2. FEJEZET – Nem láttál – szept. 16., 10:20 – Viktor

Öt perccel korábban érkeztem az iskolába, és azonnal megbántam.

Az embernek késve kellene érkeznie. Nem túlságosan. Pont annyira, hogy ne legyen ideje körülnézni.

A földszinti folyosó. Fénycsőfény, ami soha nem fehér vagy sárga, inkább olyasféle beteges, szürkés középállapot. Dezodor, vizes cipő és automata kávé illata, ami olyan, mint a büntetés azoknak, akiknek nincs saját élete. Diákcsoport a faliújság mellett, amit a tavalyi év óta senki sem frissített.

TANULMÁNYI TANÁCSADÁS — KONZULTÁCIÓS ÓRÁK.
Kedd 4-től.

Világos. Kedden 4-kor mindenkinek edzése van, úgyhogy az a faliújság csak azért lóg ott, hogy az iskola azt mondhassa, létezik segítség.

A folyosón álltam, és lassan vettem le a hátizsákom a vállamról.

Szörnyen voltam.

Nem láthatóan. Kívülről minden rendben. Levette a hátizsákot. Csak úgy átvetette a vállán. Odasétált a szekrényhez. Kinyitotta. Benne az órarend egy példánya, amit már háromszor láttam online, valami információ a módszertani vizsgáról november környékén, meg egy szórólap sportkiegészítőkről, mintha éppen egy kedvezménykódos protein hiányzott volna.

Negyedbe hajtogattam, és a hátizsákba dugtam.

Minden oké.

Csak az orromban éreztem még mindig a füstöt.

A hely szagát. Bőr, parfüm, alkohol, felmelegedett levegő, a kárpitba ivódott cigarettafüst. A pornómozinak sajátos illata van. Úgy ült az orromban, mint egy albérlő, aki már egy hónapja nem fizet, ráadásul vett egy kutyát is.

Elindultam a tanterem felé.

A sportmenedzsment-metodológia egy olyan tantárgy, amelyen általában jelenlévő távollétként létezem. Ott ülök, fel vagyok véve, van jelenlétem, a testem működik, a fejem máshol jár. Néha egy pornómoziban. Néha egy medencében. Néha sehol, ami a legjobb opció.

Ma ez nem ment.

Ma még kikapcsolni sem tudtam magam.

Leültem az ablaktól számított harmadik padba. A megszokott helyemre. Nem hátul, ahol azok ülnek, akik már feladták a megjátszást, de nem is elöl, ahol meg azok, akik hiszik, hogy a tanár fizikai közelsége pluszpontokat ér a vizsgán. Középút. Elég látható a jelenléthez, elég láthatatlan az élethez.

Kratochvíl tartotta.

Ősz hajú pasi, aki egyenletekben beszél. Nem matematikaiakban. Retorikaiakban. Alany, állítmány, tárgy. Minden a helyére kattan, semmi sem szivárog ki. Soha nem izgul fel, soha nem gyorsít fel. Ideális hang, ha túl kell élni kilencven percet anélkül, hogy bármit is elhoznál magaddal.

Normál esetben ez megfelelt nekem.

Ma ez baszottul idegesített.

Szükségem volt valamire, ami kizökkent a fejemből. Kratochvíl piacszedmentációja azonban nem zökkentett ki a fejemből. A piacszedmentáció még a villamosból sem zökkent ki, nemhogy a dohányzóhelyiségből.

A hátizsákom oldalsó zsebébe nyúltam egy tollért.

Tom Záhorský az ajtóban állt.

Nem. Most nem.

Behunytam a szemem.

Idióta ötlet. Csukott szemmel még élesebb volt az a kép. Azonnal kinyitottam őket. Tábla. Kratochvíl. Az egyik évfolyamtársam mellettem lapozgatta az anyagokat. Ablak. Szürke égbolt. Vizuális konkurencia. Legalább valami.

Csak hát Tom attól még ott volt.

Tom arckifejezése. Az az egyetlen másodperc.

Az első impulzus az volt: ne ítélkezz felettem.

Akkor esett le, hogy azt sem tudom, mit látott pontosan.

Egy dohányzót látott. Füstöt látott, vörös fényt, engem, egy pasit, a szituációt, amelyből mindenki pontosan azt rakja össze, amit akar. Nem látott semmi konkrétat. Vagy mégis? Eleget látott? Túl sokat látott? Teljesen mindent látott?

Pont ez emésztett. Nem tudni, néha rosszabb, mint tudni.

Kratochvíl mondott valamit a termékdifferenciálásról.

Beleírtam a füzetbe:

differenciálás

A alá ezt írtam:

mit látott

Bámultam azt a két szót.

Aztán áthúztam őket. Egyszer, kétszer, háromszor, míg fekete lyuk nem lett belőlük.

Negyed tízkor rezegni kezdett a telefonom.

A pad alatt előszedtem.

Lódarázs.

Reggel hívtam. Hol vagy.

Kérdőjel nélkül. Darázs nem ír kérdőjeleket. Darázs olyan mondatokat ír, amik kérdésnek tűnnek, de belül parancsot rejtenek.

Ezt írtam:

Suliban.

Húsz másodperc múlva elolvasva.

Tudnom kell, mikor jössz.
Nincs mit fizetnem neked ebben a hónapban. Beszéltem Olival.

Bámulni kezdtem azt a sort.

Beszélt Olival. Ez bármit jelenthetett. Pénzt. Albérletet. A műszakjaimat a tékában. A kirohanásait. Az állítólagos felelőtlenségemet. Vagy Oli mondott valamit, amit senki más nem mondott neki, mert Olinak megvan ez a tehetsége: információt szív ki a semmiből, aztán meg úgy csinál, mintha egy megbízható forrástól hallotta volna.

Ezt írtam:

Oké.

Elküldtem.

Zsebre vágtam a telefont, és Kratochvíl vállát bámultam előre.

Lódarázs. Oli. Pénz.

Nappali világosság.

Iskola. Órarend. Jelenlét. Anya, aki ha nem tudja, hol vagyok, úgy viselkedik, mintha nem is léteznék rendesen. Testvér, aki még a lakás másik végéből is gravitációt teremt. Este meg a téka, ha én jövök, vagy haza, vagy ugyanez valamilyen másik verziója.

Éjszaka meg a pornómozi.

Ez a rendszer szinte egy évig működött. Éjjel-nappal. Két különálló világ. Két nyelv. Két test.

De Tom Záhorský átlépte a határt.

Oda ment, ahol nem kellett volna lennie.

És most eresztett.

A szünet tíz percig tartott.

Elmentem a másodévi vécére, ahhoz, amelyiknek az ablaka az udvarra néz. Nyáron büdös van, télen huzat, szeptemberben még elviselhető.

Bezárkóztam a fülkébe.

Előhúztam a mobilt.

Grindr.

Viktor egyes számú szabálya: törölni. Minden egyes éjszaka után. Minden egyes hosszabb interakció után. Minden egyes kapcsolat után, amely azzal fenyeget, hogy kapcsolattá, emlékké vagy valami olyasmivé válik, ami egyszer még ellenem fordulhatna. Törölni. Végigsimítani az ujjammal. Mindent törölni. Mintha az ember letörölné a táblát.

Megnyitottam az alkalmazást.

Felül feltűnt egy közeli profil.

340 méter.

Elállt a lélegzetem.

Torzó. Arc nélkül. BlondJock.

Háromszáznegyven méter.

FTVS. Vagy a környék. Vagy valaki az utcán. Vagy bárki. Világos. A BlondJock ötven különböző szőkét jelenthet háromszáz méteres körzetben.

De hát nem ő volt.

Tom volt.

Vagy nem ő.

De az volt.

Bezártam a Grindrt.

Megnyitottam Tom névjegyét.

A chat üres. Egy üzenet sem. Egy beszélgetés sem. Csak a név fönn és az utolsó aktív státusz a fejemben: szept. 14., téka. Még a dohányzó előtt. Még az ajtó előtt. Még mielőtt az arcából probléma lett volna.

A billentyűzet fölött álltam.

Mit írjak neki.

Lószart láttál.

Dehogy. Láttam.

Felejtsd el.

Nem. Nem felejti el. Én sem.

Nem kellett volna odamenned.

Igaz, de kevés.

Mit csináltál ott.

Ez volt a legközelebb az igazsághoz.

Mit csináltál ott, Tom? Elmentél megnézni? Utánam mentél? Véletlenül mentél? Senki sem megy véletlenül pornómoziba. Ezt mindenki tudja. Csak néhányan képesek olyan meggyőzően ámítani magukat, hogy csak úgy erre jártak, hogy az ember szinte legszívesebben tapsolna nekik.

Vagy én ámítom magam ezzel.

Hogy csak véletlenül járt erre.

Hogy csak éjszakai sétát tett, kifizette a belépőt,pecsétet kapott, elhaladt a bár mellett, lement és teljesen véletlenül a dohányzó ajtajában kötött ki, pont abban a pillanatban, amikor én is ott voltam.

Persze.

Ezt írtam:

Na.

Töröltem.

Ezt írtam:

Hé.

Töröltem.

Ezt írtam:

Meg kell kérdeznem.

Olyan gyorsan töröltem ki, mintha az a mondat megharaphatott volna.

Írtam egy gondolatjelet.

A gondolatjelet is kitöröltem.

Bezártam a csevegést.

Kiléptem a fülkéből.

A mosdónál állt egy alsóbb éves srác, és a szemét öblögette. Rám nézett. Én rá. Megmostam a kezem, letöröltem a pólómba, mert a papírtörlő elfogyott, aztánmentem.

A második előadás analitika volt. Másik terem, ugyanez a fluoreszkáló reménytelenség.

Leültem az ablakhoz.

Az ablakon túl udvar. Pár fa, egy pad, egy kukásdoboz. Szürke nap, amelyik képtelen eldönteni, hogy esni fog-e, vagy csak fenyegetőzik.

Hagytam, hogy az előadás elússzon mellettem.

Reggel óta először engedtem meg magamnak szándékosan, hogy a dohányzóra gondoljak. Csak úgy elengedtem, mint egy filmet.

A pornómozi dohányzója nem valami nagy luxus. Kanapék, kisasztalok, hamutartók, füst, olyan beszédekkel átitatott falak, amiket senkinek sem kellett volna hangosan kimondania. Meg az a festés. Valami oknál fogva valaki egy szinte mesebeli erdőt festett oda. Fák, fény az ágak között, szinte egy gyerekmesekönyv illusztrációja. Amíg az ember észre nem veszi, hogy ott valaki egy fa alatt baszik valakit az erdőben. Egy olyan helyiségben, ahol a mesék határozottan nem végződnek jól.

Szeretem azt a dohányzót.

Ja. Nevetséges. Ciki. De van.

Ez az egyik ritka hely, ahol egy darabig nem kell teljesítenem. Nem kell jó tanulónak lennem, jó fiúnak, jó testvérnek, jó medencés fiúnak, akármi. Ott ülök egy cigivel vagy egy málnaüdítővel, és egy ideig csak egy test vagyok a füstben.

És Tom elvette tőlem.

Bejött azzal a tekintetével, és hirtelen az a dohányzó már nem az enyém volt. Mostantól akárhányszor elképzelem, ott áll az ajtóban. Belemart abba a képbe, mint a penész a falba. És én megint Viktorka vagyok, akit valaki lát, és akinek magyarázkodnia kéne.

Ezt nem tudom megbocsátani neki.

Csak hát a düh mögött volt valami más is.

És az volt a rosszabb.

Miért talált meg annyira, hogy éppen ő nézett?

Ha oda bárki más jött volna, kellemetlen élményként fogtam volna fel. Valaki ismer egy másik világból. Na és. Kétszázas tempó. Eltüntetni a nyomokat. Útvonalat váltani. Lapozni.

Csakhogy ez Tom volt.

És őt nem tudom kitörölni.

Tom Záhorský. Szőke sportoló. Szinkronúszás? [Wait, synchronní skoky -> szinkronugrások] Szinkronugrások. Turkálóból való zakó. Nyakkendő, ami soha nem áll neki olyan jól, mint hiszi. Kék szemek. Olyan ember járása, aki úgy akar kinézni, mintha tudná, hová megy, még akkor is, ha gőze sincs az egészről.

Teljesen más típus, mint a pasik, akikre normálisan izgulok.

Normálisan a nagyobb, idősebb, fáradtabb, kevésbé csillogó férfiak vonzanak. Kamionosok. Bolt-sofőrök. Olyan pasik, akik nem kommentálnak. Olyan pasik, akiknél semmit sem várnak a következő napon.

Tom az ellenkezője volt.

És mégis.

Közben figyeltem őt a medencénél, a szárítóhelyiségben, a büfében, a folyosón túl, a lépcsőházból, a villamosról, a megállóból.

Négy hónapig.

Négy hónapig tudtam, mikor jár edzésre. Hogy a kempingen vagy a parkon keresztül megy-e. Mit rendel a büfében. Hogyan ül, amikor gondolkodik — kicsit előre dőlve, a könyöke a térdén, mintha el akarna rugaszkodni, de még nem tudná, hová.

Figyeltem.

És akkor ő jött oda hozzám.

A sportmarketing keresleti rugalmasságáról szóló analitikában ez olyan tisztán esett le nekem, hogy megfagyott bennem a vér.

Én figyeltem őt.

Ő jött oda hozzám.

Jsme si kvit, Tome.

Csak én nem az arcába néztem. Én ezt a sarkokon keresztül játszottam, az üvegen át, a véletlenen keresztül, azon keresztül, hogy éppen arra mentem. Soha közvetlenül. Soha az ajtajában. Soha azzal a kifejezéssel az arcomon.

Ő igen.

Ott állt. És egyenesen rám nézett. És látszott, hogy nem tervezte. Hogy velem egy időben érte tetten magát.

Ez rosszabb, mintha lett volna terve.

Ebédszünet.

Vettem egy szendvicset az automatából. Egy nejlonba csomagolt sajtos szerencsétlenséget, amelynek minden iskolában, minden kórházban és valószínűleg a pokolban is ugyanolyan az íze.

Mentem kifelé.

Az épület előtt volt néhány pad. A szélire ültem le, egy olyan fa alá, amely még nem adta át magát az ősznek, csak néha ejtett el egy-egy levelet, amolyan előlegként.

Nem volt kedvem enni.

Visszacsomagoltam a szendvicset.

Előhúztam a telefont.

Grindr. BlondJock. 280 méter.

Bezártam az alkalmazást.

Ültem és az utcát néztem.

280 méter.

Tom valahol 280 méterre volt tőlem. Lehet, hogy a járdán sétált. Lehet, hogy a büfében ült. Lehet, hogy a zuhanyzóban, a szárítóban, edzésen volt. Lehet, hogy úgy tett, mintha ez egy normális nap lenne, mintha mi sem történt volna.

Lehet, hogy tényleg ezt tette.

Lehet, hogy Tom Záhorský abban a pillanatban teljesen normális volt, én meg csak egy drámai dög.

Csak hát nem.

A test tudja. A test tudja, mikor hordozza egy másik test a terhet. És Tom hordozta. Láttam a dohányzó ajtajában. Még a sokk előtt. Még a szégyen előtt. Még bármi előtt. Azzal a kifejezéssel, mintha valaki száventi vágta volna azzal, amit látott, miközben ő maga is megértette, hogy az ütés nem kívülről jött.

Sebességtűrés.

Tiszta, gusztustalanul védtelen sebességtűrés.

A aztán elment.

Ha más ember lennék — nyugodtabb, kevésbé elrontva azzal, hogy a bensőséges dolgok kint fegyverré változnak —, utánamentem volna. Vagy írtam volna neki. Vagy legalább azt mondtam volna: figyelj, most egymás tanúi lettünk valaminek, amit senkinek sem kellett volna látnia.

De én én vagyok.

Úgyhogy hagytam, hogy elmenjen az esőbe.

És most egy padon ülök egy sajtkatasztrófával a kezemben, és 280 méterre tőlem létezik egy ember, akitől egyetlen üzenetem sincs.

Délután kommunikációs szeminárium volt. Kis szoba, nyolc diák, vita.

Leültem az ablakhoz.

Jobbra tőlem Síma. Szőke csaj. Síma a neve, a Szőke csaj a beosztása. Rám nézett egyszer. Másodszor. Harmadszor már hosszabban.

– Fáradtnak tűnsz – mondta halkan.

– Rosszul aludtam.

– Mmm. – Visszafordult a laptopjához. Aztán: – Láttalak csütörtök este. A Károly térnél.

Valami megmerevedett a testemben.

– Mmm – mondtam.

– Egy ügyféltárgyalásra mentem.

– Klassz.

„Másképp néztél ki, mint az iskolában.”

Annyiban hagytam.

Nem rágódtam ezen tovább. Vagy azt mondtam magamnak, hogy nem rágódom. Ami csak egy másik módja annak, hogy az ember jobban felöltözve rágódjon rajta.

A szeminárium folytatódott. Válságkommunikáció. Hogyan reagáljunk, ha negatív információk terjednek a szervezetről. Hogyan tartsuk kézben a narratívát.

Az ablak mellett ültem, és azon gondolkodtam, hogyan is lehet kézben tartani a narratívát.

A válasz: sehogy.

Csak úgy teszel, mintha te fognád a kormánynak, miközben az autó már régen lefelé száguld a lejtőn.

Négykor már kint voltam.

A naplementet kurtította az idő. Prága szürkésnarancsszínű volt, olyan fáradt árnyalatú, amely nem igyekszik szép lenni, és éppen ettől szinte szép.

Indultam a villamoshoz.

Mögöttem az iskola. Előttem a metró, a villamos, otthon, Sršeň, Oli, a konyha meg a pénz.

A fejemben Tom.

Ez volt az az igazság, amit egész nap próbáltam elkerülni. Nem a pornómozi. A pornómozi csak díszlet volt. Tom volt az, aki visszatért. Az arckifejezése. A hallgatása. A távozása.

Abban az állapotban voltam, amikor az ember tudja, mit érez, de vonakodik nevet adni neki, mert a név kötelezettség.

A megállóban hárman vártak. Egy férfi babakocsival, egy diák lány fülhallgatóval, egy idős néni két szatyorral.

Előhúztam a telefont.

Megnyitottam Tom névjegyét.

Az ujjam a szövegmező felett.

Láttál.

Töröltem.

Na és aztán.

Úgy hagytam. Két szó. Üres és pontos egyszerre. Aztán mi lesz. Most meg mi legyen. Mit akarsz. És mihez kezdjek vele.

Letöröltem is.

Megérkezett a villamos.

Leültem az ablakhoz. A város suhant az üveg mögött. Házak, kereszteződések, egy darab Vltava.

Megnyitottam a Grindrt.

Négy beszélgetést töröltem. Rutin. Elhúz. Töröl. Kész. Az ötödiknél elhúztam és megálltam.

Alex. Vagy legalábbis így mutatkozott be. Negyven körüli, raktáros, minden második héten Prágába járt. Kétszer találkoztunk. Semmi nagy történet. Csak két találkozás, egy csend, test, jelenlét, semmi ígéret.

Legutóbb ezt írta:

Legközelebb novemberben.

Nem válaszoltam.

Töröltem.

Hét törölt beszélgetés. Húszkét törölt felhasználó. Rituálé. Nem tisztaság. Az irányítás illúziója. Mintha a törléssel azt is el lehetne távolítani, ami belül a bőrön maradt.

Az ablak alatt folyt a folyó.

Tonyra gondoltam.

Tony a SAPA-ba hívott. Tetoválásra. Csak nézzük meg, mondta. Nem kell csináltatnod semmit.

Tony ezt teher nélkül mondja. Stratégia nélkül. Egyszerűen úgy, hogy azt akarja, jöjjek el. Tonynál nem kell azonnal magyaráznom, miért voltam éjszaka ott, ahol voltam. Nem kell önmagam jobb változata lennem. Nem is kell nagyon igyekeznem.

Tonynál nem kell annyira jelen lennem, mint másoknak.

Tony soha nem jött be egy pornómozi dohányzójába.

Az ablakon túl a Táncoló Ház állt. Ferde oszlopok, két figura a homlokzaton, egy olyan építészet, amely akkor is mozog, ha épp áll. Nem messze lakom innen, a Gorazd utcában. Fejből ismerem azt a házat. Reggel, este, eső, napfény, minden.

Táncoló Ház. Gorazd utca. Táncterem az utca túloldalán. A Moldva a sarkon túl.

Felálltam.

Az én megállóm még odébb volt. De leszálltam.

Nem tudom miért.

A rakparton mentem.

A Moldva szürke volt, szinte csendes. A túlparton a Smíchov ablakai világítottak. Lent a víznél néhány hajó, páran kutyát sétáltattak, egyébként szinte senki.

Lódarázs tudni akarta, mikor jövök. Megyek. Egy óra múlva. Kettő múlva. Lódarázs a konyhában lesz vagy az asztalnál, és azt mondja majd, hogy beszélt Oli-val a pénzről. Én meg az előszobában állok majd, és tiszta lesz, hogy helyes válasz nem létezik. Úgyhogy mondok majd valami határozatlant, és átmegyek a szobámba.

Forgatókönyv.

Otthon.

Előhúztam a telefont, és megnyitottam Tony névjegyét.

Tony: Hogy megy az suli? Vizsgák?

Kettőkor küldte el.

Ezt írtam:

Megteszi. Csak úgy létezem.

Két perc múlva:

Jó. SAPA jövő héten? Mondom Filipnek, hogy jövünk.

Azt néztem.

Aztán ezt írtam:

Ja.

Egy szó. Tony beleegyezése. Nekem: van egy ember, akinek nem kell megmagyaráznom az éjszakát.

Tony egy felfelé mutató hüvelykujjal válaszolt.

Hétköznapi. Helyes.

Zsebre raktam a telefont, és mentem tovább.

A Palacký hídnál megálltam.

Onnan lehetett látni a túlsó partot. Smíchov. Vltavská.

Tom a Vltavská utcában lakik.

Tudtam, mert egyszer túl későn hozott vissza egy filmet, és a bírság miatt mentségként elejtette a címét. Vltavská. Szemben az indiai éttermmel. RanGoli.

A folyón túl a fényeket bámultam.

Tom valahol ott volt. Egy lakásban a beteg anyjával, a gyógyszerekkel, a Dlážděnkával, a levessel, azzal a zakójával és azzal az igyekezetével, hogy valaki legyen, aki tudja, mit csinál.

Én itt voltam. Tizenkilenc évesen, sportmenedzsmentet tanulva, Sršeň fiaként, Oli testvéreként, videótékás diákmunkásként, a dohányzó srácaként, olyan emberként, aki egész nap húsz üzenetet írt, de egyet sem küldött el.

Két ember a folyó két partján.

Egyikünk éjszaka a dohányzó ajtajában állt.

A folyó felől fújó szél a homlokomba tépte a hajam.

Írtam Tomnak:

Na.

Töröltem.

Hirtelen megvilágosultam, hogy az üzenet rossz médium. Az üzenet olyan dolgokra való, amiket két mondatban el lehet mondani, a másik meg egy sorban válaszol. Ez nem üzenetbe való dolog.

Csak hát más médium meg nincsen.

Tom nem volt előttem. Tom a túlsó parton volt, kétszáznyolcvan vagy háromszáznegyven vagy ezer méterre tőlem, én meg a hídon álltam és a vizet néztem.

A Moldva folyt.

Egy kerékpáros hajtott el. Aztán még egy.

Letétettem a telefont.

Tom tekintete az ajtóban.

Sokk. Aztán a másik. Az, amit egész nap nem akartam nevén nevezni.

Tom szemtanú volt. Nem a dohányzónak. Nem a pornómozinak. Nem annak a pasinak. Nekem. Annak a Viktornak, aki a dohányzóban egy pillanatig magyarázkodás nélkül létezik.

És ez nyomasztott egész nap.

Félelem, hogy túl sokat látott. Félelem, hogy látta a vágyat. És a vágy csúnya dolog, ha nincs biztonságos címe.

Elővettem a telefonomat.

Írtam Tomnak:

Ott voltál.

Három szó. Kérdőjel nélkül. Szemrehányás nélkül. Kérés nélkül.

Ujjam a küldés felett.

Töröltem.

Bezárta az alkalmazást.

Megfordultam a folyó felől, és hazaindultam.

Gorazdova utca. Saroképület, sötét homlokzat, erkélykeretek, csengő, kulcs, lépcső.

A negyedik emeleten megálltam.

Az ajtó mögött fény.

Csend.

Aztán Oli hangja. Hangos, félig nyers, a telefonba vagy a levegőbe vagy a falhoz, Olihol ezt az ember sosem tudja.

Kinyitottam az ajtót.

Előszoba. Konyhaszag. Hagyma, fokhagyma, hús. Sršeň főzött.

A tűzhelynél állt. Felnézett.

„Viktorka.”

– Cső.

„Hívtalak.”

„Iskolában voltam.“

„Az iskolában nem szabad telefonálni?”

Letettem a táskát a cipőtartóhoz.

„Szemináriumon voltam.”

A Lódarázs visszatért a serpenyőhöz. Haját összefogva, melegítőnadrág, póló, pontos mozdulatok. Felesleges sallangok nélkül. Ő sosem pazarol egyetlen mozdulatot sem. Egyetlen mondatot sem.

„Beszéltem Olival” – mondta.

– Hallottam.

„Azt mondja, nem fogod fizetni a lakbért, ha csak heti két délutánt dolgozol.”

„Hármat dolgozom.”

„Kettő vagy három, az kevés.”

Elvettem a poharat a pultról és beletorkollottam.

Az ablakon túl a Táncház. A neon még nem égett, csak ott lógott, zölden és várakozóan. Lódarázs soha nem kommentálta. Soha nem mondott semmit a Táncházról mint Táncházról. Csak behúzta a függönyt. Ennyi volt az egész kommentár.

– Megmondom, mit tervezek ezzel, ha már tudok valamit – mondtam.

– Ezt mondod minden hónapban.

– Hát, minden hónapban igaz.

Csend.

Lódarázs kevergetett.

Oli végigment a folyosón, meglátott, és megállt az ajtóban.

Oli a helyzet fizikai kommentárja. Elég, ha az ajtófélfában áll, és a levegő besűrűsödik.

– Hol voltál?

Ugyanaz a hangnem, mint Sršeňé. Kérdőjel nélkül.

„Az iskolában.“

„Hát persze.” Nekidőlt az ajtófélfának. „Hallottam, hogy éjszaka kint voltál.”

„Elmentem sétálni.“

„Éjszaka.”

„Éjszaka kevesebb az ember.”

„Ha a kintlétre gondolsz, akkor igen.” Elmosolyodott. Nem szépen. „Ha általában gondolod, attól függ, hova jársz.”

Sršeň abbahagyta a keverést.

Ezek a pillanatok. Oli bedob egy szót, mint egy követ a vízbe, és várja, milyen messzire gyűrűznek a hullámok. Soha semmi direkt. Soha semmi olyan, amibe bele lehetne kapaszkodni, hogy: ez most támadás volt. Csak a hullámok.

– Oli – mondta Sršeň halkan.

– Mi? Csak mondom.

– Add ide a cuccot.

Oli egy pillanat múlva elment.

Sršeň felém fordult.

– Egy óra múlva vacsora.

Bólintottam. Vettem a táskát, és elindultam a szobámba.

Szoba.

Ágy, asztal, ablak a Gorazdova utcára. Lent az utca, autók, gyalogosok, cseppek az üvegen a délelőtti esőtől.

Leültem az ágyra.

Előhúztam a telefont.

Megnyitottam Tom névjegyét.

Üres csevegés. Csak a neve fent.

Ezt írtam:

Nem láttál.

Aztán néztem.

Marhaság.

De.

Töröltem.

Ezt írtam:

Másképp volt, mint hiszed.

Töröltem.

Ezt írtam:

Mit csináltál ott.

Hagytam egy darabig állni.

Co jsi tam dělal, Tome.

A kérdés, ami a legjobban érdekelt. A kérdés, amitől a legjobban féltem. Mert ha elküldtem volna, és ő válaszol, már egy másik helyzetben lennék. És én egész nap mindent megtettem azért, hogy ne kerüljek másik helyzetbe.

A tanú rosszabb, mint a szerető.

A szerető elmegy. A szerető törlődik. A szeretőnek megvan a funkciója, ideje, teste, vége. A tanú ott marad a fejben. És pontosan ő rágott engem egész nap.

Tom az én tanúm volt.

Én meg az övé.

Töröltem a mondatot.

Letárja a képernyőt.

A lent az utcán lévő ablak mögött kigyulladt a Tančírna. Egy zöld neonfény villant, megrándult, aztán stabilizálódott. Elmosódott az esőtől a vizes üvegen.

Még egyszer a kezembe vettem a telefont.

Ezt írtam:

Na.

Utolsó kísérlet.

Azt is töröltem.

A párna alá dugtam a telefont, és a hátamra feküdtem.

Az ablakon túl a Gorazdova utca. A Tančírna. Prága. A Moldva a sarkon túl. A túlparton a Smíchov, a Vltavská utca, a RanGoli indiai étterem, a ház, ahová egyszer csak azért mentem el, hogy megtudjam, hol lakik. A negyedik lépcsőfok felülről ott nyikorog. Tudom. Hogy a fenébe ne tudnám. Normális vagyok.

Valahol ott Tom.

Tom tekintete a dohányzó ajtajában.

Mindketten tanúk voltunk.

A kérdés az, hogy mit kezdünk vele.

Vagy pontosabban: hogy kezdünk-e vele egyáltalán valamit.

Eddig kb. húsz üzenetet írtam, és mindet töröltem.

Lehet, hogy Tom is. Vagy nem. Lehet, hogy ott ül a túlparton, és nem csinál semmit. Lehet, hogy a telefonja a képernyőjével lefelé fekszik, és azt hiszi, ezzel irányítja a világot. Lehet, hogy csak nem meri beismerni magának, hogy a fejében ő is úgy ír, mint én.

Az a kép jobban szíven ütött, mint bármi más aznap.

A törölt mondatok.

A Vltava mindkét partján.

Talán így van jól. Talán még nincs itt az ideje a mondatoknak.

Vagy a kitörölt mondatok az egyetlen kommunikációs formánk, ami most maradt.

Az oldalamra fordultam.

A táncterem világított.

Behunytam a szemem.