Kapitola 3 – After you left

Ismét eljött a reggel.

Aztán megint.

Hamburger csütörtökön ébredt fel – vagy szerdán, vagy pénteken. A napok annyira összefolytak, hogy mindegyiknek ugyanaz a színe volt. Penészszürke. Szürke Hamburg, szürke szoba, szürke levegő a konyhában. Még a kávénak is hirtelen szürke jellege lett, mintha elvesztette volna az illatát, mintha a napja parfümje Dominiqu-val együtt távozott volna.

Feküdt és a mennyezeten lévő arany vonalat nézte.

Ott volt még. Nem tűnt el egy éjszaka alatt, nem forrt be, nem fakult ki. Az az arany csík ott, ahol a festés elvált a gerendától. Hamburger bámult rá, és azt kérdezte magától, miért is nem festette át azonnal. Akkor, amikor először észrevette. Akkor, amikor Dominique azt mondta, hogy olyan, mintha szándékos lenne.

Átfesti.

Nem most, hanem átfesti.

Felkelt, bement a fürdőszobába. Túl sokáig állt a zuhany alatt. Jót tett neki a víz. Hamburger ott állt alatta, és próbált nem gondolni semmire. De ahelyett konkrét dolgok jöttek: az üres akasztó az előszobában, a szekrény mélyére rejtett második bögre, a doboz Dominique eszpresszójával.

Ott volt még.

Hamburger nem tette odébb, nem dobta ki, nem rejtette el.

Minek is.

Túl végleges lett volna, túl korán, túlságosan olyan, mint egy beismerés. Az aranytetős doboz egy olyan dologhoz tartozott, ami véget ért, és kidobni egy véget ért dolgot, nos, ahhoz tudni kell, hogy véget ért. Hamburger tudta, de a testében egészen másképp érezte. S a fej nem azért van előrébb, mert igaza van. Lendkerékről jár. A test mindig lassabban tudta, de az annál helyesebben.

A zuhany kihűlt, Hamburger pedig elzárta.

Törölközőben járkált a lakásban, és nem csinált semmit. Ez új volt — ez a nem-csinálás képessége. Még egy hete is volt struktúrája. Edzés, reggeli, tervezés, emberek, helyek, mozgás. Most csak a lakás volt. A lakásban ő. Benne meg egy szerv alakú üres hely, amelyről mindent tudott, és amelyet képtelen volt megjavítani.

Egy futball-labda állt a párkányon.

Hamburger ránézett. Sötétkék, az egyik helyen kicsit lekopva. Balról, ott, ahol a tenyeresből szokott tüzelni. Akkor vette, amikor még komolyan edzett, még mielőtt végleg Hamburgba költözött volna. Abban az időben, amikor a testnek más volt a rendje, és minden egyes napnak volt fizikai értelme.

Most ott állt a labda a fülkében, mint egy tárgy egy másik életből. Hamburger egy olyan verziójából, amelyhez nem lehetett teljesen visszatérni.

Elment mellette.

Felöltözött. Nem volt olyan feltűnő viselet, mint az előző nap. Melegítőnadrág, kapucnis pulóver, meleg zokni. Otthoni ruha egy olyan embernek, aki sehová sem megy.

A konyhában kinyitotta a hűtőt. Félig üres volt. Itt olyan ember lakik, aki most nem vásárol be. Tojás. Régi sajt. Joghurt két nappal a szavatossági idő lejárta után – Hamburger megforgatta a kezében. Rendben volt. A lejárt joghurt nem a legnagyobb problémája volt. Vaj. Egy tál főtt rizs. Fél narancs fóliába csomagolva. Nincs gyümölcs, nincsenek olyan dolgok, amelyekből igazi ebéd főzhető.

Összekeverte a vajat a rizzsel, megsózta, és megkent vele egy félbevágott kiflit. Várt a tojásra. Ha lett volna plusz energiája, nevetett volna rajta, hogy elkészítette az első házi sushiját.

A tűzhelynél állt, kavarta a serpenyőben lévő tojást, és nézte, ahogy a fehérjék átlátszóból fehérek lesznek. A lakásban olyan csend volt, mint mindig, a kinti Hamburg olyan csendes volt, mint mindig, és a serpenyő sercegett.

A lakás csendje más volt, mint a dokkok csendje.

A dokkokban egyszerű volt: levegő, víz, távoli gépzaj. Itt tele volt. Tele hiányzásokkal.

Megevett egy tojást az ablaknál. Sushi tekercset rágcsált hozzá, szépen feldíszítette naranccsal, az igazat megvallva.

Nézte az alatta lévő utcát. Két nő babakocsival, egy idős úr kutyával, egy kerékpáros láthatósági mellényben. Mindenkinek megvolt a iránya. Mindenki tudta, hová megy. Hamburger villából ette a tojást, és azt mondta magában, hogy éppen ez a baj Hamburggal: Hamburg nem állt meg egy lépésre sem amiatt, mert egy ember elment. Túl nagy volt, túl fluid, túl hozzászokott a mozgáshoz.

Hamburger egy darabig állt a csendben.

Befejezte az evést. Még figyelembe vette az utcai eseményeket, és csak azután vitte be a tányért a mosogatóhoz, és maradt állva a pultnál. Előtte volt egy szekrényke, félig nyitva, egy doboz Dominique eszpresszóval az üveg mögött.

Becsukta a szekrényt.

Aztán újra kinyitotta.

Aztán megint bezárta.

Elvette a telefont az asztalról.

Körülbelül dél lehetett.

A kanáron ült a telefonnal a kezében, és a kijelzőn egy üres keresőmező volt nyitva. Nem írt be oda semmit. Csak a fehér téglalapot bámulta, mögötte a telefon háttérképével – egy elvont, kék-fehér, kontextus nélküli képpel, amelyet hónapokkal ezelőtt állított be találomra, mert abbahagyta a zavarását.

Mit is akar valójában tudni?

Vonatok Prágába.

Beírta, mielőtt még feltette volna magának a miért kérdést. A keze tette. A feje csak utána érte utol, és azt mondta: ja úgy. Prága. Jó.

Az eredmények gyorsan elözönlötték. Menetrendek, vasúttársaságok, buszok, repülőterek. Lehetőség Berlinen keresztül, közvetlen járat, különböző időpontok, különböző árak. Hamburger görgetett. A fejében nem volt terv. Inkább egy érzés, ami éjjel háromnegyed hármkor jött, aztán már nem is lett kisebb, csak erősödött és erősödött. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni, mert teljesen elfoglalta az egészet a fejében.

Prága.

Miért Prága?

Feltette a kérdést, és őszintén megválaszolta: mert elég messze van Hamburgtól ahhoz, hogy a lakás ne legyen szem előtt, és elég közel ahhoz, hogy másnap otthon a falnak támaszkodhasson. Mert a cseh a nyelve, még ha sokáig nem is használta. A fejében németül zengett a világ. A német volt a mindennapjai nyelve a kávérendeléstől, a vásárlástól, az edzéstől egészen az utóbbi hónapok fájdalmáig. A cseh valahogy megöregedett. Már nem is gondolkodott benne. Testileg volt idősebb, és gyakran szó szerint a gyomrából kellett kihalásznia a szavakat. Pont olyan volt, mint a szobában a szőnyeg, amelyben azért botlik meg az ember, mert annyira ismeri, hogy már nem is számol vele. És mennyi morzsa van benne, még felporszívózni sem lehet. És azok a morzsák, azok a cseh szavak. Látja őket, de felvenni abból a mélyből nem megy.

Prága, ahol senki sem ismeri ilyennek – feltörve és bizonytalanul a Dominiquemel folytatott kaland után.

Rákattintott egy adott járatra Berlinen keresztül, holnap reggeli indulással, délutáni érkezéssel. Az ár alacsonyabb volt, mint várta. A karácsony előtti december, az az időszak, amikor a turisták nem utaznak, vagy máshová mennek?

Nem vette meg a jegyet azonnal.

Bezárta az ablakot, és a telefont a térdére tette. Ült így egy darabig. Az ablak túloldalán áramlott Hamburg csendje. A hamburger csak úgy nézett.

After you left, the room stayed warm.

Olyan volt, mint a felirat egy kép alatt, ami folyamatosan visszatért. A főzőlapnak is először ki kell hűlnie, mielőtt ráteszed a kezed.

És csak ezután vár rád az utazás.

Takaríthatott volna. Gondosan becsomagolhatta volna Dominique holmiját — apróságokat, semmi komolyat, pár könyvet, egy pulóvert a fiókban, azt a dobozt. Dobozba tehette volna, visszaküldheti vagy el a szemek elől. Azt tenni, amit az emberek szoktak, amikor egy kapcsolatnak vége, és a térnek is új formára van szüksége!

Csak hát a takarítás azt jelentette volna, hogy úgy tesz, mintha vége lenne.

De nem volt vége.

Dominique holmija maradhatott. A szoba hűlhetett magától. Hamburger nem lesz benne, így nem botlik majd bele minden egyes tárgyba, amelyen a kapcsolata nyomai viselik a jelet. A szoba ez idő alatt megteszi a magáét azzal, ami benne maradt, amit maga talál helyesnek. Hamburger aztán visszatér — vagy nem. Visszatér és átfesti az arany csíkot. Kidobja az eszpresszót. Elhúzza a dobozt a sarokban. Vagy egyiket sem.

De nem most. Most nincs itt az ideje. Most nincs vége.

Ismét a kezébe vette a telefont, és vett egy jegyet.

Gyorsan tette, habozás nélkül, ahogy azokat a dolgokat szokás, amelyek helyesek. Nem hivalkodóan helyesek. Csak csendesek, testiek. A kéznek nem volt szüksége utasításra.

Név. Kártya. Visszaigazolás.

Vonat holnap 8:24-kor.

Érkezés Praha Holešovicébe 15:52-kor.

Holnap.

Nothing dramatic. No screaming goodbye.

Csak egy jegy az e-mailben meg egy bőrönd, amely még nem állt az ajtónál.

A délutánt pakolással töltötte. Hosszadalmasan, erőtlenül, szünetekkel.

Előhúzta a bőröndöt a szekrényből. Túl nagy volt egyetlen hétre, de Hamburgernek sejtelme sem volt, mennyi ideig marad Prágában. Egy hét. Kettő. Egy hónap. Nem tudta, és nem is akarta tudni. Tudni annyit tett volna, mint tervezni. És a tervezés azt jelentette volna, hogy Prága szerepel a tervben. Pedig nem szerepelt. Prága a lelke mozgása volt.

A testnek más levegőre van szüksége.

Ruhák. Kinyitotta a szekrény ajtaját, és befelé nézett. Sötét darabokat vett elő. Olyan holmikat, amelyek láthatóvá tették. Egy aszimmetrikus cipzáras dzsekit. Egy kabátot, amely kicsit túl hosszú volt, és magas gallérral rendelkezett. Egy melegebb pulóvert, sötétkéket, amelyet tavaly novemberben vett a Schanzenviertel piacán. Fényes részlettel ellátott nadrágot meg hozzá néhány pólót.

Aztán megérkezett a karácsonyi Prága.

December.

De Hamburgernek nem volt megállapodása a karácsonccal.

A karácsony azoknak való, akiknek van hová menniük. Hamburgernek gyakorlatilag volt hová mennie. Van család, barátok, mentőháló. Csak hát az ünnepek alatt mindig úgy érezte, kiesik a ritmusukból, hiányzik a bizonyosság, hogy az ünnepek biztonságosak. A tavalyi karácsonyt itt töltötte, Hamburgban, ebben a lakásban. Dominique ott volt, és jó volt, vagy az-ish, vagy legalábbis nem volt egyedül.

Akkor az elég volt.

Most egyedül volt.

A jel do Prahy.

Bezehajtogatta a pulóvert a bőröndbe. Aztán összehajtotta a pólót is, és azt is hozzátette. Utána abbahagyta a gondolkodást, és csak hajtogatott – szisztematikusan és érzelmek nélkül, mint aki csak egy feladatot végzi el, különben sosem pakolt volna össze.

Töltő. Fülhallgató. Piperecikkek egy kis táskába, a táskát pedig a bőröndbe. Hálóruha.

Könyv.

Nyúlt a könyvért a tálalón lévő halomban, aztán visszatette. Nem ezt. Azt Dominique vette neki. Most már csak annak a pillanatnak a rossz illata áradt belőle, amikor aznap a kezébe adta.

Egy másikat vett el a polcról, találomra, anélkül, hogy elolvasta volna a címét.

Egy fekete borítójú könyvet.

Rendben.

A bőrönd tele volt.

Hamburger leült az ágyra, és azt nézte, ami benne feküdt. Ruha, töltő, piperecikkek, egy könyv. Elég egy határozatlan idejű tartózkodáshoz egy olyan városban, ahol egy hostelben fog lakni, és nem lesz magánélete. A könyv azt a benyomást kelti majd, hogy tud franciául, de nem tud. Meg úgysem fogja olvasni. Csak annyi a célja, hogy elhitesse: belakta a helyet.

Hostel.

Még nem foglalta le. Elvették a telefont, keresgélt, kiválasztott egy helyet a Vodičkova utca közelében. Központ. Elérhető ár. Szélsőségektől mentes értékelések mindkét irányba. Átlagos hely. Tiszta, funkcionális, névtelen. Egy hely, ahol senkinek sem kell elmagyarázni, ki vagy és miért érkezel.

Kész.

Letette a telefont.

A szobában még mindig csend volt, és még mindig meleg. Napokig tartott, annyira kitartó volt ez a hőség. Nem akart tudomást venni arról, ami történt. Hamburger az utóbbi napokban csendesen megőrül tőle. A szoba meleg. A szoba tudja, hogy valaki ott volt. A szoba nem tudja, hogy az a valaki nemjön vissza.

Hamburger másképp tudta ezt, mint azon az első reggelen. A testi ittaság nélkül, a megdőlt szoba nélkül, a szőnyegre esés nélkül hajnali 2:45-kor. Már leülepedett benne, mint valami, amivel az ember megy tovább, kicsit olyan, mint egy epekő.

Az indulás előtti éjszaka.

Hamburger a lakásban olyan dolgokat csinált, amiket az emberek olyankor szoktak, amikor hosszabb időre elutaznak. Elfordította a csapot, és újra ellenőrizte, hogy tényleg el van-e zárva. Ellenőrizte a tűzhelyet. Ellenőrizte az ablakokat. Kettő zárva. A harmadik a konyhában kicsit nyitva. Bezárta, aztán megint kicsit megnyitotta, mert egy bezárt lakás egy hónap szellőzés nélkül bűzlik. És aztán megint bezárta.

A bőrönd az ajtó mellett állt.

Hamburger végigment a szobán, mindjárt elmegy, és minden egyes lépéssel a lakás változtatott a jellegén. Minden lépésben búcsú. Vajon el kellene-e utaznia?

Szőnyeg. Kanapé. Tálalószekrény. Forgószínpad a könyvek mögött, elrejtve, de Hamburger tudta, hol van. Arany vonal a mennyezeten. Az ablak, mögötte Hamburg fényeivel.

Az ágy meg volt ágyazva. Levetkőzött, lefeküdt. Becsukta a szemét. A csend más volt.

Már nem volt olyan zsúfolt, mint az első éjszakán. Üresebb volt. Mint amikor a nagy bútorokat elviszik a szobából, és csak a tér visszhangja marad. A szoba még meleg volt, de a meleg vékonyabb. A szomorúság rétege elviselhetőbbé vált. Mintha a szoba végre elkezdte volna elfogadni, ami történt. Mintha a levegő lassan frissítette volna az információt.

Hamburger félálomban Hamburgra gondolt.

A kikötőre. A sötét vízre és az alacsony égboltra. A víz arra a képességére, hogy utasítások nélkül is mozogjon. Az ablak alatti utcára. A régi autóra, amely mindig ott parkolt. A sarkon lévő közlekedési lámpára, amelynek zöld-narancs-piros-zöldje bizonyos éjszakákon hipnózisként hatott. A dokkokra, a halpiacra vasárnap reggelenként, az Alster illatára nyáron.

Hamburg jó város volt.

Szerette. Úgy szerette, ahogy azt a helyet szokás, amely a csontvelődig formálta az embert testileg. Négy év Hamburgban. Sporttal, aztán sport nélkül, aztán Dominique-kal, aztán Dominique nélkül. Négy év ebben a lakásban.

A hamburger elmegy, Hamburg pedig marad. Ez így volt rendjén. A városoknak megvan ez a képességük. Ezért éri meg, hogy legyen kedvenc helyünk. Ott lesz, amikor visszatér. Az arany vonal ott lesz. A csap, ami kicsit csöpög, ott lesz. A szekrény Dominique eszpresszójával ott lesz.

A hamburger Prágában lesz.

A semmiből elaludt. Ébren volt, aztán egyszerűen nem. Nincs 2:45, nincs árnyékforgó, és nincs az a testi fájdalomroham sem, amely az első éjszakán a szőnyegre terítette.

Egyszerűen aludt.

A reggel már másmilyen volt.

Ébresztő 6:30-kor. Már az első csöngésre kikapcsolta. Nem várta meg a másikat. Korábban ébredt. A sötétség lassan szürkébe váltott odakint, de a vonat 8:24-kor indult, és Hamburgernek időre volt szüksége.

Gyors zuhany.

Kávé. A tűzhely mellett állva itta, forrón, sebesen, szinte íztelenül. A gondolkodás nem tartozott ide.

Felöltözött.

Aszimmetrikus cipzáras dzseki. Sötét nadrág. Emelt talpú cipő. Hosszú, sötét sál kétszer körbetekerve. Arany fülbevaló. Szemüveg. A bőrönd be volt csomagolva.

Átsétált a szobán.

Konyha. Szekrény zárva. Tűzhely kikapcsolva. Az Espresso az üveg mögött állt. Hamburger a szekrényre tette a kezét. Csak egy pillanatra.

Folyosó.

Tükör. Szűk tükröződés. Dzseki, öv, szemüveg, sál. Test Prágának. Útra öltözött test, amelyet Hamburger még nem ismert.

Üres kampó. Üres kampó. Csak egy kampó.

Felkapta a bőröndöt.

Kinyitotta az ajtót. Az épületben az a tipikus lépcsőházi hideg uralkodott, amely elvált a lakásokétól. Hamburger lefelé indult, és a bőrönddel kissé csúszott a lépcsőn, Hamburger elkapta a fogantyúját, az utcai ajtót a könyökével nyitotta ki.

Szürke, nedves járda, esővel kecsegtető levegő, a lámpák még égtek – alig volt fél hét, a sötétség nem tűnt el teljesen, csak megfakult. Egy autó hajtott végig az utcán nedves surranással. Hamburger előhúzta a telefont a zsebéből, ellenőrizte az utat a pályaudvarra. Húsz perc gyalog vagy tíz metróval. Hamburger úgy döntött, gyalog megy.

Ideje volt.

Reggel 6:45-kor az utcának más a karaktere, mint délben vagy éjjel háromkor. Csendesebb, de másképp. Az emberek indulnak dolgozni, az első villamos csilingel a távolban, a pékség nyitott ajtóval és a friss kenyér illatával. Néhány kutyasétáltató – és egy valószínűleg tévelygő kerékpáros.

Hamburger ment.

A bőrönd nehezebb volt, mint számított rá, és a cipőjével cuppogott a köveken az ébredező Hamburg ritmusára.

A csatorna feletti híd Hamburg egyik kedvenc helye volt – építészetileg semmi különleges, de a víz alatta mindig nyugodt volt, és visszatükrözte a környező fényeket. Hamburger egy pillanatra megállt.

A vizet nézte.

A csatorna csendes volt. A lámpák visszafényei lassan táncoltak. A levegőnek vizes, inkább fémes, folyószagú illata volt, azzal a jellegzetes városi csatornában rekedt-folyóvíz szaggal télen.

Hamburger ott állt, és tudta, hogy nem búcsúzik. Ez nem volt valami szentimentális távozás a víz nézésével és annak a tudatával, hogy másként tér majd vissza, mint amilyen most. Nem filmben él. Megállt a hídnál, mert mindig itt szokott megállni, és most is megáll, mert ez a szokás az övé, és az is marad azután is, amikor visszatér Prágából.

Ment tovább.

Pályaudvar.

A Hamburg Hauptbahnhofnak megvolt az a csarnokcsöndje, amely paradox módon zajos volt – a lépések visszhangja, a kétnyelvű vonatbemondások, a kávézóstandok, a hangszóró hangja, az emberek moraja. Hamburger vett egy kávét egy papírpohárban a standnál – sötétet, cukor nélkül –, és elindult megkeresni a vágányt.

A vonat ott volt.

Piros-fehér, hosszú, a peronon a kerekek körül enyhe köddel. Hamburger ellenőrizte a jegyét a telefonján, elhaladt a kocsik mellett, kereste a sajátját, megtalálta és felszállt. Folyosó, csomagtartó polcok — a bőrönd túl nagy volt a polchoz, Hamburger behúzta a kocsi bejáratánál lévő állványba. Az ablaka az ablak mellett volt. Lefoglalt.

Az ablak kívülről vizes volt, a vízcseppek ívekbe nyúltak, ahogy a mozgó vonat légnyomása meghatározta az útjukat, de most lógtak, és úgy tűnt, lefolynak. Hamburger rájuk nézett.

És aztán a vonat elindult. Először csendesen, szinte észrevétlenül — csak egy enyhe mozgás az ülés alatt, rezgés, mint amikor az autó beindul, de még nem megy. Aztán a peron elkezdett kicsúszni, lassan, majd gyorsabban, és a peronon lévő emberek úgy mozogtak, mint egy némafilmben, és aztán a peron a háta mögött maradt, és csak sínek és épületek, utcák, parkok, csatornák, egy kikötő valahol délen voltak. Hamburger tudta, hol van. Tudta, hol van az a híd. Tudta, hol van az az utca, és benne az a ház, és abban a házban az a lakás azzal az arany vonallal. Tudta, és nem fordult hátra érte. Előre nézett — vagy inkább a mozgó képbe, ami szaladt, és aztán jött a város széle, az elővárosok, az iparterületek, az utak, az erdők, a nyitott téli táj, szürke és egyelőre hó nélkül.

Hamburger behelyezte a fülhallgatót a fülébe. A telefonja a combján feküdt. Nem nézte meg az üzeneteket. Nem nézte meg a közösségi oldalakat — azokat letörölte vagy elhagyta. Más emberek online jelenléte fárasztotta azáltal, hogy saját magát az ő szemükön keresztül látta.

Az ablakon túl Németország volt. Síkságok, fák, autópályák. Szürke égbolt. Itt-ott egy város — egy kisváros, egy templomtorony, egy gyár, egy benzinkút. Hamburger nézte, és a fehér zajban nem volt semmilyen gondolatáramlat, csak a mozgás csendes regisztere: itt vagyok, a vonat megy, a táj változik.

Elaludt. A feje az ablakhoz esett, az arca a hideg üveghez. Fél vagy egy óra múlva ébredt fel, nem tudta. Száraz volt a szája. A táj kicsit más volt — erdősebb, kissé dombosabb, a déli Németország.

És aztán Berlin.

A Berlin Hauptbahnhof nagy volt, üvegből készült, és egy decemberi reggelhez képest értelmetlenül világos. Hamburger átszállt, a bőröndjét maga után húzta, új kávét nem vett. A prágai vonat peronja, egy másik kocsi, egy másik ülés – ezúttal nem az ablak mellett, de Hamburger nem törődött a választással. A kocsi félig üres volt. Néhány utas bőrönddel, egy idősebb pár egy térképpel, amely turistatérképnek tűnt – csak el sem tudta képzelni, hogy bárki is találna rajta bármit is.

A vonat dél felé indult. Berlin után a táj újra megnyílt. Hamburger nem volt hozzászokva, hogy ebbe az irányba utazzon, észak felé járt, a tengerpartra, vagy nyugatra, vagy repülővel utazott, soha nem szárazföldön ezen a vonalon. Ez valahogy idegen volt számára, teljesen mindenféle kapaszkodó nélkül.

Hamburger levette a fejhallgatóját. A kerekek zakatolása a síneken – egyenletes, ritmikus, kicsit hipnotikus. Az mögötte ülő idősebb pár halkan beszélt németül, a tartós közelségnek azzal a sima ritmusával, amikor a mondatok nem érnek véget, és a másiknak nem kell hallania a végét, mert ismeri.

Hamburger kifelé bmult az ablakon, aztán egy pisszenés, és Németországból Csehország lett, vele együtt pedig a cseh nyelv. A hangszóró a kocsiban – eddig németül – cseh nyelvű bemondással egészült ki. A jegyvizsgálat közeledik. Rövid mondat, semleges, női hang, tiszta cseh kiejtés akcentus nélkül, technikai és mindennapi. Konkrét szavak egy konkrét beszédben. Nem német, nem angol, nem valamilyen idegen nyelv a peronon vagy az üzletben vagy a fejhallgatón keresztül. Az idősebb énje cseh nyelve. A német volt ezen énje nyelvem, ezen Hamburgeré, aki négy évig élt Hamburgban, dohányzott és leszokott a dohányzásról, aki szerette a kikötői levegőt, és a bolhapiacon vett dolgokat, és egy fekete-arany lakása volt körhintával. A német ugyanolyan természetesen ült a szájában, mint a légzés. A cseh már régóta nem. Az mélyebben volt. Hamburger azt mondta magának: mennyi ideje nem gondolkodtam csehül – teljes mondatokban, gyorsan és fordítás nélkül. Prága kényszeríteni fogja. Prága párbajra hívja ki. Olyan nyelvet kínál neki, amelyet ismer, és mégsem ismer.

A kalauz megérkezett.

Hamburger előhúzta a telefont, mutatta a jegyet. A kalauz átfuttatta a szkenneren, bólintott, és ment tovább. Semmi szóváltás. Hamburger visszarakta a telefont a zsebébe, és újra kifelé nézett az ablakon.

Zuhause. (Otthon.)

A gondolat németül jött – persze hogy németül, máshogy nem is tudta. Az ablakon túl futott a december.

Prága közeledett – kicsit nagyobb városok körülötte, kicsit sűrűbb beépítés, közelebbi autópálya, több fény. Aztán mint a peronok, amelyek megérkeztek és elmentek. Aztán mint a táj, amely elkezdett prágaiasan sajátos lenni – és hirtelen a hangszóróból: Praha Holešovice.