2. FEJEZET – A ház a fenyő alatt

A kosarat délelőtt vette.

Vesszőből font, alacsony falú, bézs színű flízpárnás darab volt, amely a polcon kicsit bazárinak tűnt. Harjin mégis elhozta. A kezében tartotta, és azon töprengett, hogy elég nagy-e, elég puha-e, hogy Amaril egyáltalán a kosárban akar-e majd feküdni, és nem a padlón vagy azon a régi takarón, amelyet éjszakára a radiátor mellé húzott.

Olyan sokáig töprengett, hogy a pénztáros hölgy enyhe aggodalommal kezdte figyelni.

Aztán fizetett és elindult.

Etetőtálat alumíniumból választott. Valójában kettőt. Egyet a víznek, egyet az eledelnek. Hazavitte őket, és mielőtt megtöltötte volna, melléjük guggolt, és egy darabig csak nézte, ahogy ott állnak a konyhakövön.

Aprócska és praktikus.

Egy apró lelet az új világból.

Amaril kijött a szobából. Odalépett a tálkákhoz, megszagolta az egyiket, aztán a másikat, és Harjinra nézett.

– Várj – mondta.

Ez volt az első szó, amit ma hangosan kimondott. Kicsit furcsán csengett a csendes lakásban, de Amaril nyugodtan és melegen reagált rá. Csak megfordult, és visszament a szobába, mintha semmi kifogása sem lenne.

Harjin kinyitotta a szekrénykét.

Az a nap apróságokban játszódott le.

Harjin észrevette, hogy Amaril másképp mozog a lakásban, mint amire számított. Nem kutatta át kiskutyás őrülettel, nem szaladgált ide-oda, nem adott ki örömteli hangokat csak azért, mert megteheti. Lassan járkált, bizonyos komolysággal, és minden helyet először szaglásszal vett szemügyre, mielőtt a lábával is odalépett volna.

A kertbe nyíló ajtónál sokat időzött.

Ott végig ott ült, amíg Harjin kitpakolt a zacskókból a szekrénybe, és az ajtókereten át kifelé nézett.

Volt ott egy lombozatos lucfenyő.

Zöld volt, mozdulatlan, alacsonyan csüngő ágakkal. Alul a törzsét szürke, repedezett kéreg borította, amelyben apró lények – pinceászkák, hernyók, moha – éltek, utóbbi szárazságban finom, szürkészöld pikkelyekké zsugorodott össze. Fent egy másik világ létezett. Az ágak sűrűk és sötétek voltak, szinte semmit sem engedtek át, csak árnyékot és susogást.

Harjin mindössze annyit tudott a fenyőről, amennyit bárki, aki ebben a lakásban élt: hogy nagy, hogy nyáron csendesen susog minden egyes szellő rezdülésére, és hogy télen azzal tartja kordában a sötétséget, hogy magába szívja azt. Az ingatlanügynök még a beköltözése előtt azt mondta neki, hogy a fa öreg. Hogy a ház tulajdonosa és annak elődei is emlékeznek rá. Hogy senki sem akarja kivágni, jóllehet beárnyékolja a kiskeretet.

Harjin akkor ránézett a fenyőre, és azt felelte, hogy ez nem zavarja.

Most másodszor pillantott rá.

Vagy talán most látta először igazán.

Amaril nem mozdult el az ajtótól.

Harjin odament odvojzol, lehajolt, óvatosan a karja közé vette — közvetlenül még nem ment volna, a teste még csak most szokta meg azt a kis súlyt —, és kiment a kis kertbe.

A levegő kint hűvösebb volt, mint a lakásban. Olyan őszi, nedves, a falevelek és a föld illatával. Amaril felemelte a fejét, és szaglászott. Harjin ott állt vele a küszöbön, és várta, hogy Amaril akar-e valamit.

Megmozdította a farkincáját.

Egyszer.

Lassan.

Letette a földre.

Az első lépés óvatos volt. Egy mancs a kövezeten, aztán a második, majd vissza az első kőhöz, mintha csak meg akarna győződni a talaj szilárdságáról. A kis szamócák érdekelték a legjobban. Lassan odament, megszagolta őket, aztán sétálgatott közöttük.

Harjin állt és nézte.

A lucfenyő a kis kert közepén állt. Amaril egyenesen odament. Az ág alatt megállt. Szagolta a kérgét. A mohát. A törzs alatti régi tűleveleket, amelyek megbarnultak és átáztak.

Aztán leült.

Ott ült a lucfenyőnél, mintha egy olyan lény lenne, aki odatartozik. Vagy mint egy olyan lény, akihez ő tartozik. Sötét szeme a fára tévedt, a tejszínű pedig valahová a kerítés fölé, az utcán túlra, a háztetők felett, tovább nézett.

Harjin nem mozdult.

Megjött a szél, egy enyhe fuvallat, és a fenyő megzörrente ágait. Az ágak megmozdultak, árnyékuk átfutott a füvön, Amarilon, Harjin cipőjén. Amaril pislogott egyet, de ülve maradt.

Harjin guggolásba ereszkedett.

Egy karnyújtásnyira volt tőle, de nem ért hozzá. Csak nézte. A kis fehér alakot az öreg fa gyökereinél, a bundájában fellelhető fenyőtűkkel és lecsukott tejszínű szemmel.

A fa Amaril mögött volt.

A fa mögött volt a világ.

Harjin ezt nem értette, de olyan érzése volt, mintha látná.

A kosarat a radiátor melletti falhoz tette.

A radiátor régi öntöttvas volt, annyiszor átfestve, hogy szürkészöld iszap színű lett. Télen szisszent és ketyegett, ahogy melegedett. Most hideg volt – a fűtést még nem kapcsolták be –, de az mellette lévő hely védett volt. Harjin hozott egy régi kispárnát, és ráterített egy darab flanel anyagot. Amaril a szoba ajtajából figyelte.

– Ide – mondta, és intett.

Amaril megérkezett. Megszagolta a kosár szélét, aztán a kispárnát, aztán a flanelanyagot. Csinált egy kört — egyet, kettőt — és lefeküdt. Nem azonnal. Először csak leeresztette a teste elülső részét, mintha még meg akarná gondolni, és csak azután feküdt le teljesen, az állát a kosár szélére hajtva, a szemét az ajtóra szegezve.

Harjin a földre ült, és az ágynak támaszkodott.

Kis múlva Amaril behunyta a szemét.

Harjin ülve maradt, és nézte, kuidas lélegzik. A mellkasa apró, szinte észrevehetetlen mozdulatokkal emelkedett és süllyedt. Úgy figyelte, mint egy olyan törékeny lényt, amelynek törékenységéről tud az ember, még akkor is, ha azt még senki sem nevezte nevén.

A lakás levegője nyugodt volt.

Az utcáról egy autó távoli hangja hallatszott.

Aztán csend.

Az ajtótól számított harmadik deszka bal oldalon megnyikordult.

Amaril megmozdította a fülét.

De a szemét nem nyitotta ki.

Harjin nem mosolygott, mert komoly dolog volt, de belül valami felszabadult benne, amiről eddig nem is tudta, hogy feszül. Lassan engedett, mint egy hosszú kötélre engedett súly.

Amaril a fűtőtestnél fog lakni.

Alumíniumtálból fog inni és a másikból enni.

A fenyőfa mellett fog ücsörögni és a kiskerítés ajtajában állni.

Vigyázni fog, hogy ki jön és ki megy.

És Harjin másképp fog hazatérni, mint eddig.

Nem hazajön.

Amarilért.

Másnap reggel ment először dolgozni az éjszaka óta.

Óvatosan kelt fel, de Amaril így is felébredt. Mielőtt Harjin letette volna a lábát az ágyról, kinyitotta a szemét, és egyenesen ült a kosárban, mintha csak felületesen aludt volna, és a legkisebb mozdulatra várna.

Harjin odült a kosár mellé. Nyújtotta a kezét. Amaril odafordította a fejét, megszagolta, aztán a halántékával a tenyerébe simult.

Öt másodpercig tartott.

Aztán felállt, nyújtózkodott egyet, és a vizesedényhez ment.

Harjin is felkelt.

A konyhában ennivalót készített neki. Kinyitott egy kis konzervet, beletette a tálkába, öntött hozzá egy kevés langyos vizet, és letette a padlólapra. Amaril lassan, szünetekkel evett. Harjin teát főzött, és a bögrével a kezében az ablaknál állva nézett ki a kertrészen át a lucfenyőre.

A fát semmi sem mozdította. Ágak közt nem járt szél. De a reggeli fényben — szürkében, nedvesen, ősziében — más volt, mint éjszaka. Kevésbé, mint őr, inkább, mint egy jelenlét. Mint valaki, aki olyan régóta ül ott, hogy már nem is számolják.

Harjin itta meg a teáját.

Amaril odaért a folyosóra nyíló ajtóhoz, és leült mellé.

Rá nézett.

– Mennem kell – mondta.

Ezek a szavak is kissé bután hangzottak.

De kevésbé, mint korábban.

Fogta a dzsekijét, a kulcsait. Átdobta a vállán a táskát. Az ajtónál megállt, behajolt, és egyetlen ujjával megérintette Amarilt a füle mögött. Nyugodtan állt, hagyta magát, de nem dőlt oda. Csak állt.

Harjin kilépett.

A folyosón hűvös volt, kicsit nyirkos, a régi festék és a beton szagával. A lépcső felé ment. A harmadik lépcsőfoknál megállt.

Az ajtaján keresztül semmilyen hang nem hallatszott.

Semmi nyüszítés, semmi nyugtalanság, semmi kaparászás a fán.

Csak a csend.

Harjin kifújta a levegőt, és ment tovább.

A Kbely-i hangárban késő délutánig dolgozott.

A kezei maguktól mozogtak. Egy csavar ide, egy kulcs oda, a tenyere ránehezedett a fém felületére, hogy érezze azt, amit a szeme a félhomályban nem lát. A benzin és az olaj szaga olyan régóta a bőréhez nőtt, hogy megszűnt szagként érzékelni. Ez volt az a levegő, amelyben a dolgok működtek vagy éppen feladták a működést, és el kellett dönteni, miért.

Tarn két repülővel odébb volt.

Harjin a szeme sarkából látta. Ott görnyedt az orr-rész fölött, kulccsal a kezében, azzal a rá jellemző munkatempóval: lassan, módszeresen, felesleges mozdulatok nélkül. Egyszer felegyenesedett, és végighúzta a kezét a homlokán. Egy szürke olajfoltot hagyott rajta.

Nem mondott semmit.

Harjin sem.

Tarn körülbelül négykor hozott két csésze kávét. Az egyiket letette a Harjin mögötti ládára anélkül, hogy megszakította volna, amit Harjin csinált. Odajött, letette a csésze kávét, és megint elment.

Harjin egy idő után abbahagyta, elvette a csészét, és lassan megenyhén ismételte meg, majd meginni a kávét.

A hangárkapu mögül egy távoli repülőgép hangja hallatszott. Felnézett, és a félig nyitott kapun át a szürke délutáni eget nézte. A gép átszelte az eget, vékony kondenzcsíkot hagyott maga után, és eltűnt a horizont mögött.

Harjin Amarilra gondolt.

Olyan szeretettel, mint egy lényre, aki otthon van, és nyugodtan vár.

Megevett – azaz meginni a kávét.

Visszatette a csészét a helyére, és ment vissza dolgozni.

Otthon csend volt.

Mindig eltartott egy darabig, amíg a szem megszokta a pincealakás sötét fényét. Harjin az ajtónál állt, és várt. Aztán mozgást érzett. Amaril eljött a radiátortól – lassan, sietség nélkül –, és megállt előtte.

A cipőjét szagolgatta. A cipőtartót. A táskát, amit Harjin átvetett a akasztón.

Végül felemelte a fejét az arcához.

Harjin guggolásba ereszkedett.

– Dolgoztam – mondta. – Semmi különös.

Amaril kissé balra döntötte a fejét.

– Tarn hozott kávét – tette hozzá.

Amaril visszafelé döntötte a fejét.

Harjin nem tudta, miért mondja ezt. Talán azért, mert a lakás kicsi volt, a csend benne sűrű, és a szavak kicsit megkönnyítették azt a levegőt. Amaril pedig figyelt, és nem követelte meg, hogy amiket mond, azoknak legyen értelméve. Ott volt a maga csendes jelenlétében.

Felállt, levette a cipőjét, és átment a konyhán.

Amaril ment utána.

Mindig utána.

Harjin a harmadik vagy negyedik napon kezdte ezt észrevenni. A mintázatot, amelyet olyan természetességgel vezettek be, hogy addig fel sem tűnt neki. Ahová ment, ott egy pillanat múlva ott volt a karmok apró kopogása a padlón. Nem közvetlenül utána, nem tolakodóan. Mindig egy kis szünettel, mintha Amaril megvárná, amíg leül, és csak azután jönne.

Éjszaka Amaril a kosarában aludt, Harjin pedig az ágyban. De nem mindig. Körülbelül minden harmadik éjszaka – Harjin ezt egy hét után kezdte tudatosítani – felébredt, és azt vette észre, hogy Amaril az ágy mellett ül a helyén. Mintha őt választotta volna.

Egyenesen ült, és Harjint nézte, amíg aludt. Vagy őrizte őt. Harjin nem tudta pontosan. Csak ha éjszaka felébredt, érezte azt a jelenlétet maga mellett. Apró, csendes, éber. Mintha valaki őrségben ülne, hogy ő visszatérhessen azokból a helyekből, ahová az álmok vitték.

A kert lett az első közös kültéri helyük.

Nem volt benne semmi fenséges. Négy-szötször-öt méteres, fenyőkéreggel borított terület, egy kis fű a kerítésnél és egy lucfenyő a közepén. A falnál valami olyan növekedett, ami nyáron valószínűleg fűszernövény-spirál lehetett, de most csak megbarnult szárak voltak.

Harjin régebben nemigen volt ott. Reggel átment a kerten, amikor lerövidítette az útját a munkahelyére, este meg vissza.

Ez volt minden.

Amarillal ez más volt.

Az első reggelen, amikor egyedül engedte ki oda — anélkül, hogy vitte volna vagy vezetett volna —, az ajtónál állt és várt. Amaril kilépett a lakásból a küszöbre, és egy pillanatra megállt. Egyik mancsával megérintette a kinti hideg járólapot. És végül, amikor mindent átélt, egyenesen a lucfenyőhöz indult.

Megszagolta a kérgét. Megkerülte a törzset. Aztán visszatért a kikövezett részre, és a kövek közötti réseket szagolgatta, ahol a moha sötét csíkjai nőttek. Odasétált a kerítéshez, a fához, a szegekhez, a dróthálóhoz.

Szisztematikusan.

Nyugodtan.

Sietség nélkül.

Harjin az ajtónál meginvitte a teáját, és figyelte őt.

Körülbelül tíz perc múlva Amaril visszatért az ajtóhoz, és leült a küszöbre — pontosan a kinti hideg és a belső meleg határára.

Harjinra nézett.

– Kész? – kérdezte.

Amaril felállt, és bement.

Harjin megfordult, és nézte, amint átmegy a szobán a kosárhoz, és lefekszik. Odaguggolt mellé. Amaril bundájában volt egy kis tű – egy, a füle mögé ragadva –, és a mellső lábai kissé vizesek voltak.

Fogott egy régi törölközőt, és letörölte a lábait, egyenként.

Amaril nyugodtan ült.

– Odakint nedves az idő – mondta.

Maga sem tudta, miért mondja. Talán csak azért, hogy ne a csendet hallja, amíg meg nem szokja, hogy mellette is lehet hallgatni.

Harjin nem rendezett át semmit, nem vett semmi nagy dolgot a tálakon és a kosáron kívül. És a lakás a hét végére mégis más lett. Olyan volt, mint amikor egy helyiség azzal változik meg, hogy valaki belép, pusztán azáltal, hogy levegőt, mozgást, testmeleget, a lélegzet hangját hozza.

Amaril helyének a radiátornál megvolt a maga rendje: a kosár balra, a tál jobbra, a lábtörlő rongy a sarokban. Reggelente Amarilhoz vezetett oda az út. Este Amaril magától ment oda aludni. Harjin egy darabig észre sem vette. Csak egy reggel jött rá, hogy felkel, odamegy a kosárhoz, megnézi, hogy Amaril alszik-e vagy ébren van, és csak utána megy a konyhába.

Ez az út — ágy, kosár, konyha — új volt.

Egy hónappal azelőtt még egyenesen az ágyból ment a konyhába, és útközben nem volt semmilyen megálló.

Most ott volt Amaril.

És csak rajta keresztül ment tovább.

Harjin ezen nem akadt fenn.

A lucfenyő olyan lény volt, amelyre visszatért a pillantása. Kezdetben csak reggel, az ablakból, bögrével a kezében. Harjin a fák árnyékát érintésként kezdte érzékelni. A zöld árnyékok, amelyeket az ágak a szoba falán mozgattak — lassan, csak ha fújt a szél, máskor meg mozdulatlanul álltak, mintha lefestették volna őket —, úgy hatottak, mintha a fa jelen lenne a lakásban. Mintha a lucfenyő tudna Amarilról meg Harjinról, és csendben elfogadta volna, ami megváltozott.

Harjin nem nevezte nevén ezt a gondolatot.

Egyik délután a padlón ült, és egy régi kerti asztalt javítgatott — egy csavar meglazult, az egyik láb kissé ferde volt —, Amaril pedig lefeküdt a napfénycsíkba, amely az ablakon át és a lucfenyő ágain keresztül jutott be. A fény benne másmilyen volt, mint a közvetlen napfény. Szűrt, zöldes, apró, mozgó foltokkal.

Amaril belefeküdt abba a fénybe, mintha érezte volna.

A tejfehér szeme félig nyitva volt. A sötét csukva.

Harjin ránézett. Ő nem nézett semmit. Vagy valahová oda nézett, ahová Harjin nem látott. A tejfehér szem a fénybe nézett, a fényen túlra, a fényen át.

Egy idő múlva Harjin felkapta a csavarhúzót, és folytatta.

De a kép megmaradt: Amaril a fenyő szűrt fényében, egy olyan szemmel, amely nem látott, és talán éppen ezért látott másképp.

A második hétfőn egy cetlit talált a ház folyosóján a Brókernőtől.

Azt írta, hogy ha bármire szükség lenne, hívja fel. Odairatkozott egy számot, amit Harjin már rég bementett a telefonjába, de soha nem használt. A cetli másik oldalán a kamra szekrényeinek vázlatos elrendezése szerepelt — láthatóan egy korábbi bérlő hagyatéka. Harjin megfordította a cetlit, és letette a párkányra, ahol aztán több napig hevert, amíg a huzat le nem fújta.

Tájtájtájtájtájtáj Amaril is felfedezte az ablakpárkányt.

Harjin nem tudta, pontosan mikor. Egyik reggel egyszerűen ott volt. A konyhaablaknál ült, az arca szinte az üvegen, és kifelé nézett a kiskertekre meg a lucfenyőre. Az ablak zárva volt. Ráhelégzett az üvegre, és egy pillanatra párafelhő tapadt rá, amelynek a közepén egy sötét orrnyomat látszott.

Harjin várta, hogy észreveszi-e.

Amaril elfordította a fejét, átdobta a pillantását a vállán, aztán megint az üveg felé fordult.

Harjin teát hozott, és leült az asztalhoz. Vajas kenyeret evett, és Amarilt nézte a párkányon meg a lucfenyőt mögötte. Olyan volt, mint egy kis kép az ablak keretében: egy fehér csivina, vastag üveg, zöld ágak mögötte.

Feltámadott a szél, és a lucfenyő megsuhogott.

Amaril pislogott egyet, de nem kelt fel.

Harjin megitta a teáját, elmosta a bögrét, és elindult felöltözni. Amikor másodszor ment át a konyhán, Amaril még mindig ott ült. Ugyanolyan testtartás, ugyanolyan tekintet. Mintha ki lenne mérve az ideje, amit az ablakban kell töltenie.

Harjin békehagyta.

A ház tulajdonosa néhány nappal később jelent meg az udvaron.

Egy idős ember, egyenes tartással és olyan szemekkel, amelyek semmit sem adtak ingyen. Harjin csak futólag ismerte, egy rövid biccentésből a kapunál, egyetlen kerítés feletti beszélgetésből, amikor azt mondta neki, hogy télen a fűtés héttől működik a legjobban.

Ez alkalommal megállt.

Harjinra nézett, majd Amarilra, aki Harjin lábánál állt, és mozdulatlanul nézte az idegen embert.

„Kutyája van” – mondta a ház tulajdonosa.

„Van” – mondta Harjin.

A ház tulajdonosa lehajolt, és Amarilra nézett. Egy darabig vizsgálgatta. Amaril sötét szemmel figyelte. A tejfölös színűt behunyta.

„Kicsi.”

„Igen,” ismerte be Harjin.

A ház tulajdonosa kiegyenesedett, tekintete Harjinnak, a kis kertnek, a kerítésnek, a lucfenyőnek és az égboltnak vándorolt. Kezét a háta mögött tartotta, ujjperceinek redőin finom koromfolt maradt, amit Harjin azonnal felismert – gépek olaja, szerszámok olaja, olyan kezek olaja, amelyek túl sok munkát végeztek ahhoz, hogy teljesen le lehetne mosni.

„A fenyő öreg” – mondta a ház tulajdonosa.

Harjin várt.

„Régebben több kutya volt itt. Mielőtt még az lakott volna itt, aki ön előtt.” Kicsit hezitált. „Meg még őelőtte is. Az öreg Brouček hét évig volt itt. Aztán két keverék. Minden reggel a fenyőhöz mentek.”

Harjin a háta mögött tartott kezeit nézte.

„Jó fa ez a kutyáknak?” – kérdezte, csak hogy mondjon valamit.

A ház tulajdonosa kissé megvonta a vállát.

„Nem tudom, hogy ez a kutyáknak való-e, vagy a kutya a fának. De oda jártak.”

Elhallgatott.

„De ilyen szép nap.”

Lassan távozott, sietség nélkül.

Harjin lepillantott Amarilra.

Amaril a ház gazdája után nézett, aztán fel Harjinra, majd a lucfenyő felé.

Harjin kinyitotta a kertkaput, és Amaril belépett.

A harmadik hét más volt.

Harjin ezt csak az apróságokban vette észre, amelyek üledékként halmozódtak fel. Esténként, amikor hazatért, már nem érezte üresnek a lakást. Figyelni kezdte, hogy Amaril az ajtónál, a kosaránál vagy az ablakpárkányon van-e.

Ez volt a különbség.

Kicsi, de alapvető.

Régen a lakás üres volt, Harjin az ürességbe érkezett, az üresség meg befogadta vagy sem, attól függően, milyen hangulatot hozott magával.

Most megérkezett, és Amaril vagy az ajtónál volt, vagy a kosárnál, vagy az ablakpárkányon. És ebből tudta, milyen hangulatú a nap. Vagy Amaril. Vagy mindketten.

Egyik este későn jött. A hangárban elhúzódott a munka, és Tarn meg Harjin a a tervezettnél tovább maradtak. Kint már sötét volt, az üveg mögötti kis kert fekete, a benne álló fenyő sötét és csendes, akár egy fal.

Amaril nem volt az ajtónál.

Harjin megállt.

Aztán mozgást érzékelt az ágy mellett. A kosár megzörrent. Amaril a szokásosnál lassabban jött, kicsit álmosan, mintha nem az ajtónál várta volna, hanem félálomban hallotta volna meg, és csak alapos megfontolás után indult volna el.

Harjin letérdelt.

Amaril odament hozzá, és megszagolta a zsebkendőjét, a kulcsait, a dzsekije ujját. Aztán a feje tetoválását. Hosszasan és fókuszáltan, kis szünetekkel, az orrocskájával paskolgatta.

Harjin hagyta.

Aztán felállt, levette a dzsekijét, és a konyhába ment.

Amaril ment utána.

Olyan természetes szokás volt ez, hogy Harjin már figyelmet sem szentelt neki.

Egyszerűen ez volt a világ.

A lakás.

Lucfenyő.

Kosár.

Mancsok a csempén.

Tál a fal mellett.

Harjin feküdt, és hallgatta Amaril légzését a radiátor melletti kosárból. Egyenletes volt, lágy, finom szünetekkel. Jobban ismerte, mint az utca zajait vagy a viadukt feletti vonatot. Ismerte a ritmusát, a belégzések hosszát, a néha előbukkanó elmélyülést, ami akkor jött, amikor Amaril mélyebbre merült az álomban.

Egy ilyen éjszakán a hátán feküdt, nyitott szemmel. A plafon sötét volt. Az ablak előtt a szélben susogott a lucfenyő. Nagyobb szellő futott át az ágakon, és az árnyak úgy siklottak végig a plafonon, mint a kezek.

Gyorsan.

Csend.

Mozgás hallatszott a szoba felől.

Amaril felkelt a kosarából.

Harjin meg sem mozdult. Lehunyta a szemét, és elcsendesítette a légzését, hogy jobban halljon. Apró lépések a padlón. A harmadik padlódeszka balra – megnyikordult. Szünet. Aztán egy halk helyezkedés.

Harjin kinyitotta a szemét.

Amaril az ágy mellett ült. A saját helyén. Harjin takarója mellett. A sötétben alig látta. Csak a teste világos körvonalát és a tejszínű szemet, amely éjszaka máshonnan kapta a fényt.

Nem mozdult.

Ült.

Harjin kifújta a levegőt.

Becsukta a szemét.

Azzal aludt el, hogy az ágy mellett valaki ott ül, aki őrködik.

Egy kis fehér jelenlét a maga helyén.

Olyan szemmel, amely nem a világ belsejét látta, hanem a szélét.

A hónap végén a Közvetítőnő hozta a szerződéshosszabbítási iratokat.

Harjin a kiskapunál találkozott vele. Átadta neki a borítékot, megkérdezte, hogy minden rendben van-e, és Harjin válla felett pillantotta meg Amarilt, aki mögötte állt a kertben.

„Ő a kutyája?”

„Ja.“

„Gyönyörű.”

A Közvetítőnő elmosolyodott. Őszinte, egyszerű és közvetlen mosoly volt.

„Hogy hívják?”

„Amaril.“

A Közvetítőnő egy darabig ízlelgette a szót, mintha megkóstolná.

„Szép név.”

Harjin bólintott.

„Ha bármire szüksége lesz a lakásba, szóljon.” Az ingatlanosnő ránézett a fenyőfára, aztán vissza Harjinra. „A fa árnyékol az ablakokba. Tudom. De a tulajdonos úr nem akarja, hogy kivágják. Azt mondja, a fa tartja egyben a házat.”

Kicsit felhúzta a szemöldökét. Olyan dolgokat erősített meg, amiket értett.

„Nem kellemetlen nekem” – mondta Harjin.

– Jó.

Az ingatlanosnő begombolta a kabátját.

„Akkor viszlát.”

Elment.

Harjin megfordult.

Amaril a kertben állt, és a fenyőfát nézte. Vagy a fenyőfához. Vagy a fenyőfa mögé. Harjin ezt sosem tudta teljesen kitalálni. Mindig olyan pillantásnak tűnt – nem a dolog felületére, hanem azon át.

Odament hozzá.

Guggoltasra ereszkedett.

Amaril egy pillanatra rá nézett, majd vissza a fára.

A lucfenyó állt. Ágai tűleveleket, rá nőtt mohát hordoztak, és egy vékony pókhálószálat két ág között. Öreg volt és mozdulatlan, ugyanakkor mély mozgás lakozott benne.

Harjin a kezét Amaril hátára tette.

A szőre meleg volt.

A mellkasa emelkedett és süllyedt.

A lucfenyó susogott, lágyan, mintha olyasmit hagyna jóvá, amit senki sem mondott ki.

Harjin guggolva maradt, a kezét a szőrön tartva, és a fát nézte, amely egyben tartja a házat, meg az állatot, amely — mint csak most tudatosult benne — őt magát is egyben tartja.

A mögöttük lévő lakás kicsi volt, alacsony és védett.

A kosár a radiátornál.

Tál a csempén.

Flanel anyag.

A harmadik bordatájék, balra.

Tűlevelek az ablakpárkányon.

Tejes szem a sötétben.

Ház a lucfenyő alatt.

Csak most lett otthon.