2. fejezet: Hotel

Zsanett kipakolt az ágyra egy útikönyvet és két térképet, amelyeket még otthon nyomtatott ki. Margit az ablak melletti ágyán feküdt, és a telefonját nyomkodta. A légkondicionáló halkan zúgott. A hosszú utazás után a szoba kellemesen hűvös volt, de Péternek még mindig az volt a érzése, hogy magával hozta a kinti hőséget.

A telefon mellette feküdt az asztalon.

Még mindig semmi a Főnöknőtől.

Zsanett végighúzta az ujját a térképen.

„Szóval holnap. Hajó vagy Mdina?”

„Hajó” – mondta Margit anélkül, hogy feltette volna a fejét.

„Te gyorsan döntesz.”

„Mert tudom, mit nem akarsz.”

„És mit nem akarsz?”

„A városban rohangálni ebben a hőségben.”

Zsanett elnevette magát.

„Ez meglepően ésszerű érv.”

Péter csak félig figyelt. Tudta, hogy figyelnie kellene. Azt is tudta, hogy ha tíz perc múlva valaki megkérdezné tőle, amiben megegyeztek, nem lenne benne biztos.

A telefon röviden rezgett.

Ránézett a kijelzőre.

Radúz.

Semmi több.

Csak egy rövid üzenet.

Tehát te megint itt vagy.

Petr egyszer elolvasta, és letette a telefont vissza az asztalra.

– És Gozo? – kérdezte Žaneta.

– Azt inkább későbbre hagynám.

– Hát jó – bólintott Petr.

– Hogyhogy hát jó?

Ránéézett.

– Nem tudom. Csak úgy.

– Ez erős érv. Ma formában vagy.

Markéta elmosolyodott.

Petr felállt, és kiment az erkélyre. A szálloda kertjéből áradt a meleg, jóllehet már kezdett sötétedni. Lent egy úszómedence, néhány napozóágy, egy sáv fű, mögöttük pedig a tenger volt. A part tovább kanyarodott a sziklák felé. Az esti fényben közelebbnek tűntek, mint amolgyan voltak.

Nem ugyanaz a kilátás volt, mint tavaly.

És mégis olyan érzése támadt, mintha ugyanarra a helyre nézne.

Talán egy másik szobára emlékezett.

Talán egy másik Máltára emlékezett.

Lent elhajtott egy áruszállító furgon. Két szállodai alkalmazott italos rekeszeket pakolt ki. Valahol a háta mögötti folyosón becsapódott egy ajtó.

Minden mindennapinak tűnt.

És mégis, megérkezése óta olyan érzése volt, hogy valamire vár.

Nem Radúzsra.

Legalábbis ezt hajtogatta magának.

Inkább egy üzenetre a Főnöknőtől. Egy határidőre. Annak a megerősítésére, hogy a dolgoknak van értelmük.

A telefon az asztalkán maradt.

Radúzs már nem írt.

A Főnöknő sem.

– Szóval a hajó tizenegykor? – kérdezte Zsanett.

– Nyugodtan.

– Nagyszerű. Legalább valamiben egyetértünk.

Petr bólintott.

Zsanett tovább lapozgatta az útikönyvet. Margit visszatért a telefonjához.

A szoba lassan megtöltődött annak az ismerős csendjével, akik már sok éve együtt töltik a nyaralásukat, és nem kell folyton valamit mondaniuk egymásnak.

Péter még egyszer ránézett a telefonjára.

Aztán a kijelzőjével lefelé fordította.

---

Máltai második reggelén a fény ébresztette fel.

Nem tudta, mennyi az idő. Egy darabig csukott szemmel feküdt, és a hotelt hallgatta. Valahol a folyosón gurult egy kocsi. A szomszéd szobából gyerekhang hallatszott. A légkondi halkan búgott, ugyanúgy, mint előző este.

Mellette Žaneta aludt.

Petr a telefonért nyúlt, mielőtt leült volna.

Semmi a Főnöknőtől.

A kijelzőn csak Radúz tegnapi üzenete maradt.

Tehát te megint itt vagy.

Visszahelyezte a telefont az éjjeliszekrényre, és kiment az erkélyre.

A tenger reggel világosabb volt, mint amilyenre estéről emlékezett. A vízen már több csónak is mozgott. Lent a kertben a szálloda alkalmazottai igazgatták a napozóágyakat a medence körül, mintha éjszaka valaki szétszórta volna őket.

Egy darabig ott állt, és a partot nézte.

Este ismerősnek tűnt neki.

Most már nem.

Amikor visszatért, Markéta az ágyon ült, és a telefonján keresett valamit.

– Jössz reggelizni? – kérdezte.

„Ja.“

– Anya már zuhanyozik.

Petr bólintott.

Tíz perccel később a nagy szállodai étteremben ültek. Majdnem tele volt. Valaki egy tál gyümölccsel tért vissza a büféasztaltól, mások tojással és szalonnával. Odakint az üveg mögött már meleg volt, pedig még kilenc óra sem volt.

Žaneta kávét töltött magának.

– Szóval a hajó megvan? –

– Megvan – mondta Markéta.

„Tizenegykor.”

„Tizenegykor.”

Zaneta Petrre nézett.

„Ma valahogy olyan keveset beszélsz.”

„Én?”

„Te.”

„Még nem ébredtem fel.”

Markéta elmosolyodott.

„Ezt mondod régóta.”

Petr a bögre után nyúlt.

Lehet, hogy igaza volt.

Talán nem.

A telefon a tányér mellett feküdt.

Még mindig hallgatott.

---

A sétány hosszú volt és egyenes, a tenger felőli oldalon kőkorláttal.

Petr Zsanett jobb oldalán ment. Markéta néhány lépéssel előttük, ahogy kiskora óta csinálta. Mindig kicsit elérhetetlen távolságban, de még látótávolságon belül. A nap égette a vállukat. Az utca túloldalán éttermek és szuvenírboltok álltak, a helyiek hajókirándulásokat kínáltak, és az egyik bárnál valaki kürtön játszott. Senki sem állt meg nála.

Zsanett megállt egy kerámiákat árusító kirakat előtt.

– Nézd – mondta.

Petr odanézett.

Kék tálkák máltai mintákkal. Egy kis gyertyatartó. Egy elefántszobrocska, amely nem oda illett.

„Szép.”

„Hm,“ mondta Zsanett, és ment tovább.

Késő délután érkeztek meg, amikor a nap még magasan állt, és az árnyékok rövidek voltak. Markétának napszemüvege volt, amire Péter nem emlékezett. Nagyobbak voltak, mint amire számított. Valahogy megváltoztatták az arcát.

A sétányon sok ember volt. Két idősebb német házaspár, egy hátizsákos fiatalokból álló csoport, egy idegenvezető esernyővel a feje fölött, és mögötte a turisták sereglése, amely úgy vonszolta magát, mint egy fáradt baromficsapat.

Az egyik bárnál négy férfi ült a tenger felé fordulva. Egyiküknek telefon volt az asztalán. Hang hallatszott belőle. Péter nem értette, de egy szót elkapott.

Esplosione.

Robbanás.

Ment tovább.

A következő saroknál egy fiatal nő állt a korlátnál, a kezében kalappal. Angolul beszélt a telefonba, gyorsan és szaggatottan. Amikor megfordult, Péter észrevette az elmaszatolódott szempillaspirált az egyik szeme alatt.

„They said he was fine and then he wasn’t,“ mondta.

Petr elment mellette.

Zsanett mellette ment, és nem szólt semmit.

A sétány végén egy kis kikötő állt. A hajók emelkedtek és süllyedtek a hullámokon. Közelben egy férfi ült és hálót javított. Lassan csinálta, sietség nélkül, mintha az egész napja meglenne. Mellette egy halakkal teli kosár állt, és a nap visszatükröződött a pikkelyekről.

Markéta megállt a korlátnál.

– Apa – mondta –, van ott valaki.

Petr közelebb lépett.

Lent a sziklákon egy lány ült és dohányzott. Egyedül. A víz a kőnek csapódott, és a lábai körül fehér hab képződött.

– Honnan van? – kérdezte Markéta.

„Mit?”

„Az a tekintet. Mintha féltened volna.“

Zsanett elmosolyodott.

Petr sem tudott mondani semmit, ami ne hangzott volna hülyén.

A tenger nyugodt volt.

Markéta előhúzta a telefonját, és fotózni kezdte a kikötőt. Žaneta levette a szemüvegét, és letörölte az inge szélével.

Petr még egyszer lepillantott a sziklákra.

A lány még mindig ott ült. Dohányzott, és maga elé bámult, mintha arra várna, hogy jön valaki, vagy mintha már senkinek sem kellene jönnie.

---

A társalgó hűvösebb volt, mint kint.

Petr ezt rögtön az ajtó mögött megérezte. A légkondi teljes fordulatszámon ment, a levegő száraz volt, kicsit émelyítően édes, mint a világ minden szállodájában. Ugyanaz az illat, más vidék. Végigsétált a csarnokon, és megállt a bár bejáratánál.

Még hét óra sem volt.

A helyiség nagyobb része üresen állt. Az ablaknál két férfi ült sörrel a kezében, halkan beszélgettek. A pult mögött egy kiszolgálónő állt, és látható ok nélkül pakolta át a poharakat az egyik polcról a másikra. A világítás le volt sötétítve, narancsszínbe hajló barnás volt, olyan fajta, aminek meghittséget kellett volna teremtenie, de a késő délutánt a kellő idő előtt estévé változtatta.

A zongora a sarokban állt, ahol mindig is állt.

Petr azonnal meglátta, de először a pult felé vette az irányt.

– Egy gin-tonikot kérek – mondta.

A kiszolgálónő bólintott.

Elvette a poharat, fizetett, és az ablak melletti asztalhoz ment. Rálátott a zongorára, de nem volt túl közel. Leült.

A zongora üres volt.

Egy idősebb hangszerről volt szó, sötét, az oldalán néhány apró karcolással. A fedele csukva volt. Fent három összehajtott kotta hevert meg egy kis pohár néhány ceruzával. Semmi más. Semmi táska, semmi kávésbögre, semmi a zsámolyra terített kabát.

Petr belekortyolt az italába.

Feltételezte, hogy Radúz este fog játszani. Legutóbb is így volt. Hét után érkezett, néha csak nyolc körül, leült a zongorához, és egy darabig csak ült, mintha megszokásra lenne szüksége a fényhez vagy az emberekhez. Csak utána kezdte el.

De az akkor volt.

Petr rájött, hogy tulajdonképpen nem tudja, Radúz dolgozik-e még a hotelben.

Abszurd volt az egész. Írt neki. Radúz visszaírt neki. Mindketten tudták, hogy Petr visszatért Máltára. És mégis, egyik üzenetben sem volt semmi konkrétum. Semmi ott leszek. Semmi örülök. Csak olyan mondatok, amelyeket többféleképpen is lehetett olvasni.

A pohár bepállott a kezében.

A pincérnő átment a termen a két férfi asztalához. Egyikük elnevette magát. Petr nem tudta, minek.

Az ablakon túl ott volt a tenger, de onnan alig látta. Csak egy alacsony falat, egy darab kertet és a lassan érkező sötétet.

Radúz játszhatott volna egy másik szállodában. Elutazhatott volna. Találhatott volna magának másik helyet, másik munkát, másik szigetet. Az emberek változtatják a terveiket. Nem jelentik be mindenkinek, aki még valamilyen régebbi formájukban emlékszik rájuk.

Petr ránézett a telefonjára.

Semmi üzenet.

Visszatette a zsebébe.

Legutóbb szándékosan jött korábban. Hasonlóan ült itt, lassan ivott, és úgy tett, mintha olvasna valamit a telefonján. Nem volt mit olvasnia, de a kijelzőt maga előtt tartotta ürügyként.

Most szinte ugyanez volt.

Csak akkor olyan emberre várt, akiről tudta, hogy eljön.

Most egy lehetőségre várt.

Félig megitta a gin-tonikot.

A sarokban álló zongora némán és zárva várt. Radúz nélkül csak egy hangszer volt. Egy darab fa és fém, ami önmagában semmit sem jelentett.

Petr tudta ezt.

Mégis tovább nézte.

---

A szoba sötét volt.

Žaneta korán lefeküdt. Markéta valahol feltartóztatódott, küldött egy üzenetet, hogy mindjárt jön, de nem jött. Péter egy darabig várt, aztán abbahagyta a várakozást, és kiment az erkélyre.

Kint még meleg volt, de másmilyen, mint napközben. Lágyabb. A levegő só- és valami égett szagot árasztott, amit időnként a város felől hozott a szél.

A korlátnak támaszkodott.

Alatta a sétány terült el. A lámpák szabályos időközönként álltak, és köztük emberek mozogtak. Az egyik étteremből zene szűrődött át, de ide csak a mély basszus ritmusa jutott el.

A tengeren két vagy három fény világított.

Petr nem tudta, hogy hajók-e azok vagy csillagok.

Előhúzta a telefonját.

A Főnöknőtől semmi.

Radúztól szintén semmi.

A Lounge tizenegykor zárt. Majdnem egy órát ült ott, és a zongora végig üres maradt. Senki sem ment hozzá. A pincérnő a padlót törölte fel. Az egyik vendég elaludt a pohara mellett.

Petr anélkül távozott, hogy bármit is kérdezett volna.

Megkérdezhette volna.

Ki játszik este?

Dolgozik még itt?

Nem kérdezte meg.

Letenézett a sétányra.

Fiatalok csoportja ment el az erkély alatt. Valamin nevettek, amit nem hallott. Egyikük megállt egy lámpa alatt, és előhúzta a telefonját. Egy pillanatra a fény megvilágította az arcát. Aztán utánuk ment.

Petr kezében a telefon sötét maradt.

Amikor legutóbb Máltán volt, az üzenetek rendszeresen érkeztek. Nem minden nap, de elég gyakran ahhoz, hogy megszokja őket. Idővel kitapasztalta, hogy a telefon rendszerint mikor szokott felvillanni.

Most csendes volt.

Petr letette a telefonját a korlátra.

A mögötte lévő szobában Žaneta az oldalára fordult. Hallatszott a paplan zizegése, aztán megint csend lett.

A tengeren lévő hajó megmozdult.

Vagy csak álmodta az egészet.

Markéta még mindig nem tért vissza.

Petr a sötétséget nézte, és először fordult meg a fejében, hogy talán semmi sem fog megtörténni abból, amiért idejött.

Levette a telefont a korlátról, és zsebre tette.

A tengeren lévő fények a helyükön maradtak.