelet viselt a füle mögött – mondta Harjin. – Fenyőtől. Nem tudom, hogyan került oda.

Tarn a termoszából ivott.

– A kutyák odajárnak a dolgokhoz, amik közel állnak hozzájuk – mondta egy kis múlva.

Harjin gondolkodott.

– Talán. – Megvonta a vállát. – Vagy csak egy fenyő, és ő ott ül alatta.

– Vagy mindkettő – mondta Tarn.

Harjin kenyeret evett.

A kapu mögött leszállt egy repülőgép. Ezúttal nagyobb, mélyebb motorhanggal, amely áthatolt a hangáron, és egy pillanatra elfedett mindent.

Tarn megvárta, amíg a motor elhallgat.

– Hány éves? –

Harjin megállt a kezében a kenyérrel.

– Nem tudom pontosan. Kicsi. –

Tarn bólintott.

Nem érte be ennyivel, mint teljes válasszal, de nem tett fel újabb kérdést. Csak bólintott. És az a bólintás azt jelentette: megértem, hogy nem akarsz erről beszélni.

Vagy talán: megértem, hogy te sem tudod.

Harjin nem tudta, mit gondol pontosan Tarn.

Nem is volt szükség arra, hogy tudja.

Evtek tovább.

Négykor Harjin befejezte a kiegészítő kört.

Végighúzta a kezét az egész útvonalon – a forrástól a két tömlőn át, a válaszfalon és az új csatlakozáson keresztül egészen a kimenetig. Minden stimmelt. Másodszor is végighúzta rajta, lassabban. Semmi felesleges hely, semmi laza pont, semmi olyan hajlás, amely leendő problémára utalna.

A Szürkét megjavították.

Harjin ellépett a géptől.

Felemelte a kezét, összefonta az ujjait, előrenyújtotta a karját, és átmozgatta a csuklóját. Aztán vett egy rongyot, és letörölte az olajat a tenyeréről. Ránézett a kezére, ahogy a munka végeztével szokta – egy gyors pillantás, ellenőrzés, hogy minden stimmel-e, nem maradt-e ki valahol egy csavar vagy alkatrész.

Jól ült.

Elvette a naplót, és bejegyezte az utolsó feljegyzéseket.

Tarn csendben odajött, a Szürke mellé állt, és végigfuttatta a tekintetét a megjavított részen. Nem nyúlt hozzá. Csak nézte, kétrét tett kézzel, olyan arckifejezéssel, amely nem kutat, hanem megállapít.

„Kész?“

„Ja.“

Tarn bólintott.

Megfordult, és visszaindult.

Harjin elrakta a naplót a táskájába, és levette a köpenyét.

A kapun túl az ég szürke volt és nyugodt, alacsonyan húzódó, egységes felhőréteggel a horizont felett. Ott, ahol a nap leereszkedett, vörösesnarancs színbe öltöztek.

Harjin az ajtó felé indult.

– Jó éjszakát – mondta.

Tarn feltartotta a kezét.

Harjin kilépett.

Hazafelé menet megelőzte egy vonat.

Vagyis inkább a busz haladt egy ideig a sínnel párhuzamosan, és a vonat gyorsabban áthaladt, úgyhogy Harjin az ablakból nézte a kanyar mögött eltűnő vagonokat – szürke fém, piros csíkozás, fényes ablakok, emberek sziluettjei.

A vonat harminc másodperc alatt eltűnt.

Harjin utánanézett.

Hloubětínben leszállt és gyalog ment.

A saroknál álló hársfa leejtett egy levelet. Egyet, aranyszínűűt, ami a kabátvállára esett és ott is maradt, mert Harjin nem seperte le. Elhozta egészen a kiskapuig, ahol az utcáról fújó huzat lefújta.

A kiskapu becsukódott mögötte.

Kiskert.

Lucfenyő.

Csempe.

Kulcs a zárban.

A lakás úgy fogadta be, ahogy a meleg levegőt szokás – észrevétlenül, gesztusok nélkül, egyszerűen csak környezetváltozásként, amit az ember azonnal érzékel, amint belép.

Amaril az ágy felől jött.

Nem azonnal. Hagyott neki időt a belépésre, hogy bezárja az ajtót, letette a táskáját. Csak utána jött oda. Megszagolta a cipőjét, a dzsekijét, az ujját. Aztán magasabbra ment, a kezéhez, a tenyeréhez, az orrával az ujjain át.

Olajat és maszatot érzett. Megállt. Újra megszagolta, óvatosabban. Mintha ezt a szagot egy olyan képpé illesztené össze, amire emlékszik. Hangár. Fém. Munka. Nap.

Harjin guggolásba ereszkedett. Amaril a vállára hajtotta az állát. Könnyedén. Harjin megtartotta. Két másodpercig. Aztán Amaril visszahúzódott, megfordult és a kosara felé indult.

Harjin utánanézett. A kis fehér test átment a szőnyegen, a karmai kopogtak a szoba küszöbénél lévő csempén. Beült a kosarába és felé fordult. Őt nézte. Sötét szemével. Világos szemével.

Harjin felállt. Bement a konyhába, kezet mosott — meleg víz, mosogatószer, a nap zsírja-piszka —, és egy konyharuhába törölte.

Az ablakon túl egy fenyőfa állt. Mozdulatlanul. A szürkületben inkább volt sziluett, mint fa. Sötét körvonal a világosabb égbolt előtt, az ágak szinte az ablaknál.

Harjin vizet tett fel teának.

Várt.

A szobában csönd volt. Amaril a kosarában, Harjin a konyhában, a fenyő az ablakon túl. Valahol messze — az utcákon, a síneken, a repülőtéren túl — ott volt a hangár. És a hangárban Tarn, valószínűleg még a gépnél, nyugodt kezekkel és olyan munkamódszerrel, amelynek nem volt szüksége senki másra, mégis elfogadta, amikor megérkezett.

A vízforraló sípolt. Harjin egy bögrébe öntötte a vizet.

A bögrével a kert ajtajához ment, és ott maradt állva. A fenyő susogott. Nem erősen. Finoman, a tűlevelek közt átsuhanó szélfuvallattal, lassan és fáradtan, mint a mélyen alvó ember lélegzete.

Harjin mögött karmok koccantak.

Amaril az ajtóhoz ment, és a lába mellé ült.

Kiné nézett.

Harjin teát ivott.

Amaril ült.

A fenyő zúgott.

A nap lassan zárult. A hangár mögötte volt, az otthon itt. Köztük egy darab világ, amelyet Harjin oda-vissza bejárt. A keze még mosás után is munkaillatú volt. Amaril tudta ezt. Szagolgatta őket, és emlékezetébe gyűjtötte a napot, illatról illatra, ahogy Harjin pakolta egymás után a napokat.

Segédkör.

Tarn keze a rúdon.

A csavar a megfelelő erősségre meghúzva.

Egy csésze kávé az automatából.

A dolgok, amelyekből a nap épül.

A dolgok, amelyekből a ritmus épül.

Harjin itta meg a teáját, és visszavitte a csészét a konyhába.

Amaril még egy darabig az ajtónál maradt.

Aztán odament hozzá.

Mint mindig.