Kapitola 2 — Too Dark For You

A reggel nedves volt.

A fekete éjszaka az esőjével együtt eltűnt, és szürkeség terült el az ablakok mögött. Hamburger a szemhéján keresztül érzékelte ezt anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. Az ágyon feküdt ugyanbben a pózban, amelyben elaludt, a telefonja a lapockája alatt. Az első tudatos gondolata testi volt: a háta ott égett, pontosan ahol a telefon nyomta.

Elhúzódott, és a telefon lecsúszott a matracra.

Kinyitotta a szemét.

A plafon ugyanolyan volt. Fekete, egyetlen arany sávval ott, ahol a festék elvált a gerendától. Idegesítette. Megígérte magának, hogy átfesti, de nem festette át.

Dominique azt mondta, hogy olyan, mintha szándékos lenne.

Mint egy arany vonal.

Hamburger akkor nem tudta, mit mondjon erre. Most azt az aranyló vonalat figyelte, és érezte, hogy másként tekint rá. Hiányzott egy hang, amely néven nevezné.

Felállt.

A szokásosnál lassabban, de felkelt. Lába a szőnyegen, keze a térdén, az a pillanat, amikor a test önmagát pásztázza át. A feje enyhén fájt, és az első gondolatai olyanok voltak, mint a szalmaszálak. Száraz emlék a tegnapi napról.

Átsétált a fürdőszobába, elfordította a csapot, megvárta a meleg vizet, és engedte a kezére, a csuklójára. Nézte a vízsugarat.

Aztán belenézett a tükörbe.

Az arca fáradt volt, és kicsit túlságosan igaz. Olyan arc, amelyik nem akarja, hogy bárki is – bárki a világon – lássa.

Hamburger elfordult a tükörtől, és a konyhába ment.

Kávé.

A konyhában kávé, öreg fa és olyan szoba illata terjengett, ahol rosszul aludtak. Hamburger elfordította a csapot, megtöltötte a kancsót, és a tűzhelyre tette. Az edénytartón ott feküdt a bögréje – sötét, kopott fülű, az altonai bolhapiacon vették két euróért, mert tetszett neki, és mert épp elég ciki volt ahhoz, hogy szép legyen.

Mellette állt egy másik bögre.

Világosabb. Egyenes füllel. Valami a fehér és a krémszínű között, talán elefántcsont? Hamburger ismerte. Ismerte a fül formáját, ismerte azt a módot, ahogyan Dominique két ujjával fogta az egész tenyere helyett, mert a fül vékonyabb volt a szokásosnál.

Elfordította a tekintetét.

A mosogató feletti szekrény még mindig félig nyitva volt, ugyanúgy, mint éjjel. Belül egy sötét doboz állt arany színű fedéllel. Espresso, amit Hamburger nem ivott. Espresso kávéfőzőkhöz, luxus reggeli rituálékhoz, olyan embereknek, akik felkelnek, és tudják, hogyan kezdődik a nap. Hamburger gyűlölte ezeket a fedeleket, mert arany nyomot hagytak az ujjakon. Mindig letörölte a nadrágjába.

Elvette a bögréjét.

Becsukta a szekrényt.

A vízforraló sípolt.

Vizet öntött a presszófőzőbe, várt, átöntötte. A gőz felszállt, és Hamburger figyelte. A fejében csend. Kellemetlen, üres csend, mint a tegnapi nap utórezgése. Mint egy szoba, amelyből valaki távozott, és még egyetlen más hang sem érte el, hogy betöltse.

Vette a bögrét, és bement a szobába.

A szoba a fényben másmilyen volt.

Az éjszaka drámai térré változtatta — feketévé, aranyozottá, telefonnal kékre világítottá, mozgó árnyakkal és gyertyával. Most a szoba csak egy szoba volt.

Bárcsak a fejében is lennne egy ilyen szoba.

De a szürke reggel, a függönyön átszűrődő gyenge fény, a szőnyeg, a kanapé, a tálalószekrény, a kupacban álló könyvek és a mozdulatlan körhinta maguktól álltak össze benne. Minden tárgy a maga felesleges történetét akarta.

Legalább az árnyak eltűntek, és csak a valódi történetükkel rendelkező tárgyak maradtak.

Hamburger leült a kanapéra.

A tenyerébe vette a bögrét, és érezte, amint a melegség szétárad az alkarjában. Egy ideig nem csinált semmit. A szoba előtte mindent egyben tartott, szemben a fejével, amely a folyosón lévő üres akasztót, a tálalón lévő második bögrét, a félig nyitott szekrénykét, a mennyezeti aranyszínű csíkot, a mozdulatlan körhintát gyermeki búgócsigaként pörgette.

Dominique elment.

Hamburger tegnap óta tudta ezt. Attól a pillanattól kezdve, hogy az ajtó olyan módon csukódott be, ahogy csak egyszer szokott, végleg, olyan módon, amely azt mondja: nem jövök vissza. És Hamburger teljes bizonyossággal tudta, hogy ez volt a történetük vége.

De reggel az ajtók története már másképp hangzott.

Éjjel ez testi fájdalom volt. A szoba megdőlt, és Hamburger semmire sem tudott koncentrálni, még arra sem, ami nem volt fizikai. Most a szoba egyenes volt. A bögrében a kávé forró. Ült és tudott gondolkodni, és ez volt a baj, mert a gondolkodás rosszabb volt, mint a dőlt szobában járni.

Amit Dominique szeretett.

Hamburger lassan kezdte összerakni, mint egy olyan kirakóst, amelynél nem akarod látni a képet, csak rakod tovább, mert tudnod kell, mi van benne, még akkor is, ha tudod, hogy nem fog tetszeni.

Dominique szerette a szobát.

Nem Hamburgert a szobában. Magát a szobát.

Black apartment, gold and blue.

Szerette, ahogy a gyertya hosszú árnyékokat vetett, és a hétköznapi dolgok abban a fényben szépnek tűntek: a régi körhinta, a bögre, a könyvkupac, maga Hamburger. Abban a fényben más volt. Élesebb. Drámaibb. Inkább filmszerű, mint valóságos.

Dominique szerette a cigarettafüstöt, az illatos kávét, ennek a lakásnak a régi fáját, a szövetkanapét. Szerette, ahogy Hamburger késő este alsónadrágban járkált a szobában, ahogy a zenét választotta, ahogy zsebkendővel letörölte a bepállott üveget, mielőtt a pohárba töltötte és otthagyta. Aztán általában bele sem ivott. Csak otthagyta. És akkor ő ivott belőle.

Imádta azt a hangulatot.

Hamburger hónapokig érezte ezt. Csakhogy az ember a hónapokat a hétköznapi jelennel fedi el. Azokval a pillanatokkal, amikor Dominique valóban ott volt, és úgy nézett rá, amit könnyű volt szerelemként olvasni.

És közel volt a szerelemhez.

Több volt, mint a szoba iránti érdeklődés.

De nem elég.

Mert amikor Hamburger a valódi dolgokról kezdett beszélni — nem a zenéről, nem a fényről, nem arról, hogyan fest a város éjszaka az ablakból —, Dominique elkezdett elveszni.

Amikor a félelemről beszélt. Arról az érzésről, hogy az emberek számára valamiből túl sok van benne. Túl sötét. Túl igaz. Túl mozdulatlan olyan helyeken, ahol mások képesek továbbhaladni. Azokról a dolgokról, amelyeket magával hozott, és nem tudta máshová letenni, mint a szoba közepére, hangosan.

Olyankor Dominique eltávolodott.

Ne egyszerre. Fokozatosan. Mint amikor a kép elhalványul egy fényen fekvő fényképen.

Hamburger látta ezt, és nem tett semmit, mert nem tudta, mit tegyen. Nem tudta abbahagyni az igazmondást. Nem tudott pusztán hangulattá válni, csak füstté, aranyló visszafényekézé és gyönyörű kivágássá a sötétben. Talán kibírta volna egy darabig. Aztán egy másik ember lett volna. És azt a másik embert nem ismerte, és nem is akart az lenni.

Így hát hallgatott.

És látta, amint Dominique távozik.

Túl sötét neked.

Ez a mondat olyan refrénnek tűnt számára, amely azért ismétlődik a fejben, mert véglegesen meg akar ott telepedni.

Too dark for you.

Hamburger ezt sem vádnak, sem önromboló sajnálatnak nem fogta fel. Tény, hogy olyan volt, mint az a fránya arany vonal a mennyezeten! Mint az üres akasztó a folyosón…

Túl sötét volt Dominique számára.

A bögre félig üres volt, a kávé meg langyos.

Hamburger felállt, ment a konyhába, és a küszöbnél megbotlott a szőnyeg szélében. Nem esett el. Csak egy pillanatra állt meg. A konyhaajtóban állt, és a járólapot nézte.

Ez már csak így megy.

A fájdalomban senki sem elegáns – odaszisszent, közben összeszorította a fogát, és meggörbítette a vállát. Az ember a saját szőnyegében botlik meg egy olyan reggelen, amikor pontosan erre van a legkevésbé szüksége, amikor nem is akarja – valószínűleg azért, hogy a világ élesebb legyen, és kitisztuljon a feje.

Kiolvasta a kávémaradékot a lefolyóba. Elmosta a bögrét. Ott hagyta a csepegtetőn.

Aztán visszatért, és a szoba közepére állt.

A szoba hallgatott. Szürkés fény. A körhinta állt. Hamburger ránézett – arra a kis fémtárgyra, amely kicsit rozsdás volt, lovacskákkal meg vonatokkal, és amit azzal a mondattal vett, hogy úgy néz ki, mint a mesében.

Felvette.

Átette a szekrényhez.

Becstőzte a vitrin hátuljába, a könyvek mögé, a nem használt dolgok doboza mögé. A lovacskák és vonatok eltűntek. A polc megint olyan volt, mint egy polc.

Hamburger becsukta az ajtót.

Aztán a szekrény felé fordult.

A fal mellett állt, nagy, sötét, a megroggyant ajtók vigyorogtak. Az egyik kilincs magasabban volt, mint a másik. Olyan részlet, amire Hamburger már rég abbahagyta a figyelést.

Kinyitotta.

Benne ruhák voltak. Sok ruha. Hamburger úgy vásárolta őket, ahogy egyesek könyveket vesznek. Nem azért, mert szükség lenne egy új darabra, hanem mert megtetszett neki. Vagy mert rossz időben volt rossz helyen, és az a darab az üveg mögött lógott, és volt benne valami, amit nem lehetett csak úgy lerázni.

Sötét holmik. Világos holmik. Nem teljesen megszokott textúrák. Magas derekú nadrág. Kicsit túl hosszú kabát. Aszimmetrikus cipzáras dzseki. Arany dísz a galléron.

Dolgok, amiket nem az ember saját anyjának a megnyugtatására vásárol.

Mögötte állt a szoba – szürkén, csendesen, üresen Dominique után, a lassan elhalványuló, meleg emlékével.

Előtte a földön hevertek a ruhái. A reggeli döntése arról, hogy miben lép ki. Választhatta volna a sötét, lebegő ruhákat. Azokat, amelyekben az emberek átnéznek rajtunk. Amelyekben nincs arc, amire emlékeznének.

Ehelyett egy aszimmetrikus cipzáras, sötét dzsekit húzott elő.

Nagy dzseki. Nagyobb, mint amire szüksége volt. Szándékosan vette akkorára, mert egy nagy dzseki másképp fest. Mintha az ember egy nagy dzsekiben tudná, mit csinál. Ez cáfolta mindazt, amit addig a nagy dzsekikről gondolt.

A vállára vetette.

Aztán tovább keresgélt.

Nadrág – sötét, a varrások mentén fényes csíkkal, egy részlettel, amely csak a fényben látszik. Öv. Aranycsatos öv, kissé túlzás, egy olyan villanás, amely a szobában hangosabban szól, mint az utcán.

Aztán a cipő.

Náluk állt meg. Három pár a szekrényben, két pár a bejáratnál. A cipőválasztás mindig is kényes kérdés volt, mert vajon milyen helyet akar elfoglalni a járdán?

Magas talpú cipőt vett.

Semmi olyan, ami miatt az emberek megállnának. Csak néhány centiméterrel több a a szükségesnél. Az orra kicsit hegyes. Egy talp, amely tisztábban szól a járdán.

Sál. Sötét és hosszú. Olyan, amit kétszer teker körbe az ember, és a végeit szabadon hagyja.

Arany karika a fülbe.

Aztán a szemüveg.

Átlátszó keret, kicsit nagyobb, mint az arca. Kicsit túlzottan komoly. Egy szemüveg, ami nem azt mondja: kérem, ne nézzenek.

Azt mondják: nézlek benneteket.

Persze, dioptria nélkül. Fölényről volt szó.

Felöltözött.

Lassan csinálta. Minden egyes darabnak egy döntés súlya volt. Begombolta a dzsekijét. Övet csatolt. Megigazította a sálat. Fölvette a szemüvegét. Aranykarikát csúsztatott a fülébe.

A folyosón egy keskeny, hosszú tükör lógott, kissé megdöntve, úgyhogy az alak benne mindig kicsit vékonyabbnak látszott. Hamburger ott állt benne, és nézte magát.

Látszott.

Ez volt a megfelelő szó.

Látható volt. A pillantás rászáll a felületre, és nem talál rögtön lyukat, amelyen át bejuthatna.

A tükör mutatta a dzsekit, az övet, az arany részletet, a szemüveget, a sálat, a cipőt.

Jelmez volt.

Hamburger tudta, hogy ez jelmez. Nem ringatta magát eufemizmusokba. Nem mondogatta magának, hogy csak úgy öltözködik, ahogy tetszik neki, sem azt, hogy stílust választ. Ez egy réteg volt. Pontos és szándékos. Annak a döntése, hogy felszínt csinál magából, amelyen az idegen tekintet megállhat, mielőtt eljutna ahhoz a ponthoz, ahol az ürességnek alakja és határa van.

Ha már egyszer nézni akarnak, hát ezt lássák.

Visszament a szobába a telefonért.

A telefon a matracon hevert képernyővel lefelé, ahogy éjszaka hagyta. Felvette, megfordította. A kijelző sötét volt. Bekapcsolta.

Üzenetek.

Pár üzenet olyan emberektől, akik semmit sem tudtak, és mindenfélét kérdeztek. Hamburger elolvasta őket válasz nélkül, és zsebre tette a telefont.

Aztán beágyazott. A be nem ágyazott ágyra egy üres lakásban rossz szemmel nézni belső fájdalommal. Meghúzta a takarót, eligazította a párnát.

Kiment a szobából.

A konyhában a csepegtetőn állt a bögréje. Mellette a másik, a világosabb, egyenes fülű.

Hamburger felvette.

Betette a szekrény mélyére. A bögrék mögé, amiket használt. A nagy gyümölcsteás bögre mögé. A kis eszpresszós mögé, amit nem ivott. A világos bögre mindegyik mögé került.

Elrejtve.

Nem kidobva.

Hamburger becsukta a szekrényt.

Elvette a kulcsokat a bejárati tálcáról. Az üres tálcáról, ahol most csak az ő kulcsai hevertek, semmi más. Utánakapott a fogason lévő kabátnak.

Aztán megállt.

A kabát už měl na sebe.

Elmosolyodott magán, de kicsit görbén. Nincs idő a mosolyokra. Elvette a kulcsokat, és az ajtóhoz ment.

A kinti Hamburg még mindig szürke volt, a szokásos módon hideg. Novemberi hideg a kikötőből jövő nedves levegő keverékével, egy kis sóval, egy csipetnyi kipufogógázzal és ráadásul alacsony felhőkkel, amelyek miatt nem lehetett látni a repülőket. Hamburger kilépett a házból, a járda nedves volt az éjszakai esőtől, a kövezet olyan fényes, mint az öve.

Tett néhány lépést, és megállt egy oszlop mellett. Elővette a telefonját, és céltalanul a térképet nézte: hová menjen, nem tudta. Azt tudta, hogy mennie kell. Azt biztosan tudta, hogy el kell tűnnie a lakásból.

Elhaladt mellette egy ember kutyával. Aztán két ember kávésbögrével a kezében. Aztán egy csaj egy olyan kabátban, ami túl vékony volt ahhoz a reggelhez, dohányzott, és a szeme sarkából elhaladt Hamburger mellett.

Hamburger belélegezte a füstöt. A cigarettája fehér füstcsíkja tovapöfékelve feloszlott a szürke levegőben.

You liked the smoke.

A gondolat hívás nélkül jött.

Füst.

Dominique imádta, ahogy Hamburger dohányzott. Vagy pontosabban: imádta a dohányzás esztétikáját. Ahogy Hamburger tartotta a cigarettát. Ahogy a füst viselkedett a gyertya fényében. Ahogy a füstkarikák felszálltak a szoba mennyezetére.

Nem magáról a cigarettáról szólt.

Hanem a képről.

Hamburger fél évvel ezelőtt hagyta abba a dohányzást.

Dominique egy hónapig észre sem vette.

Ez volt az a pillanat, amikor Hamburger először érezte meg, hogy Dominique nem őt figyeli. Hanem a képét. A kép járt elöl, és Hamburger mögötte. Dominique imádta a képet, és Hamburger arra gondolt: talán ez is elég. Talán a kép is elég. Talán az embernek nem kell egésznek lennie ahhoz, hogy szeressék.

De nem volt elég.

Mert amikor azok a dolgok jöttek, amik nem voltak szépek — a félelem, a fáradtság, a fájdalom, amely képtelen volt drámai lenni, csak zúzó, hétköznapi, aranyló csillogás nélkül —, Dominique nem tudta, mit kezdjen velük. Nem azért, mert rossz lett volna. Csak nem ezért jött.

Fekete-arany lakásért, füstért, fényért és egy festményért jött.

You liked the view.

Hamburger zsebre vágta a telefont, és elindult.

Negyedóra séta volt a kikötő.

Azért járt oda, mert a kikötői levegő nehezebb, párásabb volt, olaj, régi fa és tengervíz szagával. Meg azért is, mert a víz másképp gondolkodik, mint a szárazföld. A víz mellett állni és bámulni azt olyan módon horgonyozta le benne, amit nem tudott leírni.

A víz mozgott, minden ok nélkül, vadul, kiszámíthatatlanul.

És az elég volt. Legalábbis a belső nyugalma érdekében.

A rakpart fala mellett ment.

Egy munkás láthatósági mellényben egy kocsi kábelét javította. Néhány hajó állt a dokkban, csendesen, kikötve. Az ég alacsonyan függött. Kékesosszürkén. Hamburg abban az évben olyan volt — kékesosszürke, csendes, vízzel a talp alatt, a tudattal, hogy olyan helyen vagy, ahonnan elindulnak.

A Hamburger nekitámaszkodott a korlátnak.

A víz alatta sötét és csendes volt. Az eget hordozta a felszínén, mint egy matt, mozgó lenyomatot. Hamburger nézte, és azon gondolkodott, mit is tudott róla valójában Dominique.

Ismerte a szobát. Ismerte a ruhákat — és ez vicces volt, mert a ruha mindig réteg volt. Dominique imádta a réteget, és azt hitte, szereti Hamburgert. Ismerte a zeneválasztás módját. Az valódibb volt, a zenében több volt. De a zene is biztonságos volt. Mindkettőjükön túlmutatott. Zenét szeretni egy másik emberben könnyebb, mint a félelmét szeretni.

Ismerte a félelmét?

Hamburger kissé elmosolyodott. Nem vidáman.

Félelem.

Egy konkrét dologtól félt: hogy túl sok az embereknek. Nem mintha túl hangos, követelődző vagy bonyolult lett volna.

Túl sötét.

Túl készségesen nézett olyan dolgokra, amelyeket mások inkább nevén sem neveznek. Túl képtelen volt úgy tenni, mintha minden rendben lenne, amikor nem volt az. Túl igaz volt azokban a pillanatokban, amikor az igazság nem volt szívesen látott vendég.

Dominique fenyegetésnek látta ezt.

Nem azért, mert rossz lett volna. Csak szerette a látszatot. És a látszat mindig szebb, mint maga a dolog.

Too dark for you, too dark to stay.

Hamburger ezt a mondatot úgy ismételgette a fejében, mint egy diagnózist. Mint valamit, amivel együtt kell élni. Dominique elment, mert Hamburger túl sötét volt. Ez tény volt. És Hamburger nem tudta — vagy nem akarta — elárulni a sötétségét.

Tények?

Egy szoba.

Üres horog.

Sokáig állt ott. Egy ideig a korlátnak támaszkodva, aztán fel-alá járkált a fal mentén, kezei a nagy kabát zsebében. Az öv aranyozott részlete gyengéven csillogott a szürke fényben. Képekben gondolkodott, mint mindig. A bőr alatti szúrós energiából születtek, nehéz gomolyagokká változtak, és addig vetkőztek a testben, amíg teljesen mezítelenek nem lettek egy igaz képre.

Dominique a szobában.

Dominique kávéval.

Dominique egyszer, késő éjjel azt mondja: imádom ezt a hangulatot.

Nem azt, hogy: téged imádlak.

A hangulatot.

Hamburger emlékezett rá. Eltette magának. Tudta, mit mond neki, de hagyta.

Elrejtőzni az atmoszférába, a feltűnő, különleges öltözékekbe – így tudod megvédeni magad. Hogy máshogy is lehetne? Az emberek minden morzsával kalkulálnak, amit kínálsz. És ezt Hamburger is tudta, és pontosan ezt csinálta az egész eltelt év alatt. Feltűnően öltözködött, a szobát sötétre és aranyra rendezte be, olyan zenét választott, ami elég bonyolult ahhoz, hogy ki lehessen állni mellette. Olyan világot teremtett maga köré, amelybe az emberek beleszeretnek, aztán várt, vajon beleszeret-e valaki abba is, ami a világ mögött van.

Dominique erre nem volt képes.

Hamburger ezt hamarabb tudta, mint hogy magának bevallotta volna. Hónapok óta tudta, mégis maradt, mert a közelség – még a tökéletlen közelség is, a közelség is, amely csak a felszínt látja – melegebb, mint a semmi.

És a szoba meleg volt.

A szoba meleg volt.

Eszébe jutott az éjszaka. Az első órák azután, hogy az ajtó végleg bezáródott. Az az elviselhetőtlen meleg, rosszabb, mint a hideg, mert azt mondta: valaki itt volt, és a tér még nem tud róla.

Most már tudta.

Reggelre a szoba kihűlt. Hamburger a víz mellett állt, és ezt megkérdőjelezhetetlen tényként érezte, amely a séta, az állás és a sötét víz nézése közben telepedett rá. A szoba tovább fog hűlni. Ez a dolgok rendje. És Hamburger nem maradhat a hűlő szobában a végtelenségig.

Megfordult a kikötőtől.

Visszafelé ment az utcán. A lépteiben volt valami más cél. Még mindig fáradt lépések voltak a kellemetlen éjszaka után, de valamivel határozottabbak. A kikötői levegő mögötte maradt. Hamburg szürke volt, nedves, a narancssárga lámpák teljesen feleslegesen világítottak.

Megállt egy sportbolt vitrinje előtt. Az visszatükrözte a mögötte lévő utcát, és Hamburger egy pillanatra meglátta benne saját magát az átjáróban: a dzsekit, az övet, a sálat, a szemüveget, az aranygyűrűt.

Jelmez.

Kép.

Eltúlzott? Lehet.

Nevetséges? Talán az is.

Rendben. A hangulat Hamburgeré volt. A szoba, a füst, az árnykörhinta, a levegő hőmérséklete, a fény esésének módja – mindez gyönyörű volt, és Dominique imádhatta. Hamburger nem tudta ezt megbánni, mert az a hangulat nem hazugság volt. Az egy valódi világ volt, amelyet ő teremtett, és igazán otthon volt benne.

Dominique csak egy dologban tévedett.

Azt hitte, a hangulat minden.

Nem tudta – vagy nem akarta tudni –, hogy a hangulat mögött ott van az ember. Konkrét. Nehéz. Sötét. Olyan rendetlen módon, amit az aranyló fény nem hoz rendbe, mert az nem japán kerámia. Az ember, aki éjjel alkohol nélkül dülöngél a szobában, megbotlik a szőnyegben, a második bögrét szorongatja, és nem tudja, hogy ki kéne dobnia vagy eltennie.

Hamburger elrakta.

Ez volt a reggel legtisztességesebb döntése. A bögre hátra kerül, a többi mögé. Kidobni túl sok. Ott hagyni a csepegtetőn túl sok. Így hát hátra megy, ahol nincs a szem előtt, de létezik.

Ez így volt helyes.

Ment tovább.

Az utca. Az emberek, akik elmentek mellette. Egy autó. Villamos a távolban. A fejében csend ült – nem nyomasztó, inkább egyszerű. A dolgok elfogadásának csendje úgy, ahogy vannak.

Ott volt ő maga a sötét kabátban, arany színű részlettel, a szemüvegben, ami egy kicsit túlzás, a cipőben, ami valamivel tisztábban szól a járdán, a sállal kétszer körbetekerve.

A sötét nem hiba volt.

A sötét nem volt olyan luxus, amelyet csak egyedül engedhet meg magának az ember.

A sötét egy olyan létezés volt, amellyel együtt járnak.

Amelyet viselnek.

És ha Dominique ezt belül nem bírta el, Hamburger majd kívül hordozza. A felszínen. A ruházatban, a cipőkben, az aranyló részletben, ahogyan helyet követel magának a járdán.

A tekintetek pontosan ide érkezhetnek meg.

Nem befelé.