17. fejezet: Miluj mě do krve

Petr az ablaknál állt, és lefelé nézett az utcára, ahol semmi sem történt. Két férfi ládákat pakolt be egy furgonba. Egy pincér törölgette az asztalokat az étterem előtt. A tenger nyugodt volt, szinte hullámmentes.

Žaneta bepakolta a dolgait a bőröndbe.

Módszeresen csinálta, sietség nélkül. Négyrét hajtotta a ruhákat. Egy nejlonzacskóba csomagolta a kozmetikumokat. Kivette a szandálokat a bőröndben lévő kis táskából, ahol az egész utazás alatt hevertek, és velük az ágyra ült.

Petr elfordult az ablaktól.

– Ezeket a szandálokat sosem hordtad.

Zsanett ránézett.

„Tudom.“

– Állítólag emiatt veszekedtél a recepción.

„Ja.“

Nézte rájuk egy pillanatig, aztán újra becsomagolta őket.

„Végül nem cserélték ki őket nekem.”

Petr bólintott.

Markéta átjött a szomszéd szobából egy táskával a vállán. A haja hátra volt fogva, smink nélkül, olyan pólóban, amit másnap vett.

„Megvan mindened?”

„Még nem” – mondta Žaneta.

Markéta leült az ágy szélére mellé.

Petr je figyelt.

Két nő, akiket szinte egész életében ismert.

És mégis, az utóbbi napokban olyan érzése volt, mintha pontosabban látná őket, mint előtte.

„A taxi egy óra múlva itt van” – mondta.

„Tudom” – mondta Zsanett.

Markéta előhúzta a telefonját, elolvasott egy üzenetet, majd elrakta.

„Yassin azt mondta, hogy a bejáratnál lesz.”

Petr felnézett.

„Elköcsöndik?“

„Ja.“

Nyugodtan mondta.

Žaneta becsukta a bőröndöt.

A cipzár hangja végigsuhant a szobán, aztán eltűnt.

Petr visszatért az ablakhoz.

Egy óra múlva indulnak. Néhány óra múlva Prágában lesznek. Egy nap múlva visszatérnek a munkához. A lakásba. Azokhoz a dolgokhoz, amelyek az elutazásuk előtt vártak rájuk.

Csakhogy ez alkalommal nem volt benne biztos, hogy ugyanabba az életbe térnek vissza.

Megfordult, és visszanézett a szobába.

Žaneta a tükör előtt állt, és a haját fésülte. Markéta az ágyon ült, és kifelé nézett.

Petr rájött, hogy még két héttel ezelőtt is mindez egy átlagos reggelnek tűnt volna.

Most nem.

Most már tudta, hogy bizonyos beszélgetéseket nem lehet a végtelenségig halogatni csak azért, mert az ember nem ismeri a kimenetelüket.

– Nálatok vannak az útlevelek? – kérdezte.

Markéta megforgatta a szemét.

„Apa.“

– Csak kérdezem.

– Van útlevelünk.

Žaneta elmosolyodott a tükör előtt.

Petr bólintott.

És az egész tartózkodás alatt először nem jutott eszébe, hogyan kezdje a beszélgetést.

Csak azt tudta, hogy ez alkalommal csak akkor véget ér, amikor valóban lefolytatja.

＊ ＊ ＊

A szálloda étterme ebben az órában még szinte üres volt.

Petr hozott a büféből tojást meg pirítóst, és leült egy ablak melletti asztalhoz. Az üvegen túl fehér és tengerparti volt a reggel, árnyékok nélkül. Žaneta néhány perccel később jött joghurttal és kávéval.

Markéta jött utoljára.

Leült, az asztalra könyökölt, és kinézett.

„Nem hiszem el, hogy elutazunk.”

„Ma délután” – mondta Péter.

„Tudom.” Megvonta a vállát. „Akkor is.”

Zaneta öntött magának egy kis gyümölcslevet.

„Ilyeneket fogsz írni Karimah-nak?“

„Biztosan. Yassinnel együtt is.”

Petr reggelizett és hallgatózott.

„Szeptemberben kezdődik az iskola“ – mondta.

– Apa. – Markéta ránézett. – Tudom.

„Csak úgy.“

– Tényleg tudom.

Zaneta elmosolyodott a csészéje mögött.

Markéta hátravetette magát a támlán.

– Valószínűleg kipróbálok valamilyen nyelvtanfolyamot. Arabot vagy törököt. Még nem tudom.

Petr feltörte a fejét.

– Arabot?

– Vagy törököt. Yassin azt mondja, hogy az arab nehéz, de nem annyira, mint az emberek hiszik.

Petr bólintott.

Markéta kihúzta a pirítóst a kosárkából, és apró darabokra kezdte törni.

– Azt mondta, az első évet egyszerűen ki kell bírni. Hogy utána majd magától jön. –

Petr egy darabig figyelte.

Olyan dolgokról beszélt, amelyek az övéi voltak.

Nem a családéi.

Nem a közöséi.

Az övéi.

– Ennek van értelme – mondta.

Markéta rázan nézett rá, kissé meglepetten.

– Jha? –

Petr bólintott.

Žaneta összehajtotta a szalvétát, és a tányér melletti asztalra tette.

Markéta tovább tördelte a pirítóst.

Petr kifelé nézett, és azon gondolkodott, milyen gyorsan elszokik az ember attól, hogy csodálkozzon azon, ha a lánya egy olyan fiú miatt akar nyelvet tanulni, akit két hete ismer.

＊ ＊ ＊

Átszelte az étterem előterét, mehetett volna egyenesen a lépcsőhöz, felmehetett volna a szobájába a még nem teljesen becsomagolt holmijáért. Ehelyett balra fordult, és a lounge bejáratánál találta magát.

A helyiség délben szinte teljesen üres volt. Egy pár ült az ablaknál útikönyvekkel. A csapos poharakat pakolgatott. A hangszórókból halk zene szólt, az a névtelen instrumentális, amelyik se nem kezdődik, se nem ér véget.

A zongora a sarokban állt.

Petr odament ahhoz az asztalhoz, amelyet az elmúlt tizenhat nap alatt megszokott a sajátjának tekinteni, és leült.

A hangszert nézte.

A fedele csukva. Fent semmi — sem kották, sem ceruzák, sem egy pohár víz. Csak a sötét fa sima felülete.

Radúz nem lesz itt. Ezt tegnap óta tudta, abból a rövid üzenetből.

A mamának jobban van. Jövő héten jövök vissza.

Semmi magyarázat, semmi bocsánatkérés a távollétért. Csak egy mondat, amely olyan egyszerűen zárta le az ügyet, hogy Petörnek szinte abszurdnak tűnt, mennyi éjszakát töltött el körülötte.

A zongora a helyén állt. Radúz nélkül csak az volt, ami mindig is. Egy hangszer a szálloda társalgójában. A szoba része. A szálloda része. Annak a napnak a része, amely nélküle is megy tovább.

Az ablak melletti pár fizetett és távozott.

A társalgó hirtelen csaknem teljesen csendes lett.

Petr az előtte az asztalon összepakolt kezére nézett.

Mindjárt itt a taxi.

Prága.

Žaneta.

Markéta.

A lakás.

Munka.

A dolgok, amelyek az indulás előtt vártak rá, és a visszatérése után is várni fogják.

Felállt.

Odament a zongorához, és megállt előtte.

Végigsimította a tenyerével a fedelet. A fa hűvös volt. Elhúzta a kezét.

Megfordult.

Visszanézés nélkül kilépett a társalgóból.

＊ ＊ ＊

A taxi pontosan érkezett.

Petr betobta az utolsó táskát a csomagtartóba, és egy pillanatig a szálloda előtti járdán maradt. A hőség szinte megágyazott a kőtörmeléken. Markéta a hátsó ülésre szállt be. Žaneta csukta be a kézipoggyászt.

Senki sem nézett hátra.

A repülőtér zsúfolt volt, mint mindig délben. A check-in előtti sorok átnyúltak az egész csarnokon. Petr Žaneta mögött állt, és a lábával tolta előre a csomóját. A pult feletti kijelzőn számok cserélődtek. A hangosbeszélők angolul, majd máltai nyelven mondták be a járatokat.

– Az útleveleket – mondta Žaneta.

Petr a dzsekije zsebébe nyúlt.

A szomszédos pultnál egy férfi veszekedett a kezelővel a bőrönd súlya miatt. A kezelő a mérlegre mutatott. A férfi nem hátrált meg. Petr nézte ezt a vitát, és semmire sem gondolt.

A check-in negyedórát vett igénybe.

A biztonsági ellenőrzésnél Markéta kipakolta a hátizsákjából a vizespalackot, amit elvettek tőle.

– Tudtam, hogy elfelejtem.

„Bent veszel benn,“ mondta Zsanett.

Átmentek.

A B7-es kapu a folyosó végén volt, szuvenírboltok és bagettbárok mellett. Markéta félig mögöttük, félig egyedül ment, a telefon a kezében, a szeme a földön. Petr néhány lépéssel mögötte követte.

Aztán látta, hogy megáll.

Yassin egy oszlopnál állt a duty free bejáratával szemben. Úgy várt ott, mintha pontosan tudná, merre fognak menni. Lehet, hogy tudta. Petr lelassított.

Markéta odament hozzá. Váltottak néhány szót, amit Petr nem hallott. Yassin elmosolyodott, de nem úgy, amitől Petr azelőtt tartott. Nyugodtan. Mint valaki, aki megszokta, hogy elbúcsúzzon az elutazó emberektől.

Markéta átölelte.

Röviden. Hezitálás nélkül.

Yassin mondott még valamit, Markéta bólintott, aztán megfordult, és visszaindult a szüleihez. Arckifejezése semmilyen sem volt.

Petr még egyszer hátrafordult.

Yassin ott állt, és utánuk nézett. Aztán előhúzta a telefonját, és elment.

A kapunál nagy volt a tömeg. A széksorok félig tele, gyerekek, akik nem bírtak ülve maradni. Zsanett talált egy helyet az ablaknál, és előhúzta a könyvét. Markéta ráfekküdt két ülésre, az arcára húzva a párnát.

Petr megállt.

Az ablakhoz lépett.

Kint egy repülőgép állt. Mögötte a felszállópálya, mögötte pedig a tenger, amely a déli fényben nem is tengernek tűnt, hanem az ég tükröződésének.

Tizenhat nap alatt semmilyen más ablakon át nem látta.

Mindig a szálloda erkélyéről, a sétányról, a sziklákról. Minden alkalommal ugyanez a tenger, minden alkalommal más fény.

Radúzra gondolt. Az anyjára, a fényképre, amit nem is ő készített. A lakásra, amelyet jobban ismert, mint az ott lakó embereket. És arra a mondatra, amely így hangzott: Bocsánat. El kellett utaznom anyámhoz.

És ez volt minden.

Zaneta lapozott egyet.

Markéta a másik oldalára fordult, és feljebb húzta a párnáját.

Valaki a szomszéd ülésen áttetsző papírba csomagolt szendvicset evett.

A hangszóró bemondta a boardingot.

Petr a zsebébe nyúlt a boarding passért. A papír a sarkánál össze volt gyűrve.

A sor mozgásba lendült.

Žaneta felállt, összecsukta a könyvét. Markéta letaszította a párnát, és felvette a hátizsákját. Beálltak a sorba.

Petr mögöttük ment.

A körülöttük lévő emberek közül senki sem tudott semmit.

És első pillantásra semmilyen ok nem volt arra, hogy bárki is tudjon.

＊ ＊ ＊

A repülőgép elszakadt a földtől.

Petr ezt csak a gyomrában érezte. Egy rövid nyomás, aztán a kiigazítás, aztán a motorok búgása, amely néhány perc után megszűnt zaj lenni, és a tér részévé vált.

Žanetának a folyosó melletti helye volt, csak most nem volt velük, elment kis dolgát végezni.

Petr az ablak mellett ült, Markéta középen.

Mint régen. Akkor Markéta még elég kicsi volt, és felszálláskor a kartámaszba kapaszkodott, és minden alkalommal ránézett, amikor a repülőgép megdőlt.

Most előhúzta a telefonját.

Egy darabig lapozgatta a fényképeket.

Petr kifelé nézett.

Málta alattuk egyre kisebb lett. A partvidék, a kikötő, az utak, amelyek a magasból térképre rajzolt vonalakra hasonlítottak. Pár perc múlva a szigetből csak egy világos folt marad a tengerben.

– Nézd csak.

Felé fordította a telefonját.

Fényképek a sziklákról. Ő meg Yassin háttal a lencsének álltak, és a tengert nézték. Aztán egy másik. Karimah a templom előtt. A kikötő. A sétány. Yassin a fagyival, ami gyorsabban folyt a kezén, mint ahogy meg tudta volna enni.

Petr egyenként nézte végig a fényképeket.

Málta, amelyet nem ismert.

„Szép fotók” – mondta.

„Ja.“

Markéta továbblépett a következőre. Aztán egy pillanatra megállt.

„Tudod – mondta –, anya mondott itt nekem egy valamit.”

Petr elkapta a tekintetét az ablakról.

– Melyiket? –

Markéta megvonta a vállát.

„Yassinról beszélgettünk. Arról, hogy az ember valaha találkozik valakivel, aztán elmegy.”

Egy pillanatig hallgatott.

„És ő azt mondta, hogy az ember néha valaki mellett marad, még akkor is, ha mást szeret.”

Petr meg sem mozdult.

Markéta maga elé nézett, mintha egy olyan mondatot ismételgetne, amely saját magának is furcsa volt.

„Nem tudom, miért mondta ezt nekem.”

Végighúzta az ujját a kijelzőn.

„Talán miattam.”

Aztán visszatért a fényképekhez.

Mintha ezzel véget ért volna a beszélgetés.

Petr az ablak felé fordult.

A fejében összeállni kezdtek a mondatok, amelyeket az utóbbi napokban hallott. Nem kérdezted. Máshol jársz. Nem akarok olyan válaszokat, amelyek nem teljesek. Egyet a másik után, sietség nélkül. Mint amikor felgyulladnak a fények egy hosszú utcában.

Mellette Markéta hallgatott. Fényképeket lapozgatott. A repülőgép motorja monoton módon búgott.

Mozgolódás támadt a folyosón.

Petr feltörte a fejét.

Zsanett tért vissza a helyére. Lassan haladt előre a sorok között, egyik kezével az ülések támlájába kapaszkodva. Valaki kitért az útjából, mire röviden megköszönte, és ment tovább.

Petr figyelte őt.

Zsanett, aki azt mondta neki, hogy más dolgokra emlékszik, mint ő. Zsanett, aki kifizette a kávét, és vett neki egy sötétkék bögrét, mert az az övére emlékeztette. Zsanett, aki egy éjszaka a fürdőköpenyében állt mellette az erkélyen, és semmivel sem kényszerítette semmire.

Zsanett, aki azt mondta Markétának, hogy az ember néha valakivel marad, pedig mást szeret.

Zsanett odaért a sorukhoz.

Markéta felállt, hogy utat engedjen neki a helyére.

Zsanett elmosolyodott a lányra.

A aztán rranézett Péterre.

Csak egy pillanatra. Nyugodtan. Egyenesen.

És Péternek abban a pillanatban hevesen vert a szíve.

Nem Radúz miatt. Nem Málta miatt. Nem azért, ami történt.

Azért, ami talán sokkal azelőtt történt, hogy észrevette volna.

Žaneta leült. Becsatolta a övét. Markéta a fülhallgatóját igazította. Az ablakon túl csak a fény volt.

Péter maga elé nézett, és a saját szívverését hallgatta.

A repülőgép szárnya alól Málta már nem látszott.